A vérfarkas téma az egyik legősibb téma a horror történetében, legyen szó akár filmről, akár irodalmi műről. Alakja egészen az ősi népek mondavilágáig visszavezethető, és az évszázadok során alaposan beépült a köztudatba, ami remek lehetőséget is nyújt számtalan téma elmesélésére, főképp a bennünk élő állat, és elemi ösztönök tematikájának. Sajnos az is elmondható, hogy napjainkra a vérfarkas téma erősen kifulladt és nem nagyon tudnak már érdemleges alkotásokat felmutatni. Persze néha felbukkannak figyelemre méltó művek, ilyen volt például 2014 egyik üdítő meglepetése, a Late Phases, de összességében kijelenthető, hogy a mai trendek között már nem sokat tudnak kezdeni a vérfarkasokkal. Pedig igazán hálás táptalajt nyújt egy elszánt mesélőnek, és ezzel együtt az is meglepő, hogy milyen kevés alaklommal rugaszkodtak el a jól bevált recepttől, hogy valami újítóval álljanak elő. Ezzel próbálkozott meg Joe Dante is, amikor 1981-ben elkészítette az Üvöltést.

Karen White (Dee Wallace) riporternő egy rettegett sorozatgyilkos, Eddie (Robert Picardo) kézre kerítésére tett rendőri akcióban vesz részt, mivel a gyilkos már régóta kapcsolatba lépett a nővel telefonon. A balul sikerült akció viszont kis híján Karen életébe kerül. Még ha Eddie meg is halt a rajtaütés során, Karent azóta is kínozza a gyilkossal való találkozás, ami olyan traumát okozott neki, hogy bár a pontos részletekre nem tud visszaemlékezni, de állapota még a munkájában is ellehetetleníti. A tévécsatornával kapcsolatban álló sztárpszichiáter, Dr. George Waggner (Patrick Macnee) tanácsára, Karen férjével együtt északra utazik a doktor egyik rehabilitációs csoportjának létrehozott kolóniához, remélve, hogy a terápia megszabadíthatja a nőt rémlátomásaitól. Az ott töltött idő alatt azonban Karen egyre furcsább körülményekre lesz figyelmes, köztük a minden éjszaka felhangzó farkasüvöltésre. Ezalatt két kollégája további nyomozást végez az ügyben, és igazán aggasztó dolgokra bukkannak Eddie-vel kapcsolatban, akinek holtteste közben eltűnik a hullaházból.

Az Üvöltés abban a szerencsétlen helyzetbe került, hogy számtalan félresikerült folytatása teljes mértékben beárnyékolja az eredeti filmet, és a nagyközönség szinte csak azokat ismeri, vagy azokkal találkozott először. Így volt ez velem is, és a nézőkben joggal alakulhatott ki ellenszenv az Üvöltés címeket meghallva. Tökéletes mintapéldányai a gátlástalanul végzett filmgyártásnak, amikor egy sikeresebb horror nevét felhasználva igyekeznek még több pénzt kisajtolni, a minőséget már teljesen figyelmen kívül hagyva. Ráadásul az úgynevezett folytatásoknak már az égvilágon semmi közük sem Dante eredeti filmjéhez, sem egymáshoz. Egyedül a második rész, amiben valami apró kapcsolódást próbáltak kiépíteni az első résszel, de inkább felejtsük el azt is végérvényesen. Az viszont a mai napig talány számomra, hogy hogyan nyerték meg rá Christopher Lee-t. A tisztázás végett most szeretnék is teljes mértékben eltekinteni a silány „folytatások” halmazától, és tiszta lappal, kizárólag csak az első, eredeti, és egyetlen Üvöltés filmmel fogok foglalkozni. Amit jobban szemügyre véve még sajnálatosabb lesz megfigyelni, hogy mennyire háttérbe szorította őt a rossz hírnév, hiszen egy rendkívül érdekes és remek filmmel állunk szemben, ami sajátosan és ötletesen értelmezte a vérfarkas mítoszt.

Az Üvöltés egyébként egy regényadaptáció, ami Gary Brandner azonos című könyvéből készült. Dante nem nagyon rajongott a könyvért, és az adaptálásnál igyekezett a saját elképzelései szerint kicsit módosítani is, de meghagyva az alap sztori lényegi elemeit. Nem félt egy csipetnyi iróniával is dúsítani a történetet, de a film egy percre sem válik nevetségessé. Sokkal inkább a modern trendek és a klasszikus stílusok összeütköztetéséhez szolgál remek kellékként. Dante ugyanis saját munkásságához mérten, nem egy átlagos farkasemberes horrort akart csinálni. Filmjét nyugodtan lehet akár posztmodern alkotásnak is nevezni, amiben leporolja a régi, jól ismert toposzokat, hogy azokat kicsit átformázza, majd modern környezetbe helyezze. A történet lassan építkezik, hagy időt a bonyodalmak kiteljesedésének és a szereplők megismerésének. Találkoztam már olyan véleménnyel is, ami konkrétan unalmasnak tartotta a filmet, és ezen a ponton érdemes is leszögezni néhány lényegi dolgot. Az Üvöltés nem egy féktelen, akciódús, vérgőzös horror, és valóban, nem is egy heves fordulatszámon pörgő darab. A legnagyobb hangsúlyt itt leginkább a történet, és a karakterek közötti interakciók bemutatása kapja, és még nem utolsósorban a hangulat. Ez utóbbit különösen érdemes kiemelni, főleg Dante esetében. Munkássága nagy részére alapjáraton jellemző a mese vagy rajzfilmszerűség, és ez már itt is megmutatkozik. Ezt leginkább úgy kell értelmezni, hogy a klasszikus tündérmesei motívumokat hasznosítja újra, vegyítve a modern kor könnyed, de kegyetlen stílusjegyeivel, ezzel hozva létre egy sajátos elbeszélői módot.

A nagyvárosi kezdés egy pszicho-thriller jellegét kelti, majd ahogy elhagyjuk a várost, és a cselekmény áthelyeződik az északi erdőségek rejtekében megbúvó kolóniába, úgy egyre inkább kerülünk át egy klasszikusabb értelemben vett rémtörténet, vagy akár egy sötét disney mese világába. Ezekben a szegmensekben Dante remekül teremti újra a régi idők meséinek hátborzongató hangulatát, aminek tökéletes táptalajt biztosítanak a sötét erdőségek. A városi helyszíneken jobban érvényesül a modern világ mocskos kegyetlensége, és ez a két világ kerül egymással kontrasztba, és egyszersmind egymásba is fonódnak. Ebben a kettős világképben érvényesül a vérfarkas mitológiája, aminek bemutatásánál Dante inkább visszakanyarodott a régi legendák és mondák alakjaihoz. Nem feledkezik meg filmes elődeiről, sőt, számtalan utalás és tiszteletadás is helyet kapott például az eredeti Farkasember című filmnek. Maguk a vérfarkasok viszont teljesen máshogy vannak ábrázolva, mint korábban bármelyik filmben. Manapság ezek a toposzok talán már ismerősek a nézőnek, de akkoriban ez volt Dante egyik nagy újítása a műfajban. Tette mindezt úgy, hogy ősi, mitikus elemeket emelt át, és alakítgatott a modern világhoz, amiket az emberek nagyja rég elfeledett. Ilyen például az, hogy a vérfarkasoknak nem feltétlenül van szükségük teliholdra az átváltozáshoz. A filmben látott fenevadak akkor változnak át, amikor csak akarnak, a teliholdnak max csak annyi a szerepe, hogy ebben az időszakban erősebbek és vadabbak. Ezért is nevezik őket alakváltóknak, ahogyan a régi mondákban is hivatkoznak rájuk. Továbbá az addigi filmekben a farkasembereket leginkább úgy ábrázolták, hogy adva volt egy fenevad, ami a környéket terrorizálta, vagy egy balszerencsés főszereplő, aki ezzel az átokkal volt sújtva és saját szörnyeteg énjével kellett hadakoznia. Itt viszont egy kisebb vérfarkas közösséggel van dolgunk, akik tudatában vannak fenevad mivoltuknak, és így élnek titokban az emberek mellett. Sokkal jobban hasonlítanak egy titkos idegen társadalomra, akik az emberiség tudtán kívül léteznek és terjeszkednek, közben az emberre vadászva. Plusz a vérfarkas lét egy sokkal különlegesebb, teljesebb, spirituálisabb állapotként jelenik meg náluk, ami az embernél felsőbbrendű fajként tünteti fel őket.

A vérfarkas lét a filmben erőteljes párhuzamként szolgál a sorozatgyilkosság, és a lefojtott ösztönök, elsősorban az agresszió és a szexualitás bemutatására. A pszichoterápia is ezeknek az ösztönöknek a kezeléseként jelenik meg, ahogy néhányan megpróbálják kordában tartani és irányítani farkas ösztöneiket a terápia segítségével. Mások viszont a törzsi értékeket és az ösztönök szabadjára engedését hirdetik. Az ilyen tartalomhoz mérten a film hemzseg a szimbólumoktól és a képi utalásoktól. Lépten nyomon bukkannak fel a filmben farkas motívumok vagy képi formában, vagy akár a televízióban, amit valamelyik szereplő néz. Többszöri megnézésre, vagy akár elsőre is feltűnhetnek ezek az apró, finom kis jelek, amik előre sejtetik az elkövetkező eseményeket. Ezekben a részekben is előtérbe kerül a mese analógia, ami végig kíséri a történetet, egészen a katartikus végkifejletig, ahol még egy erős média és társadalomkritikát is kapunk. Viszont ezek a meseszerűségek mindig megmaradnak egy sötét, groteszk, de reális talajon, tehát ne olyan meseszerű elemekre számítsunk, mint a három évvel későbbi Farkasok társasága esetében.

Maguk a színészek mind remek munkát végeznek a szerepükben, jóformán senkire nem lehet egy rossz szavunk sem. Az Eddiet játsszó Robert Picardo az, akit nem bántam volna, ha egy kicsit többet szerepel, annyira remekül formálta meg az őrült pszichopatát. A fényképezés és a vágás egyaránt remek, a zene nem kiemelkedő, de mindenképpen hatásos. Nyolcvanas évek beli farkasemberes filmként pedig nem nélkülözhetjük az úttörő speciális effekteket sem, amiből kapunk bőven, és ó atyám, milyen csodálatosak. Ezeket az effekteket mindig is jobban értékeltem a néha átlátszó CGI-nál, mert sokkal valószerűbbnek tűnnek számomra. És ebben a filmben is kapunk egy igazán látványos átváltozós jelenetet, ami már akkor is nagy hatással volt rám, amikor először láttam még sok évvel ezelőtt, és azóta is az egyik legjobb filmes vérfarkas átalakulásként tartom számon. Rob Bottin effektjei és maszkjai igazán időtállóra sikerültek, eltekintve néhány apróbb kivételtől, de még ezek ellenére is első osztályú munkát tett le az asztalra. Méltó kihívója volt ezen a területen a vele egy évben készült Egy amerikai farkasember Londonban-nak.

Az Üvöltés nem egy hibátlan darab, és manapság talán még inkább kiütközik néhány hiányossága, de ezek ellenére is egy remek horrorfilm, ami a farkasemberes alkotások között is egy kiemelkedő darab. Bátran ajánlom mindenkinek, akit érdekel a zsáner, és azon belül is egy egyedibb filmet szeretnének látni. A „folytatásokat” viszont messzire kerüljék.

IMDb | mafab