Vannak filmek, amiket egyszerűen nem lehet úgy igazán bekategorizálni a megszokott keretek közé. Még ha könnyen be is tudjuk sorolni egy főbb műfajba, mint a horror, a fantasy, a dráma, vagy bármelyik zsáner, még is valahogy túlmutat ezeken az egyszerű fogalmakon. Egy olyan történettel rendelkezik, ami szétfeszíti a megszokott határokat, és valami olyasmit próbál átadni a nézőknek, ami valami sokkal mélyebb szinten érvényesebb és egy teljesen más síkon is értelmezhető. Sok filmkészítő vágott már bele hasonlóan különleges, akár zavarba ejtő, vagy megbotránkoztató produkció elkészítésébe, és sokat ezek közül szinte azonnal, vagy pedig évekkel később, de kultstátuszba emeltek, és a filmtörténelem megkerülhetetlen darabjaiként tartanak számon. Mások viszont pedig vagy a feledés homályába süllyedtek, vagy pedig teljes kudarcnak bizonyultak, vagy a „látnoki” rendező módszerei, vagy pedig a producerek és a stúdiók állandó beleszólásai miatt, amik totálisan képesek tönkrevágni bármilyen ígéretes koncepciót. Michael Mann egy igazán sajátos látásmóddal rendelkező filmkészítő, ami egész karrierjén meglátszik. A rendezőnek olyan produkciókat köszönhetünk, mint Az erőszak utcái, Az embervadász, Az utolsó mohikán, a Szemtől szemben, A bennfentes, vagy pedig a Collateral - A halál záloga. Karrierje elején viszont Mann a horror műfajával is megpróbálkozott, és egy igazán különleges projektbe vágott bele. A különleges szó több szempontból is igaz a filmjére, amiben minden lehetőség megvolt ahhoz, hogy egy igazi kultikus és nehezen bekategorizálható mestermű legyen. És bár a film a mai napig is örvend egy bizonyos kultstátusznak, a valóság nem annyira egyszerű, és dicsőséges, mint amilyen lehetne.

1941-ben járunk, a második világháború kellős közepén. Német katonák egy csoportja érkezik Romániába, egy Kárpátok övezte kis faluba. Feladatuk, hogy őrizzenek egy itt található ősi erődöt, aminek pontos eredetével még az ott élők sincsenek tisztában, ám így is tisztelettel vegyes félelemmel adóznak az építmény előtt. Az osztag vezetője, Woermann kapitány (Jürgen Prochnow) igyekszik eleget tenni a feladatnak, és egyben jó viszonyt ápolni a helyiekkel, amíg itt tartózkodnak. Ám a dolgok gyökeresen megváltoznak, amikor két katona, kapzsiságuktól vezérelve, véletlenül felszabadítanak valami ősi és gonosz erőt az erőd mélyéről, ami elkezdi tizedelni az embereket. A fejlemények miatt rövidesen egy SS alakulat érkezik a faluba, hogy kivizsgálják az ügyet, élükön Kaempffer őrnaggyal (Gabriel Byrne), aki megrögzött módon partizánok jelenlétére gyanakszik, és nem átall ártatlan falusiakat legyilkolni, hogy kézre kerítse a vélt ellenséges erőket. Woermann és Kaempffer között egyre élesebb a feszültség, és az erődben zajló furcsa jelenségek miatt úgy döntenek, hogy a helyszínre hozatnak egy koncentrációs táborban raboskodó zsidó tudóst, Dr. Theodore Cuza-t (Ian McKellen), a lányával, Eva-val együtt (Alberta Watson). Dr. Cuza szakértője az ősi nyelveknek és az erődről is írt már egy tanulmányt a múltban, ezért reménykednek, hogy az ő segítségével választ kaphatnak arra, hogy pontosan mi is történik itt. A betegeskedő doktor egyre közelebb is kezd kerülni a misztikus borzalmak nyitjához, ami őt magát is egyre inkább beszippantja. Mindezek alatt egy rejtélyes utazó, Glaeken (Scott Glenn) indul útra Görögországból, hogy eljusson a romániai kis faluban található erődhöz, amivel kapcsolatban úgy tűnik, hogy sokkal többet tud, mint bárki más.

A film F. Paul Wilson azonos című 1981-es regénye alapján készült. Michael Mann jóformán azonnal ráharapott a könyv megfilmesítésére, és meg is volt a saját koncepciója arra, hogy hogyan mesélje el ezt a történetet. Maga Mann úgy jellemezte filmjét, mint egy felnőtteknek szánt tündérmesét. A mesék az álmok erejével bírnak, és a rendező pontosan ezt a hatást akarta elérni. Filmje teljesen álomszerű, ahol a fantázia keveredik a valósággal, de a valóságot képviselő második világháborús környezet egyértelműen csak háttérként szolgál, illetve, hogy a karakterek jellemét megalapozza. A fő helyszín, a Kárpátok ölelésében megbújó kis falu, és a földöntúli erőd egy minden ízében meseszerű, álomhoz hasonlatos világot tár elénk, ami mintha teljesen függetlenül létezne a világháborútól sújtott világ többi részétől, de annak borzalmai így is be tudnak szivárogni ebbe az éteri közegbe. Hogy aztán az erőviszonyokat tisztába téve azt is bemutassa, hogy a kegyetlen valóság erői, a német katonák és az SS alakulat tagjai szánalmasan tehetetlenek és védtelenek a természetfeletti, démoni erőkkel szemben. Ez egy másik közeg, ahol teljesen mások a szabályok. Ezt a rendező végig nagyon jól is érzékelteti a cselekmény során. Már a film kezdő jelenete is egy nagyon delíriumos élményként hat, ahogy a katonák megérkeznek a ködön keresztül a faluba. A letisztult operatőri munka és a zene mind fantasztikusan támogatja ezt meg. A zenét külön érdemes kiemelni, amiért a Tangerine Dream volt a felelős, akik nem véletlenül váltak az elektronikus zene egyik legismertebb képviselőivé. Az általuk komponált dallamok egyszerre földöntúliak, fenségesek, és kifejezetten nyugtalanítóak. Nem az a fajta zene, ami felületesen befolyásolja az érzéseinket, hanem valahova egészen mélyre tud lenyúlni. Ez a fajta zene tökéletes összhangot alkot a rendező által megkomponált képekkel. Az erőd, ahol a cselekmény nagy része játszódik, egy olyan ismeretlen építménynek érződik, ami a mi világunktól teljesen idegen.

Mann a valóság és álomvilág közti egyensúlyt próbálta megtartani úgy, hogy az erősen stilizált környezet, látványvilág és narratíva mellett realisztikus karaktereket és dialógusokat alkalmaz. A karakterek terén valóban sikerült maradandó figurákat bemutatnia, akiket szinte mind fantasztikus tehetségű színészek keltenek életre. Jürgen Prochnow és Gabriel Byrne a két legerősebb pontja a castingnak. Egyértelműen az ő játékuk a legerősebb és pont ők ketten képviselik a két emberi végletet is. Prochnow karaktere egy végeredményben maximálisan szimpatikus figura, akivel könnyű együtt érezni, és megértjük döntéseit. Ő az, aki a legnagyobb embertelenség közepette is igyekszik megőrizni emberségét, míg vele szemben Byrne figurája egy végletekig unszimpatikus, utálnivaló, sőt, néha már kifejezetten démonikus alak. Egyszerűen le is lehetne tudni azzal, hogy ő a jól ismert sztereotip SS tiszt, de Byrne hiteles játéka olyan élettel tölti meg a figurát, ami már túlmutat a sztereotípián, és jóval közelebb áll a sajnos túlságosan is valószerű emberi aljassághoz. Mellettük még Ian McKellen az, aki figyelemre méltó alakítást nyújt, már a puszta jelenlétével, bár azt sem érdemes letagadni, hogy játéka néha kissé túljátszott. Hozzájuk képest Scott Glenn, és főleg Alberta Watson túlságosan is elhalványulnak, de ennek nem feltétlen a két színész az oka. Ám sajnos ezek alapján bármennyire is tűnik egy kifejezetten ígéretes alkotásnak Az erőd, a végeredmény mégsem annyira tökéletes, mint amennyire lehetne.

Ezt a problémát pedig már abból az információból is ki tudjuk következtetni, hogy a film eredeti vágása több mint három órás volt. A stúdió és a producerek persze nem engedhettek ki egy ilyen hosszú játékidővel megáldott filmet, így kemény két órát ki is vágattak belőle. És ez nagyon meg is látszik a végeredményen. Ennek következtében ugyanis a cselekmény jó pár helyen érthetetlenné és zavarossá vált. Fájdalmasan szembetűnő, hogy hol vannak azok a pontok, ahol lényeges jelenetek hiányozhatnak, illetve bizonyos történetszálak csak össze vannak csapva. Glaeken és Eva szerelmi szála egyszerűen nevetséges. Csak úgy megtörténik, minden felvezetés nélkül, és a két szereplő között szinte már azonnal a legmélyebb szerelem tombol egymás iránt. Plusz Glaeken karakteréről sem tudunk meg igazán semmit. Sem ő, sem pedig az erődhöz való viszonya nincs megmagyarázva. A film egyáltalán nem szán időt arra, hogy beavasson minket ezekbe, így pedig kénytelenek vagyunk elfogadni mindazt, ami csak úgy megtörténik. Ugyanez igaz a főgonoszra is, Radu Molasar-ra, akinek neve el sem hangzik a kész filmben, de ezenkívül még pontos magyarázatot is alig kapunk arra, hogy micsoda is ő, illetve a Glaeken-nel való kapcsolata is homályban marad. Ezek mind olyan dolgok, amik nagyon fontos gerincét képeznék a cselekménynek, és a teljes három órás verzióban minden bizonnyal helyet is kaptak, de így ebben a megcsonkított formában értelmezhetetlenné válik nélkülük a cselekmény. És ezen még a film álomlogikája sem tud segíteni. Illetve több hiányzó jelenet miatt még annak a súlyát sem tudjuk átérezni, amikor a kiszabaduló gonosz erő elkezdi megfertőzni a falut, mert ebből jóformán nem látunk semmit.

Az így félresikerült végeredményt talán jól illusztrálja az az anekdota, hogy az eredeti regény szerzőjének annyira nem tetszett Mann filmje, hogy később írt egy novellát, Cuts címen, amiben egy író vudu átkot küld egy filmrendezőre, aki meggyalázta az ő munkáját. Nos, a regény ismerete nélkül, és csak az interneten talált információkra hagyatkozva, nehezen tudom teljesen megítélni a szerző felháborodásának jogosságát, bár az igaz, hogy Michael Mann egy eléggé erőteljes látásmódú rendező, aki nagyon a saját képére tudja formálni az alapanyagot, ahogy azt Az embervadász esetében is láthattuk. Ez leginkább Molasar figuráján érhető tetten, aki a regényben inkább egy vámpírszerű ősi varázsló volt, míg a filmbeli inkarnációja egy emberre alig hasonlító démoni teremtmény, ami külsejével még akár egy Doom játék fő boss-ának is elmehetne. Ettől függetlenül még így is születhetett volna belőle egy minden ízében ikonikus és maradandó alkotás, ám ez végül csak félig sikerült. A látványvilág, a zene, az álomszerű atmoszféra, és a remek színészek már így is kellően kiharcolják a film létjogosultságát, de az a hiányzó két óra nagyon csúnyán rányomja a bélyegét a végeredményre. Túl sok a hiányzó pont, és így túl sok a zavaros és elvarratlan szál. Emiatt pedig nem csoda, ha sokan érthetetlennek vagy összecsapottnak tartják Mann filmjét. Még ha kicsit hosszú is lenne, de ennek a filmnek tényleg kijárna egy teljes rendezői változat, ami már minden bizonnyal sosem fog megvalósulni az elveszett felvételeknek köszönhetően, és maga Mann sem szívesen foglalkozik ezzel a témával. Kár érte, mert így Az erőd csak egy nagyon ígéretes, hangulatos, de csak félkész film marad, ami így is kivívta a maga kultstátuszát, de az igazi dicsőséget már nem érhette el.

IMDb