Súlyos beteg édesanyját alig néhány napja elveszítő kisfiú, Mark kénytelen unokatestvéreinél tölteni a téli szünetet, mivel apja fontos üzleti tárgyalásra utazik. Azonban a rokoni házat is a gyász lengi be: egy éve a legkisebb gyerek a kádba fulladt, amikor anyja egy telefonhívás miatt néhány percre egyedül hagyta őt. Mindenesetre a szülők igyekeznek mindent megtenni, hogy Mark ne érezze rosszul magát, és bár láthatóan nehezen dolgozza fel anyja elvesztését, úgy tűnik, azért a két gyerek társaságában sikerül némileg feloldódnia. Aztán egyszer csak rádöbben, hogy néhány "játék", amit az idősebbik testvér, Henry talál ki, már jócskán túlmegy a gyerekes rosszalkodáson-csínytevésen, ráadásul Henry egy pillanatig sem érzi rosszul magát ezek miatt, sőt még élvezi is. És hamarosan kiderül, hogy ez csak a kezdet...

Felkavaró és lelkileg igencsak megterhelő alkotás. Az elsődleges feszültségforrás természetesen Henry rendkívül sötét lelkivilágából és még sötétebb megnyilvánulásaiból adódik, ám hasonló mélységekbe merülhetünk akkor is, ha a felnőtteket figyelve elkezdünk a felmerülő kérdésekre válaszokat keresni, valahogy próbálva megmagyarázni, miért is történik az, ami. Mindennek az alapja természetesen az, hogy mi vezetett Henry viselkedéséhez. Mark gyerekként még aligha tudná pontosan megfogalmazni a dolgot, érezni viszont nagyon is érzi a probléma nagyságát, és ahogy az egy rendes, kíváncsi gyerektől elvárható, fel is teszi a kérdést a mindent tudó felnőttnek, a szakértőnek, azaz a pszichológusnőnek: lehetséges, hogy valaki csak úgy gonosz? Hogy valaki pusztán szórakozásból tesz rossz dolgokat? A terapeuta azt válaszolja: "Akkor mondjuk valakire, hogy gonosz, ha már nem is próbáljuk megérteni őt. Mindennek oka van, csak meg kell találni."

Ez utóbbi mondat lehetne talán a kulcsa a filmnek (meg az, hogy mennyire nem sikerült alkalmazni az elméletet a gyakorlatban). Sok minden előkerül a történetben, amitől kényelmetlenül érezzük magunkat, és a bennünk meglévő kíváncsi gyerek ugyancsak elkezd figyelni, válaszokat keresni, ezek híján kombinálni, és a mozaikokból egy saját képet összerakni. De vajon valós-e ez a kép? Tényleg megtaláltuk az okot? Nem csak azt látjuk, amit látni akarunk? Nem csak azt halljuk, amit hallani akarunk? Kiszűrjük saját gyengeségünknek "köszönhetően" a számunkra kellemetlen információkat, csak azért, hogy könnyebb legyen az életünk? Mert nincs "kedvünk" ahhoz, hogy megkérdőjelezzük saját igazunkat? Mert az olyan "megnyugtató", ha azt hisszük, hogy valami úgy történt, ahogy mi gondoljuk, nemde?

Van itt kérdés bőven, amit fel kellett volna tenni (úgy értem, a felnőtt szereplőknek a képzeletbeli történeten belül). Egyébként semmit se fognak a szánkba rágni, ugyanakkor szerintem kisebb utalásokból, momentumokból azért valamennyire összeállhat a kép. Saját véleményem ("véleményem" - ugye, hogy...?) a gomb mögött található Henryvel kapcsolatban, aki nem szeretné befolyásolni magát (ugye, hogy...?), és magának akarja a felfedezés teljes örömét, ugorjon egyet.

{spoiler}Visszatérve a pszichológusnő és Mark beszélgetésére: én a mindennek oka van kitétellel értek egyet, ezt választom kiindulópontnak. (Látott már valaki "természeténél fogva" gonosz újszülöttet?) A kevés infó végett az egyszerű(nek hangzó) okot sejtem a háttérben: Henry nem kapott annak idején elegendő figyelmet. Itt két dologra gondolok: a viszonylag hamar érkezett kisebb lánytestvérre, illetve a valószínűleg sokat dolgozó apukára. Egy ilyen mesés környéken található óriási ház nyilvánvalóan nem jön csak úgy (most a törvénytelen dolgokat hagyjuk, mert arra semmi nem utal a filmben), aztán még az is súlyosbíthatta a dolgot, hogy a dolgozószobából kiindulva Henry rengetegszer kerülhetett olyan helyzetbe, hogy apja otthon volt, de ahelyett, hogy vele játszott volna, inkább dolgozott (hiszen muszáj volt). Vélhetően jó volt a munkájában, azaz egy okos emberről beszélünk, és bár nem szükségszerű, de a fia is hozzá hasonlóan okos lett.

Ez aligha vitatható, hiszen Henry pontosan tudja, hogy mit csinál. És az is valószínűsíthető, hogy mint a gyerekek nagy többsége, a szülőktől leste el a "tudományát". Az anyuka láthatóan nem dolgozta fel, hogy elveszítette kisfiát, még mindig ragaszkodik hozzá (pontosabban az emlékéhez), ugyanakkor a külvilág felé egészen mást mutat. Bár ez később történt, de ebből a megfelelési kényszerből kiindulva a nő jelleme nem tekinthető őszintének. Amikor mindez kirobban, férje megértés helyett inkább igyekszik gyorsan rövidre zárni a témát, ezzel próbálván elérni, hogy ő is megkapja, amit akar (a nyugalmat).

Szóval Henry nem kaphatott túl sok szeretetet, vagy legalábbis annyit és olyat nem, amennyit és amilyet akart. És ha ő elég sokáig hitte, hogy őt nem szeretik, akkor az számára valóság volt. Ebből a sokéves keserűségből adódik, hogy kivesztek belőle a pozitív érzelmek, sőt minden érzelem, hiszen egész idő alatt csak kamu érzelmi megnyilvánulásokat látunk tőle. Aztán így, hogy nem volt meg benne a jóság, már nem tudott különbséget tenni jó és rossz között, pontosabban már egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen áron "szórakoztatja" saját magát.{/spoiler}

Talán mondanom sem kell, hogy a gyerekeknek sikerül felnőni a feladathoz, azaz végig nagyszerű játékot látunk a két főszereplőtől. (Egyébként a két másik unokatesót is Culkin-kölkök alakítják: Connie szerepében az azóta autóbalesetben elhunyt Quinn Culkint láthatjuk, és bár a halott kistestvér csak egy fénykép erejéig tűnik fel, de attól még az Rory Culkin.) A történetet illetően én el tudtam volna viselni egy kicsivel nagyobb pörgést. Az anyuka halála miatti drámai hangulatba eleinte csak apró réseken keresztül szivárog be a Henryből áradó lelki rothadás bűze, de aztán szerencsére a repedések nem bírják tovább, és a sötétség mindent elborít, hogy Markhoz hasonlóan rajtunk is úrrá legyen a tehetetlenség és kétségbeesés, amíg el nem jön a mindent betetőző, mellbevágó, sokkoló befejezés.

További kellemes gyermeknapot mindenkinek.

7/10

IMDb | mafab