Egy régebbi, ismert filmalkotás – vagy franchise – újragondolásához vagy éppen bővítéséhez nem elég csupán a kellő bátorság vagy a határtalannak tűnő anyagi támogatás. Természetesen az említettek is rendkívül fontosak, azonban kreativitás és rutin hiányában nem születhet más, mint egy olyan torzszülött, ami jobb pillanataiban csupán csak mímelni képes elődeit – sajnos erre számtalan példát láthattunk már az elmúlt évtizedekben. Ez az alapigazság hatványozottan igaz abban az esetben, ha az alapmű önmaga jogán is kultikus darabnak tekinthető. A horror műfaja is rendelkezik hasonló matuzsálemekkel, amik koruk ellenére is képesek magukkal ragadni a nézők figyelmét és játszi könnyedséggel vonják be őket kulisszáik közé, hogy megajándékozzák őket a feszültség és a rettegés ajándékaival. Ilyen alkotás Carpenter ’82-es mesterműve, a The Thing, Kubrik időtlen klasszikusa, a The Shining vagy minden idők egyik legjobb horrorfilmje, a ’79-ben bemutatott Alien. És ezen filmek sorát erősíti az 1976-ban bemutatott The Omen is. Egy olyan film melynek hatására gyakorlatilag egy egész generáció ismerte meg a Jelenések könyvének baljós passzusait és a 666-os számot, ami a ’80-as évek sátánista paranoiájának köszönhetően égett bele sokak lelkébe. A film remek színészeket vonultatott fel és olyan erős atmoszférával operált, amit napjaink alkotói megközelíteni sem tudnak. Az Antikrisztus, a gyermeki Damien, még nincs tisztában létezésének értelmével és céljával, de útját olyan hatalmak egyengetik, amik végérvényesen megváltoztatják majd az ismert világot. A film legnagyobb érdeme ezen háttérhatalmak mechanikáinak bemutatása, melyekkel sikeresen érte el, hogy a leginkább ateista nézők is jeleket lássanak ott, ahol soha nem is gondolták volna. A ’76-os film a vallási misztikum és a végső reményvesztettség filmje és ennek köszönhetően felejthetetlen is. A világ a pusztulása felé rohan, a gonosz megmenekül, az utolsó szekvencia gyermeki mosolya pedig olyan letaglózó erejű, hogy arra nehéz szavakat találni. Egy ilyen filmnek készített előzményt az amerikai rendezőnő, Arkasha Stevenson, annak reményében, hogy alkotása talán méltó lehet egykori elődjéhez…

A fiatal novícia, Margaret (Nell Tiger Free), nagy reményekkel érkezik a római Vizzardeli árvaházba, hogy Istennek és hivatásának szentelhesse életét, azonban az intézet zord falai között gyorsan rá kell ébrednie, hogy szeretett egyházának két arca van. Az egyik – az általa is jól ismert – az, ami a szeretet és a béke üzenetét hordozza, a másik azonban egy sokkal sötétebb, olyan, ami hatalmának megtartása érdekében az ősi gonoszt is képes és hajlandó felhasználni…

A film megtekintése előtt igyekeztem minél kevesebbet tudni Stevenson alkotásáról, mert szerettem volna, ha bármiféle előítélet nélkül ülök be az elsötétített moziterembe. Ennek az volt az oka, hogy az Antikrisztus ’76-os eljöveteléhez kellemes emlékek fűznek, olyanok, amiknek nagyban köszönhetem, hogy jelenleg ezeket a sorokat írom. Szóval sem a történetet nem tekintettem át, sem az előzetest nem néztem meg. A kezdő képsorok pedig abszolút biztatóak voltak – bár a kimenetel valószínűsíthető volt, de mégis képesek voltak az alkotók csavarni a jeleneten így reményekkel telve merültem el a filmben, ezáltal a Jó és a Rossz küzdelmének újabb fejezetében. Teltek a percek. Ismerős képek. Jumpscare. Ismerős mondatok. Jumpscare. Persze, semmi baj, hiszen aktualizált. A mai kor emberének szól. Rendben. Aztán szinte teljes szekvencia átemelve a klasszikusból. Micsoda??? Jó, hiszen ezt is fel tudták pörgetni kicsit. A percek egyre csak teltek, az érdeklődésem pedig az idő előrehaladtával egyre csökkent. Az egyház kétszínűsége nem kap igazi mélységet, a misztikum felszínes marad, érződik, hogy bele kellett erőltetni a történetbe. És akkor még nem is beszéltem a film legnagyobb erényéről, a Fenevadról, ami egyszerűen üvöltött volna több vásznon töltött pillanatért, de csak egy cameot engedélyeztek neki a készítők… Cserébe kapunk egy körülbelül másfél – két perces vajúdási folyamatot – nekem többnek tűnt –, ami gyakorlatilag beillik egy roppant kínos „electric boogie” bemutatónak is. Én itt engedtem el végleg a filmet.

Stevenson rendezése iparos munkának megfelel. A színészek hozzák a kötelezőt, de véletlenül se többet. Elég sokat elárul a moziról, hogy számomra a legemlékezetesebb Charles Dance volt a stábból, aki az első tíz percben távozik is a színről. A film legjobban sikerült aspektusa talán a fényképezés, de a helyszínt figyelembe véve ez nem lehet annyira meglepő.

A The First Omen egy általános iskolás tollbamondás tökéletes manifesztációja. A tanár felolvassa a mondatokat, a kis nebulók pedig igyekeznek legjobb tudásuk szerint visszaadni a hallottakat. Stevenson lelkesen forgatta a tollat, néhol még színt is váltott. Az igazság azonban az, hogy ehhez a filmhez nem az általános iskola illett volna. Nem szabadott volna hagyni, hogy ez legyen a feladat. Sajnos ez lett. Erre van igény. Néhány filmes oldal egy jól sikerült, modern horrornak és Omen-filmnek titulálja a mozit – számukra valószínűleg az ABC-dal is baljós kántálás egy romos katedrális falai közt. Mások sokkal reálisabban egy középszerű alkotásnak tekintik ezt az előzményfilmet. Én szimplán csak blaszfémiának…

IMDb