Sok év telt el a legelső Dr. Moreau filmes adaptáció, az Elveszett lelkek szigete 1932-es bemutatása óta, aminek utóéletét nem könnyítette meg a több országban való betiltása és a cenzorok zsarnoksága. Még ha ezek idővel enyhültek is, úgy tűnt, hogy Hollywood, és más stúdiók vagy filmesek sem nagyon akarnak újra hozzányúlni Dr. Moreau történetéhez, miközben az olyan klasszikus rémirodalmi alakokról, mint Drakula, Frankenstein, vagy Dr. Jekyll és Mr. Hyde, folyamatosan készültek az újabb és újabb feldolgozások. Végül 1977-ben megtört a jég és elkészült a második Dr. Moreau film, ami immár az eredeti címet is magán viselte.

A történet alapjaiban megegyezik a közismert verzióval. Főszereplőnk, aki ezúttal az Andrew Braddock (Michael York) névre hallgat, hajótöröttként sodródik a nyílt tengeren, amikor is csónakját a hullámok partra vetik egy ismeretlen, egzotikus szigeten. A sziget egyedüli lakói, Dr. Moreau (Burt Lancaster) és segédje, Montgomery (Nigel Davenport) segítenek a férfinek talpara állni tragédiájából, és amíg nem tudja elhagyni a szigetet, addig élvezheti házigazdái vendégszeretetét. Ez nem is okozna Braddocknak akkora gondot, főleg miután megismeri a sziget harmadik emberi lakóját, a fiatal és vonzó Mariat (Barbara Carrera), akit még Moreau fogadott be korábban. A szigeten töltött idő felettébb idillinek tűnik, ám Braddock hamarosan különös alakok jelenlétére figyel fel a környező dzsungelben, és Moreau laboratóriumából is aggasztó hangokra lesz figyelmes.

Nem tudom eldönteni, hogy mi lehetett itt a gond. A nagyobb stúdióbehatás, vagy pedig az, hogy a készítőknek fogalmuk sem volt róla, hogyan is kéne érdemileg feldolgozni ezt a történetet. Ilyenkor mindig érdekes megvizsgálni két időben egymástól nagyon távol álló filmet, amik ugyanazt a sztorit dolgozzák fel, hiszen az Elveszett lelkek szigete egy mai napig is élvezetes és izgalmas rémfilm, ami ötletesen és kreatívan vitte vászonra H. G. Wells eredeti regényét. Ellenben az 1977-es verzió teljesen sótlan és jóformán unalmas. Egyszerűen nem képes igazán hatást gyakorolni a nézőjére, és az eredetileg érdekes és hátborzongató történetet képes a lehető legérdektelenebbül tálalni. Pedig alapjáraton itt is vannak pozitívumok és jó ötletek, de nem elegendőek ahhoz, hogy teljesen kimentség a filmet a süllyesztőből. De akkor már kezdjük a jó dolgokkal. Az első ilyen maga a helyszín. Lehet, hogy sokszor nem ezt emelik ki elsőként, de egy jó és hangulatos helyszín rengeteget hozzá tud tenni egy filmhez, és itt is ez a helyzet. A sziget, ahol a történet játszódik gyönyörű és látványos. A fényképezés terén is éltek ezekkel a természet adta lehetőségekkel, mert nagyon szép képeket és beállításokat kapunk. A sűrű dzsungel egyszerre tud lenyűgözően látványos, és egyben komor és vészjósló is lenni. Ehhez az összképhez remekül betársul a zene is. Alapjáraton nem egy kifejezetten kiemelkedő, vagy emlékezetes score-ról van szó, de néha nagyon el tudják kapni a megfelelő hangulatot. A technikai oldalról megemlíthetném még a praktikális effekteket és a maszkmesteri munkát, amik tényleg nem rosszak, de nem is igazán kiemelkedőek. Egy teljesen alap, korrekt munkát tesznek le elénk az asztalra, amit tudunk értékelni, de lehet hagyhat bennünk egy kis hiányérzetet. Az állatemberek megjelenítése például egyáltalán nem képes kiváltani azt a döbbenetet vagy borzongást, amit kellene. Mintha a jelmeztervezők is úgy álltak volna hozzá, hogy azért nem fogják teljesen összecsapni a munkát, de beérik a tisztes minimummal, és utána elégedetten legyintettek rá, hogy jó lesz az úgy. Persze lehet ezzel én vagyok túl szigorú, hiszen tényleg nem olyan rosszak a maszkok, de ettől a sztoritól és ezektől a lényektől többet várna az ember.

A gondok a történetben, vagy még inkább annak ütemezésében kezdődnek. Alapjáraton az tetszett, hogy szép fokozatosan vezetnek be minket a dolgokba, hagynak időt a feszültség és a misztikum kibontakozásának, és nem dobnak bele egyből az őrületbe. Ezt viszonylag jól is kezelik. Maga az érdemi cselekmény viszont nagyon döcögős és vontatott. Még az olyan dramaturgiailag fontos vagy megrázó jelenetek is, mint például Moreau kísérleteinek folyamata, vagy az állatemberekkel való találkozás is nagyon semlegesnek érződnek. Egyszerűen történnek a dolgok, de nincs érdemi katarzis. Az egész olyan, mintha egy sima hétvégi tévéfilm dramaturgiai viszonylatában zajlana. Wells eredeti regényének cselekményéhez képest itt is jelentősebben változtattak, ami igazából egyáltalán nem rontott sem az alapanyagon, sem a végeredményen, de a legtöbb esetben szükségtelennek vagy érdemtelennek hatnak ezek a módosítások. A film utolsó harmadában például behoznak egy plusz elemet a főszereplő sorsával kapcsolatban, ami érdekes gondolat, még ha mondjuk kicsit problémásan következne is Moreau addigi szemléletéből, de erre is nyugodtan ráfoghatjuk, hogy már őrült az öreg. Itt még valamennyire a feszültség és az izgalom is visszagyűrűzik a filmben, ami még elég jól kulminálódik a finálé pusztításában is, de utána a zárójelenetre el is fogy már ennek a maradéka. A színészek sem tudnak sokat emelni az összképen. Burt Lancaster nagyon jól játssza Dr. Moreau zseniális, karizmatikus, de egyben őrült és szadista karakterét. Tényleg még ő az egyik legértékelhetőbb pontja a filmnek, és játéka már jóval közelebb is áll a regénybeli Moreau ábrázolásához. Michael York a főszerepben nem rossz, de nem is túl érdekes. Karaktere a jól ismert alap panelekből építkezik, és jobbára csak parabolaként szolgál, hogy a nézőt képviselje, akivel így együtt ismerjük meg a borzalmas eseményeket. A film utolsó harmadában történő fordulat már jobban árnyalja a karakterét, és ad is neki egy kis drámát, de addigra ez már csak minimálisan segít rajta. Az aktuális női szereplőnket játszó Barbara Carrera egyértelműen csak azért van ott, hogy ő legyen a szexi nő és így biztosítva legyen a szerelmi szál a főszereplővel. Amúgy valódi jelleme nem nagyon van, és igazi funkciója sem. Az is egyértelmű amúgy, hogy az ő személyében a korábbi adaptáció, az Elveszett lelkek szigetének párducasszonyát emelték át, aki anno szintén egy új karakter volt, aki a könyvben még nem szerepelt. Ennek ellenére annak valódi hátterét már vagy nem merték teljes valójában behozni ide, vagy pedig a vágószoba padlóján végezték az ezt bemutató jelenetek. Ugyanis Maria karaktere az egész film során úgy tűnik, hogy ember, viszont vannak forgatási képek, ahol már macska szemei és hegyes fogai vannak, és az utolsó képsorokban ezek valamennyire láthatóak is a színésznőn, de hogy miért, vagy hogyan, az már nincs elmagyarázva. Aztán még ott van Nigel Davenport Montgomery szerepében, aki szintén egy eléggé semmilyen karakter. Még az állatemberek közül lehetne kiemelni a Törvénymondót és az őt játszó Richard Basehart-ot, aki még valamennyire érdekes karakter volt, és volt is egy jellegzetes kisugárzása, de körülbelül ennyi.

Az 1977-es Dr. Moreau szigete nem egy rossz film, de nem is nagyon érdekes. Legnagyobb erősségei főleg azokból az elemeiből származnak, amik már H. G. Wells regénye révén adottak voltak, de érdemben nem sokat tud hozzátenni. Legnagyobb hátránya tényleg a sótlan rendezésben és a vontatott cselekményvezetésben keresendő. Ami kicsit ironikus, ha azt vesszük figyelembe, hogy ez a film szintén háttérbe szorítja az eredeti mű komolyabb és súlyos kérdéseket felvető filozófiai tartalmát, és inkább egy stúdiószempontból látványosabb és eseménydúsabb megvalósításra törekszik. Ezek a számítások hosszútávon nem bizonyultak gyümölcsözőnek, és sajnos teljesen érthető, hogy manapság miért nem beszélnek nagyon erről a filmről. Egy kis egyszerű, vasárnap délutáni filmezésre még így is alkalmas, de többet ne nagyon várjunk tőle.

IMDb