Közel húsz év telt el Dr. Moreau szigetének utolsó filmes inkarnációja óta, ami bár nem volt egy rossz darab, még sem volt képes igazán emlékezetes és méltó adaptációvá válni. Ám a kilencvenes évek közepén ennek a történetnek is elérkezett az újabb eljövetele, amit a kérdéses megítélésű író-rendező, Richard Stanley akart elhozni nekünk. Stanley ekkor már híres, vagy talán inkább hírhedt volt különös és jellegzetes kisköltségvetésű független filmjeiről, amik elég erősen ábrázolták a rendező sajátos látásmódját. Amint lehetősége nyílt rá, bele is vágott egyik nagy álmának a megvalósításába, ami egy Dr. Moreau adaptáció volt. Stanley-nek megvolt a maga víziója, hogy hogyan akarja elmesélni ezt a közismert történetet, és ennek megvalósításához szövetségesre is talált a New Line Cinema személyében. Ami ezután történt, az ma már történelem. Ami a filmtörténelem egyik legkatasztrofálisabb forgatását és ennek végeredményeként, a világ egyik legfurább, legzavarbaejtőbb, és legrosszabb filmjét jelenti. Nos, nem minden legenda dicsőséges.
Miután túlélt egy repülőgép szerencsétlenséget, Edward Douglas (David Thewlis) egyedüli túlélőként egy aprócska kis csónakban hánykolódik a nyílt tengeren, amikor is egy arra járó hajó felveszi őt. A hajó egyik utasa, Montgomery (Val Kilmer), aki feltehetőleg valamiféle orvos lehet, ellátja a megviselt férfit. Rövidesen megérkeznek ahhoz a szigethez, ahova Montgomery tartott, de itt válaszút elé állítják Douglast. Mivel a hajó legénysége eléggé veszélyesnek tűnik, és mivel a szigeten van rádió, Montgomery unszolásának engedve Douglas végül a férfival tart a különös szigetre, ami egy bizonyos Dr. Moreau (Marlon Brando) tulajdonába tartozik, aki sok évvel ezelőtt eltűnt a nyilvánosság elől. Douglas a telepen találkozik Moreau lányával, a félénk Aissa-val (Fairuza Balk) és sokáig úgy tűnik, hogy rajtuk kívül nincs is más lakója a szigetnek. Montgomery aggasztó háztáji óvintézkedései miatt Douglas kénytelen éjszaka kiszökni a szobájából, és rövidesen szembetalálja magát a sziget többi lakójával; Moreau elfajzott állat-ember hibrid lényeivel.
A történetet nagyjából mindenki ismeri, ám az 1996-os film keletkezéstörténete, ha lehet, még sokkal érdekesebb és elborultabb. Nem véletlenül készült róla egy teljes dokumentumfilm 2014-ben „Lost Soul: The Doomed Journey of Richard Stanley's Island of Dr. Moreau” címen. Ez a produkció ékes példája annak, hogy ami el tud romlani, az el is romlik, és, hogy az élet sokszor sokkal elvetemültebb sztorikat produkál. Richard Stanley számára ez egy régóta dédelgetett álomprojekt volt, amit négy éven át készített elő, mire a New Line Cinema zöld utat adott a projektnek. Az író-rendező eléggé forradalmi ötletekkel állt elő, és a három férfi főszereplőre is megvoltak már a jelöltjei. Dr. Moreau szerepére már a kezdetektől fogva Marlon Brando lebegett a szemei előtt, részben azért is, mert Stanley nagyon szeretett volna együtt dolgozni a színésszel. A főszerepre, Douglas karakterére Bruce Willis volt kiszemelve, Montgomery szerepére pedig James Woods-t képzelte el. A stúdió persze húzta a száját, mert ha mindhárom színészt szerződtetik, az jelentősen megdobta volna a költségeket. Ez ügyben viszont a sors szépen közbeszólt. Bruce Willis és Demi Moore válása ebben az időben zajlott, ami eléggé leterhelte a színészt, így végül nem is vállalta el a szerepet. A stúdió így egy új jelöltet keresett a helyére, és mivel kellett nekik egy sztár, akivel még jobban eladhatják a filmet, így megkeresték Val Kilmer-t a szereppel. Kilmer-t viszont Montgomery karaktere sokkal jobban érdekelte, és csak így mondott igent a filmre (meg persze azért ő is szeretett volna együtt dolgozni Marlon Brando-val). Így Kilmer megkapta a szerepet, James Woods pedig ment a levesbe. Viszont még mindig kellett egy főszereplő, amire végül Rob Morrow-t jelölték ki. Ám ezek még csak aprócska fennakadások voltak, de rövidesen az igazi katasztrófa is szép lassan kezdett beindulni. Marlon Brando lánya öngyilkosságot követett el, még a munkálatok megkezdése előtt, ami nagyon megviselte a színészt, aki így nem is tudta garantálni, hogy még is mikor fog megjelenni a forgatáson. Ráadásul a forgatás megkezdésekor a francia kormány egy víz alatti atombombát lőtt ki tesztelés gyanánt Tahiti közelében, ahol Brando is tartózkodott. Emellett Val Kilmer is ekkor értesült arról, hogy felesége elválik tőle, és mindezt a tévéből kellett megtudnia. Kérdéses e, hogy emiatt, vagy pedig a színész alaptermészetéhez tartozott e, de Kilmer már a kezdetektől fogva egy igazi seggfejként viselkedett a forgatáson. Egyáltalán nem törődött semmivel, nem akarta megtanulni a szövegeit, folyton aggályoskodott és balhézott és stábtagokat zaklatott. Egyszer még az egyik operatőr fülén is elnyomott egy cigit, mert ez szerinte vicces volt. Egyes szövegeit, amiket nem akart valamiért elmondani, a Törvénymondót játszó Ron Perlman-el kellett elmondatnia a rendezőnek, aki így többet is forgatott az eredeti tervekhez képest. Ám mivel a stúdiónak kellett a színész sztársága és húzóereje, így lenyelték a békát és megtartották őt. Ezek után, ahogy megkezdődött a forgatás Ausztráliában, egy hurrikán szinte teljesen elpusztította a díszletek és a felszerelések nagyrészét. Körülbelül a második forgatási nap után Rob Morrow-nak elege lett az egészből és otthagyta a produkciót. A forgatás finoman szólva sem haladt valami jól, és a New Line emiatt Stanley-t okolta, és még azt is ráverték, hogy nem tudja kezelni Val Kilmer-t. Ezek miatt, plusz még a rendező attitűdje miatt is, a stúdió végül kirúgta Stanley-t, és igyekeztek eltávolítani őt a helyszínről. Ám ahelyett, hogy Richard Stanley felszállt volna a haza tartó repülőgépre, inkább bevette magát a vadonba, összebarátkozott pár helyi hippivel, és jó alaposan bedrogoztak az őserdőben. Az ő sztorija itt még nem ér véget, de erről majd később. Ezek után sürgősen szükség volt egy új rendezőre és egy új főszereplőre is. Az előbbi szerep betöltésére a stúdió a veteránnak számító John Frankenheimer-t szerződtette, aki részben azért is mondott igent a projektre, mert ő is szeretett volna együtt dolgozni Marlon Brando-val (ez már valami kötelező követelmény lehetett). Ám a stábtagok számára ez lehet nem feltétlen volt egy jó döntés, mert Frankenheimer szintén egy igazi seggfejként viselkedett, aki mindenkit ledominált, és verbálisan és talán fizikailag is abuzálta a stáb tagjait. Ráadásul Richard Stanley eredeti elképzeléseit sem tartotta tiszteletben, és több ponton változtatott is a történeten. Nagy nehezen a film főszereplőjét is sikerült megtalálni David Thewlis személyében. Ezek után az már csak egy külön vicces kis anekdota, hogy amikor Thewlis megérkezett a forgatás helyszínére, Marlon Brando, aki útközben szintén végre megjelent a forgatáson, azzal fogadta a színészt, hogy, „Menj haza David. Ez a film nem jó arra, hogy benne dolgozz. Ez el van átkozva.” Hát így utólag elnézve, Brando-nak nagyon igaza volt.
Az utolsó pillanatban újraírt forgatókönyv külön megnehezítette a színészek munkáját, akik egyre jobban eltávolodtak az új rendezőtől, és sokszor kénytelenek voltak improvizálni. Ám ebben a káoszos forgatásban, ha ennyi nem lett volna elég, még az egók háborúja is megkezdődött Marlon Brando, Val Kilmer és John Frankenheimer között. Marlon Brando már hosszú évek óta problémás színésznek számított és itt sem hazudtolta meg magát. Plusz, mivel ő volt Marlon Brando, akinek akkora tekintélye volt, hogy körülbelül bármit megtehetett, így ezzel a lehetőséggel élt is. Hiszen ki merne egyáltalán nemet mondani Marlon Brando-nak? Így ezzel a lendülettel egy csomó ötletet bedobott a karakterével kapcsolatban. Az ő ötlete volt, hogy Moreau legyen nap allergiás, és így a nappali jelenetekben teljesen be volt kenve naptejjel. A pápa mobilra hajazó, trónnal ellátott dzsip szintén az ő ötlete volt. Az egyik jelenetben egy jegesvödröt viselt a fején, mert egyébként nagyon melege volt a forgatáson, és úgy volt vele, hogy jó lesz ez a jelenetbe. Továbbá még azt is kitalálta, hogy Moreau azért visel mindenféle fejfedőt, mert valójában ő is egy delfin-ember, és ezekkel takarja a feje tetején a lélegző nyílását. Ez viszont már a stúdiónak is sok volt, így ezt az egy ötletét nem hagyták jóvá. Brando ekkorra már nagyon félvállról vette a színészkedést, és nem is nagyon erőltette meg magát. A szövegeit sem volt képes megtanulni, ezért egy kis fülesen súgtak neki a forgatókönyvből. Ennek egyik vicces hozadéka volt az, amikor a vevője véletlenül ráállt a helyi rendőrség frekvenciájára, és Brando gondolkodás nélkül bemondta jelenet közben, hogy valahol rablás zajlik. Emellett még Brando jóformán a megszállottja lett a filmben dolgozó, a kis csupasz lajhár-embert játszó Nelson de la Rosa-nak, aki akkoriban a világ legkisebb embere volt. A színész eredetileg keveset szerepelt volna a filmben, de Brando annyira imádta őt, hogy sokkal több közös jelenetet akart vele, amiben közös ruhákat viseltek, és olyan abszurd, random dolgokat műveltek le, mint például a közös zongorázós jelenet. Az ő kettősük egyértelműen inspirálta a későbbi Austin Powers filmek Kicsi-Én figuráját. Brando viszont emellett nagyon nem tolerálta Val Kilmer korábban bemutatott seggfej attitűdjét, és többször rendesen be is szólt neki, sőt, volt, hogy azzal idegesítette a színészt, hogy direkt annyi káposztát evett, hogy utána szép laposakat finghasson Kilmer orra alá. Nem vicc. A két színész kölcsönösen utálta egymást és az ilyen összekapások mindennapossá váltak. Egy idő után az a pont is elérkezett, hogy Kilmer és Brando sem volt hajlandó kijönni a saját lakókocsijából, amíg a másik ki nem jött. Eközben pedig a stáb csak várta, hogy fognak e aznap forgatni, vagy nem. Nem csak Brando volt az egyetlen, aki keményen beleállt Kilmer-be, mert a rendezőnek, John Frankenheimer-nek is maximálisan elege lett a színészből, és folyamatosan szóvá tette nemtetszését. Amikor végre leforgatták Kilmer utolsó jelenetét, Frankenheimer nagy megkönnyebbülésében, konkrétan elküldte Kilmert a jó büdös francba. Ennek az egész őrületnek még is a stáb összes többi tagja itta meg legjobban a levét. Leginkább az állat-embereket játszó statiszták és kaszkadőrök, akikkel a szó szoros értelemben kutyául bántak, és hosszú tikkasztó napokat kellett átszenvedniük teljesen értelmetlenül teljes jelmezben. Ezt kompenzálva a forgatási napok végén, éjszakánként a lehető legeredményesebben vezették le a feszültséget. Ami azt jelenti, hogy folyamatosan ittak, drogoztak, és orgiáztak megállás nélkül. Ám csak, hogy még érdekesebb legyen a sztori, időközben az eredeti rendező, Richard Stanley is visszatért a forgatásra, méghozzá nem is akárhogy. Miután újdonsült hippi barátaival szétszívta az agyát a dzsungelben, Stanley visszaszökött a stábba, és a szolidaritást vállaló sminkeseknek köszönhetően beépült a statiszták közé, mint az egyik állat-ember. Stanley egész idő alatt ebben az inkognitójában ólálkodott a forgatáson, és figyelte, hogy hogyan haladnak a munkálatok. Nem is fedte fel magát senki előtt, egészen a forgatás befejezése utáni búcsú buliig. Ezen a bulin végül Val Kilmer is odajött hozzá, hogy bocsánatot kérjen a korábbi viselkedéséért, ám Stanley-t ekkorra ez már nem nagyon hatotta meg.
Eddig sokkal több szó esett a forgatásról, mint magáról a filmről, de elengedhetetlen, hogy átlássuk, miféle közegben jött létre ez a film, és miért lett olyan, amilyen. Egyszer amúgy erről a sztoriról is szívesen megnéznék egy egész estés játékfilmet, vagy egy sorozatot. Na de, hogy végül áttérjünk a tényleges filmre is. Igazából egyáltalán nem annyira borzalmas, mint ahogy mindenki állítja róla. De, hogy nem is egy jó film, az is biztos. Egyértelműen egy rossz filmmel van dolgunk, de nem egy agyrohasztó, lélekölő katasztrófa. Bőven látszik rajta az elcseszett forgatásának az eredménye, de még így is inkább csak egy átlag szinten lehet rossznak, vagy még inkább trash filmnek nevezni, ami maximálisan belegázol a C, D, és majdhogynem a ZS kategória mocsarába. Igazából még akár a bűnös élvezet jelzőt is rá lehetne aggatni, mert azért van benne pár szórakoztató pillanat is. Ami az első nagy probléma vele, és amin meg is látszik a forgatás káosza, az a zavaros és inkoherens cselekménye. A sztori nagyon hektikusan ugrál egyik eseményből a másikba, és a hangulatok között is legalább ennyire élesek a váltások. A horror hangulat végül tényleg már csak a vérengzésben és a szörnyű kreatúrákban keresendő, a misztikum és a feszültség ugyanis hamar kiveszik belőle, és így csak a szokásostól elvontabb akció szekvenciák maradnak számunkra. Kezdetben talán még ígéretesnek is mondható, de aztán a film hamar elveszti a komolyan vehetőségét, és csak egy eszelős hullámvasút válik belőle. Az események teljesen random és jobbára következetlenül követik egymást. Látszik még benne valahol az eredeti váz, és hogy mit hova akart volna kifuttatni Stanley, de már ez is inkább elvész a káoszban. És ez az összekuszáltság a karakterekre is jellemző. Most részben azt is rá lehet fogni, hogy a színészek teljesen ki voltak készülve a katasztrofális forgatási körülményektől, ami igaz is, és meg is látszik a játékukon, de emellett a karakterek is mind nagyon kidolgozatlanok és papírmasé szinten ragadnak meg. Nincs igazi jelenlétük vagy személyiségük, hanem tényleg csak felmondják a kötelezőket. Ha valaki még is emlékezetes lenne a számunkra, az tényleg csak az adott színész érdeme lehet. És egyébként pont ez a helyzet a Marlon Brando által játszott Dr. Moreau-val is. Iszonyatosan látszik, hogy Brando mennyire érdektelenül és lustán állt hozzá az egészhez, de még is van egy sajátos stílusa és kisugárzása, ami bevonzza az embert, és a nyilvánvaló bénázások és nemtörődöm hozzáállás ellenére is egy érdekes figurává teszi Moreau-t. A különféle furcsaságai, mint például a jellegzetes ruhái, manírjai, és a Nelson de la Rosa-val közös pillanatai pedig csak felteszik az egészre a koronát. Vele ellentétben viszont Val Kilmer végtelenül idegesítő és irritáló a szerepében, pont annyira, amennyire talán a forgatáson is lehetett. (Ezzel kapcsolatban azért érdemes megnézni Kilmer dokufilmjét is, melyben eredeti felvételek vannak a forgatásról és egészen más színben mesél az eseményekről, a nehéz természetéről stb. - A szerk.)
Technikai oldalról már nem annyira vészes a helyzet. A különféle speciális effektek és a maszkok egytől egyig fantasztikusan néznek ki, ami nem is csoda, hiszen Stan Winston felelt értük, ő pedig ilyen téren mindig garanciát jelent. Az állat-emberek jól néznek ki, és jobbára hitelesek is. Ha csak ennyin múlt volna a film sikere, akkor nem lenne itt semmi gond. Néhol azonban még is alkalmaznak CGI effekteket, amik iszonyatosan rosszul néznek ki. Szerencsére csak ritkán folyamodnak ehhez a módszerhez, de amikor igen, az nagyon durván látszik, és a gagyifaktora meg is marad bennünk örökre. Ám ez így összességében sem elegendő ahhoz, hogy kihúzza ezt az elvetemült elmebajt a saját posványából. A film felére már talán képesek vagyunk meglátni és elfogadni, hogy ez a film milyen is valójában, és ha a többség ezen a ponton úgy dönt, hogy kikapcsolja a fenébe és keres valami értelmesebb elfoglaltságot, azt teljesen jogosan teszi. Viszont aki vevő az ilyen silányabb alkotások perverz varázsára, és tovább nézi a filmet, az még akár jól is szórakozhat, mert a Dr. Moreau szigete a maga módján egy elég szórakoztató kis rossz film. Annyi elvetemült hülyeség történik benne, hogy azokon azért jókat lehet röhögni, feltéve, ha nem fárasztanak le minket a végletekig. Igaz, miután Marlon Brando kikerül a filmből, ez a lendület elég sokat veszít az erejéből, és így a film utolsó harmadára már csak az értelmetlen káosz marad, és ekkor már tényleg inkább azt várjuk, hogy érjen már véget ez a borzalom. A befejezés pedig ehhez mérten teljesen súlytalan, pedig itt valami nagy végső tanulságot is belénk akarnának sulykolni, ami megvolt H. G. Wells eredeti regényében is, és ott működött is és volt súlya, itt viszont csak lelketlenül bele van erőltetve az utolsó pár mondatba, mert azért a film végére kell valami nagy erkölcsi mondanivaló is. Csak mondjuk nem ártana, ha azt őszintén és kellően megalapozva adnák át.
A Dr. Moreau szigete méltán vált kultikusan rossz filmmé, ami szerencsére valamennyire a szórakoztató trash kategóriába is szépen belecsúszik, így legalább valamennyi oka még is lehet rá az embernek, hogy megnézze. Csak aztán tényleg tudja, hogy mire vállalkozik. A filmhez mérten maga a forgatása is megér nem egy misét is, és valahol sajnálatos, hogy Richard Stanley eredeti víziója ennyire félrement. Lehet az sem lett volna egy mestermű, de azért kíváncsi lennék, hogy milyen lett volna ez a film, ha Stanley az eredeti tervei alapján készítheti el, mindenféle akadály nélkül, mert a korai concept art-jai és vázlatai elég ütősen néznek ki. Így viszont Dr. Moreau története számára is egy keserű szájízt hagy, hogy a mai napig ez az utolsó érdemi feldolgozása a regénynek. Talán valamikor a jövőben valaki lát még fantáziát H. G. Wells könyvében, és előrukkol egy sokkal méltóbb filmes adaptációval. De addig is, be kell érnünk az eddig elkészült három verzióval, amik közül leginkább a legelsőt, az 1932-es Elveszett lelkek szigetét tudom igazán jó szívvel ajánlani. Az 1996-os vonatszerencsétlenséget pedig csak azoknak, akikben perverz vágy ég egy elvetemülten rossz film megtekintésére.
- Pro
- A smink és a maszkmesteri munka.
- A szórakoztató trash faktor.
- Marlon Brando élvezetesen ripacs attitűdje.
- Kontra
- Az inkoherens történet.
- A jellemtelen karakterek.
- A megannyi rossz színészi játék.
- Val Kilmer.
- Az a sok elpocsékolt lehetőség.
- Az ennél is katasztrofálisabb forgatás sokkal érdekesebb, mint maga a film.
Pro | Kontra | 50% |
A smink és a maszkmesteri munka. | Az inkoherens történet. | |
A szórakoztató trash faktor. | A jellemtelen karakterek. | |
Marlon Brando élvezetesen ripacs attitűdje. | A megannyi rossz színészi játék. |