Tobe Hooper minden kétséget kizáróan a legnagyobb nevek közé tartozik a horror rendezők díszes táborában, de az is igaz, hogy bármennyire is próbálkozott, sosem tudta megugorni A texasi láncfűrészes mészárlás sikerét. Sajnos az is elmondható, hogy filmjei nagy részének a minősége eléggé megkérdőjelezhető, és talán épp ezért olyan furcsa, vagy inkább szomorú, hogy Hooper egyes munkáit megnézve, jól észrevehető, hogy a tehetsége és a zsenije megvolt az öregnek. A két nagy sikerfilmjén, a Texasin és a Poltergeist-on kívül is akadnak Hoopernek olyan munkái, ahol megcsillan saját egyedi stílusa és bravúros ötleteinek sora, csak talán a csillagok nem megfelelő állása, vagy a korábbi titkos hozzávalók hiánya miatt ezek a filmek nem tudták elérni az igazi nagy sikert, de még ennek ellenére is érdekes és élvezetes alkotásnak nevezhetőek. Ebbe a kategóriába sorolható a rendező 1981-es dolgozata, a Funhouse.

Négy tinédzser egy éjszakai dupla randi keretén belül a környéken tanyát vert vándor karneválba mennek kikapcsolódni. Az este jól alakul, a fiatalok jól összemelegednek, és a mutatványosok díszes társaságát is megismerik. Távozás előtt azonban egyikőjüknek egy igazán zseniális ötlete támad, nevezetesen az, hogy maradjanak bent zárás után, és az éjszakát töltsék a hatalmas, labirintusszerű szellemvasútban. Az események viszont nem várt fordulatot vesznek, amikor szemtanúi lesznek annak, ahogy a szellemvasút szellemi fogyatékos és torz alkalmazottja véletlenül meggyilkolja az egyik mutatványost. Menekülésre sajnos már nem nagyon van lehetőségük, mert a helyet bezárták, és miután a gyilkos apja felfedezi a jelenlétüket, a fiataloknak az életben maradásért kell küzdeniük.

A Funhouse, nem titok, a 80-as évek eleji slasher hullám keretein belül készült, és nem is akar több lenni ennél. A történeten is látszik, hogy jól ismert sablonokból építkezik, amiket azóta a nagyközönség már kívülről fúj. A főszereplők is a tipikus füvezős és bulizós könnyűvérű fiatalok, akik áldozatul esnek a jól ismert rémalakoknak, akik között egy kis áthallás is van a texasi família tagjaira. Egyszóval az alapvetésben nincs sok eredetiség, de azt már megszokhattuk, hogy a slasherek nagy része nem emiatt lesz élvezetes. Az egyik ilyen erőteljes hozzávaló az a tipikus 80-as évek eleji hangulat, ami belengi az egész filmet, és egy sajátos varázst kölcsönöz neki. A korabeli filmek nagy része, főleg ennek az adaléknak köszönheti állóképességét, míg manapság már valahogy nem képesek elérni ezt a hatást a hasonszőrű produkciók, csak nagyon ritka esetben. Illetve a készítők itt bátran éltek a lassú felvezetés elvével, tehát nem egyből a dolgok sűrűjébe dobnak be minket, hanem fokozatosan építik fel a feszültséget, és ezt jól éreztetik a játékidő első felében. Ez alatt az idő alatt végig rátelepszik az eseményekre, hogy itt valami rossz dolog fog történni. A lassú építkezésnél nyugodtan fel lehetne hozni az unalmasság vádját, de ez nem teljesen igaz. A cselekmény lassú folyása miatt néha tényleg könnyen elkalandozhatunk, de ennek ellenére a film hagy időd a karakterek bemutatására, és a hely baljóslatú légkörének megteremtésére. Ezt a feladatot pedig jól teljesítették, mert amire elérünk az első gyilkosságokig, már rég bennünk van a balsejtelem a hely miatt, amivel tökéletesen megágyaztak a készülő borzalmaknak. És annak ellenére, hogy tudjuk, a szereplők nagyja csúnya véget ér majd (egy slasherről beszélünk még is csak), kapunk időt, hogy megismerjük őket, és valamennyire együtt is érezzünk velük, már akivel lehet. Azért itt is kapunk egy vicceskedő, lúzer havert, akinél láttunk már szörnyűbbet is, de nem nagyon hullattam érte könnyeket, amikor utolérte végzete. Az aktuális final girlt alakító Elizabeth Berridge, aki egyébként az Amadeusból lehet ismerős, igazán bájos, kedvelhető, és őszintén tudunk szorítani érte.

A hatáskeltés mellett a legnagyobb pozitívumnak Hooper sajátos megoldásai és ötletei bizonyulnak. Ezek azok a pontok, ahol a rendező igazán bebizonyítja, hogy volt neki tehetsége és releváns művészi érzéke, még ha ezek az eltelt évek alatt vagy elvesztek, vagy teljesen takaréklángra állította őket.  Hooper korai filmjeinek, a Texasival az élen, egyik fő motívuma volt a társadalmon kívülre keveredett, déli, elvadult népek bemutatása. Ezt az elemet megőrizte itt is, ami a vándorkarnevál mutatványosaiban és munkásaiban ölt testet. Mindenki egytől egyig tipikus délvidéki redneck, és ez némelyikük viselkedésében is jól tetten érhető. Folyamatos utalás történik a tagok közti belterjességre és fajtalankodásra, aminek legszélsőségesebb példája a fiatalokat üldöző torzszülött, és annak apja. Nem mondják ki nekünk egyenesen a fiú származását, de elég konkrét utalást kapunk, ami az apa egy igazán borzasztó és visszataszító tettére enged következtetni. És nagyon úgy fest, már csak a rendező előző filmjei alapján is, hogy Hooper szeret ezekkel a figurákkal foglalkozni. A film teljes első felét a karneválosok és azok sajátos műsorainak bemutatására szánja, amiben még a Szörnyszülöttek című klasszikus is megidéződik. Ezek a részek valóban jóra és hangulatosra sikerültek, még ha el is veszik az erőt az utána következő eseményektől. Ami még érdekes, az a film szimbolikája. A kezdetektől kezdve folyamatosan kapjuk a jeleket és balsejtelmeket, amik seregnyi rossz ómenként előrevetítik a jövőben bekövetkező szörnyűségeket. Ilyen például a premier plánban mutatott hatalmas Frankenstein poszter a falon, egy polaroid felvétel a főhősnőről és mellette egy félig látható Farkasember plakáttal, az apuka által megemlített korábbi rémhírek a vándor karnevál útjairól, a standok között kószáló prédikátor öregasszony, és még hasonló finomságok.

Sajnos a Funhouse sem mentes a hibáktól, és pont ezek rontják le a film átlagát. A játékidő első fele, még ha nem is kiemelkedő, de igazán érdekesre és hangulatosra sikerült, ahogy azt már fentebb írtam. De miután a fiatalok bent ragadnak a szellemvasúton és üldözőbe veszik őket, minden megváltozik. Itt jön be ugye a tipikus slasher toposz, amikor a gyilkos(ok) üldözőbe veszik fiatal hőseinket, viszont ez a szegmens eléggé vérszegény, a műfaj nagyjainak, vagy akár az átlagosabb darabjainak a közelébe sem ér. Van azért néhány jól megvalósított jelenet, például a ventilátornál játszódó eset, de összességében teljesen kiveszik belőle az az erő, ami a játékidő első felében jelen volt. A gyilkosságok sem a legemblematikusabbak; alig kapunk vért, és a kivitelezésük is teljesen jellegtelen. Mintha Hooperék sem tudták volna, pontosan, hogy kéne ezeket a részeket megcsinálni, de valahogy megpróbálták összeerőlködni. Pedig itt is vannak remek ötletek. Az a bizonyos első gyilkosság, aminek a tinik szemtanúi lesznek, és az utána történő (szintén megfigyelt) apa-fia családi jelenet igazán nyomasztóra és feszültségtelire sikerült. Maga a rém alakja is emlékezetes, és nem csak torz külseje miatt. Kicsit olyan, mintha Bőrpofa egy továbbfejlesztett változata lenne, de önmagában is teljesen megállja a helyét. Az ő, és az apjával közös jelenetekre nem lehet panaszunk, de amikor nem szerepelnek, akkor azok a részek már közel sem olyan érdekfeszítőek, vagy hangulatosak, pedig itt kéne a főszereplőinkért aggódni. A nagy végső harc is szinte már nevetségesen banális és ostoba, ami után viszont meg egy teljesen egyszerű, de még is szellemes záró képsort kapunk.

Röviden összefoglalva, a Funhouse-ban megvolt a lehetőség, hogy egy igazi klasszikus legyen, és itt még Hooper is bebizonyította nekünk tehetségét és szakmai hozzáértését. Viszont erős hiányosságai és hibái rányomják bélyegüket a végeredményre, ami szerencsére így sem lesz szörnyű mű, de elég ahhoz, hogy ne emlegessük egy lapon a legnagyobb klasszikusokkal.  Ennek ellenére így is ajánlható a műfaj szerelmeseinek, mert egy egyszeri szórakoztató kikapcsolódást bárkinek képes nyújtani, és így is maradnak emlékezetes elemei, amik egy életre megmaradhatnak bennünk.

Értékelés: 6/10.

IMDb | mafab