Howard Phillips Lovecraft a horrorirodalom egyik legnagyobb – véleményem szerint a legnagyobb – alakja. Olyan zsigeri rettegés árad műveiből, amik közvetítésére napjainkban csak igazán kevés író képes. Lovecraft műveiben a legfontosabb azonban – ellentétben a modern kor legtöbb ismert szerzőjével – az ismeretlentől való rettegés, olyan ősi érzés, amit egy halandó csak nagyon kevés esetben képes feldolgozni. A műveiben megjelenő istenek számára egy ember, sőt maga az emberiség csak apró jelentéktelen porszem az örökkévalóság sivatagában. A halandók érzékszervei számára felfoghatatlan lényekkel való találkozás pedig a szinte biztos halált vagy az elme menekülését jelenti – egyenesen az őrület hegyein túlra. Felfoghatatlan, leírhatatlan iszonyat. A halandók választásai egy ilyen találkozás alkalmával jelentősen korlátozottak. Meghalhatnak, megőrülhetnek vagy követővé válhatnak. Követővé és egyben bábbá, egy időn túli entitás játékszerévé. Az ilyen világ és a hasonló érzések átadására pedig nagyon ritkán vállalkozik film és még ritkábban járnak sikerrel annak alkotói, ezért mindig óvatosan közelítek egy olyan alkotáshoz, ami hasonló célokat tűz zászlajára. Az elvárásaim ilyenkor elképesztő magasságokat tudnak elérni, aminek sajnos gyakran csalódás a vége… ezzel próbálkozott meg a The Endless is, hogy végül olyat mutasson, amire nem igazán számítottam az előzetesek láttán…

Justin (Justin Benson - Contracted: Phase II /2015/) és Aaron (Aaron Moorhead - Feloldozás /2012/) testvérek, akik gyermekkorukat egy szekta tagjaként élték le az Árkádia Táborban, a semmi közepén, teljes elszigeteltségben. Az idősebb fiú, Justin azonban az idő múlásával gyanakodni kezdett, hogy a kultusz közös öngyilkosságra készül, ezért öccsével elhagyták a tábort és közösen, takarítókként kezdtek dolgozni egy számukra teljesen ismeretlen világban. Helyzetük nem a legfényesebb és életük is elég sivárnak mondható, egy nap azonban minden megváltozik, ugyanis egy videó szalagot kapnak, a táborból. Aaron, aki visszavágyik a szektába végül meggyőzi bátyját, hogy egy rövid időre látogassanak vissza gyermekkoruk kulisszái közé, egyetlen ismert családjukhoz. A táborba visszaérve több furcsasággal is találkoznak, a szekta tagja nem öregedtek meg, rejtélyes fotók és videó szalagok bukkannak fel és valamilyen láthatatlan lény is figyeli a hívők mindennapjait. A testvéreknek nincs sok idejük, dönteniük kell, maradnak, és ismét részévé válnak a különös vallási közösségnek vagy megpróbálnak megszabadulni a rejtélyes entitás hatalmának kegyetlen szorításából…

Benson és Moorhead a főszerepek mellett a rendezői feladatokat is magukra vállalták és remek munkát végeztek. A film megvalósítása letisztult, minden sallangtól mentes, igazi kamara-horror. Tökéletes szereposztás, jó forgatókönyv, remek történet. Ha valamilyen alkotó ezek után lovecrafti alkotásban gondolkodik, mindenképp nézze meg ezt a filmet. Nem biztos, hogy így kell csinálni – hiszen egy másféle befejezéssel lett volna tökéletes a mű –, de így is lehet, sőt erősen ajánlott a témához hasonlóképpen közelíteni.

Endless. Végtelen. Sokat mondó már maga a cím is. Az ember, az egyén egyik legfőbb törekvése és vágya, hogy létezését a lehető legtovább tudja élvezni, hogy mindenre legyen elég ideje, hogy sokáig maradhasson szerettei és barátai körében, hogy megvalósíthassa legtitkosabb vágyait is. Gyógyszerekkel, sebészeti beavatkozásokkal, minden elérhető eszközzel törekszik fiatalsága, élete megőrzésére és hisz abban, hogy sikerrel járhat… ezzel pedig egyvalamit hagy figyelmen kívül. A haláltól válunk azzá, amik valójában vagyunk. A tudat, hogy életünk egyszer véget ér ösztönöz minket arra, hogy a rendelkezésre álló időnket minél tartalmasabban töltsük ezen a világon. A halál gondolata késztet minket és hajt előre. Szeretni, alkotni, fejlődni. Ha azonban nincs ez a kegyetlen külső erő, mivé válunk? Ha mindent megtehetünk? Ha mindenre van időnk? Egy idő után belefásulunk az életbe és nem marad más csak a puszta létezés. Egy véget nem érő film szereplőivé válunk, nincsenek meglepetések, nincsenek mélyen megélt pillanatok, hiszen úgyis tudjuk, hogy mindegy, hogy végződik a szerepünk, holnap, egy hónap, egy évtized múlva minden kezdődik elölről. Tetteink semmivé válnak, emlékek maradnak csupán, amik végtelen létezésünk perceiben egyre ikább válnak az idő könyörtelen áldozatává. Nincs menekvés. Halakká válunk egy akváriumban, létezésünk oka pusztán valami vagy valaki szórakoztatása lesz csupán. Ilyen a The Endless világa. Egy üveggömb, amit ciklikusan megráz egy lény, olyan entitás, amely ha egyszer magához ölelt, soha többé nem enged el… az üveggömbben pedig szépen fokozatosan hullik a csillám, hogy aztán megdöbbentő határozottsággal koppanjon a talpazatán, jelezve, hogy itt a vég, újra és újra. Kérlelhetetlenül, pusztítóan mégis értelmét vesztve, hiszen megint minden kezdődik elölről és csak egy lehetőség marad, nézni a csillámok kérlelhetetlen hullását… örökkön örökké…

Az időhurok megjelenítése rengeteg lehetőséget tartogat, abban az esetben, ha jól alkalmazzák, hiszen olyan filmek születtek a témában, mint az Idétlen Időkig vagy a tavalyi Happy Death Day - Boldog halálnapot!. Minden ilyen film képes arra sarkalni minket, hogy elgondolkozzunk, mi mit tennénk hasonló helyzetben, a rendelkezésre álló időintervallumot, hogyan használnánk ki, hiszen egy ilyen helyzetben szinte istenekké válhatunk, felelősség és következmények nélkül cselekedhetünk, időtlen létezőkké lényegülhetünk át. Erre a gondolatmenetre viszont, olyan választ ad a film, amit egyhamar nem fogunk elfelejteni…

Egzisztencialista kérdéseket feszegető mű lett a The Endless. Egy igazi gyöngyszem, aminek értékéből csak a – véleményem szerinti – gyengécske befejezés von le valamennyire, de nem olyan mértékben, hogy alkalmatlanná váljon akár többszöri megnézésre is. A lovecrafti horror szerelmeseinek és az elgondolkodtató alkotások kedvelőinek kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott. Újra… és újra… és újra…

„Azt hiszem, a világ legkönyörületesebb dolga, hogy az emberi agy képtelen arra, hogy mindent mindennel összefüggésben lásson. Az elutasítás nyugodt szigetén élünk, a végtelenség fekete óceánjának közepén, holott egyáltalán nem lett volna szabad ilyen messzire jutnunk. A tudományok, miközben mind fejlődött a maga ösvényén, eddig nem ártottak nekünk, ám egy nap a tudás széttöredezett darabjai a helyükre kerülnek, és a valóság olyan borzalmas képeit tárják majd elénk, hogy vagy beleőrülünk a felismerésbe, vagy a halálos fényből elmenekülünk egy új, sötét kor nyugalmába és békéjébe.” - Howard Phillips Lovecraft

9/10

IMDb | mafab