Nagyon hosszú idő telt el, mióta a horror műfajára is hatalmas hatást gyakorló, dicső múlttal rendelkező brit Hammer stúdió csillaga leáldozott a műfajban. Utolsó horrorfilmjeik a hetvenes évek közepén láttak napvilágot, majd a zsánerben, és a világban végbemenő változások nagy próba elé állították őket, amivel nem tudtak megbirkózni. A műfaj azóta változott, formálódott, de a Hammer dicsősége fennmaradt. És végül a kétezres években vissza is tért. A nagy feltámadást olyan produkciók fémjelezték, mint a 2010-es Engedj be! remake, a 2012-es A fekete ruhás nő, és annak folytatása, valamint Az elnémultak. Ezek a filmek nem mérhetők a Hammer régi nagy sikereihez, és még napjainkban sem váltak igazán kiemelkedő produkciókká, de a műfaj szerelmeseinek már ezek is bizakodásra okot adó, kezdeti jelek lehetnek arra, hogy a nagy múltú stúdió teljesen visszatérjen, persze megfelelve a kor elvárásainak. És talán az erre való bizakodásra éppen legfrissebb próbálkozásuk, a The Lodge adhatja meg az indokot.

Ex-felesége tragikus halála után Richard (Richard Armitage) mindent megtesz, hogy gondját viselje gyerekeiknek, Aidan-nek (Jaeden Martell) és Mia-nak (Lia McHugh). Fél évvel az eset után végre megpróbálja megismertetni gyermekeit új menyasszonyával, Grace-el (Riley Keough), aki miatt egyébként otthagyta korábbi feleségét. A gyerekek részben emiatt sem kedvelik nagyon a nőt, őt hibáztatva anyjuk halála miatt, ám erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy Grace-nek eléggé sötét múltja van. Ám Richard úgy próbálja meg lebontani ezeket az érzelmi gátakat, hogy együtt elviszi őket a hegyekbe, a családi nyaralóba, hogy együtt ünnepelhessék a karácsonyt. Persze a munkája miatt Richardnak rövidesen el kell mennie, de megígéri, hogy az ünnepek végére visszatér. Így a gyerekek egyedül maradnak Grace-el, és ahogy az várható, a köztük lévő hangulat legalább olyan fagyosan alakul, mint a kinti időjárás. Idővel megpróbálnak kísérletet tenni a közeledésre, ám ezeket a próbálkozásaikat egyre furcsább és baljósabb dolgok árnyékolják be. Különös dolgok történnek körülöttük a nyaralóban, tárgyak tűnnek el, és zavarba ejtő álmok kínozzák őket. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Jómagam nagy kedvelője vagyok az igényes kamaradrámáknak, és a karakterek lelkivilágára építő pszicho-thrillereknek. Mindkét zsáner megköveteli az alkotóktól a maximális odafigyelést, és az értő hozzáállást. Itt nem lehet ostoba ijesztgetésekkel vagy tocsogó belsőségekkel eladni a sztorit, ha egy igényes és emlékezetes filmet akarunk elkészíteni. Aki egy ilyen projektbe belevág, ott kell, hogy legyen egy szilárd vízió és nem kevés alámerülést igényel a sztori mélységeibe. Az ilyen produkciók közül nem kevés példát láthattunk már az idegtépően zseniális, de persze a kevésbé sikerült darabokra is. A The Lodge is ebben a mezőnyben indul, és nagyon hamar egyértelművé is teszi számunkra, hogy itt nem egy közönséges horrorfilmről van szó, hanem egy súlyos pszicho-thrillerről. Kezdetben még úgy indul, mint egy komolyabb dráma, ami nem szórakozik sokat, és szinte már a legelején egy eléggé erős jelenetet dob be, ami révén a filmre ezt követően rá is telepszik egy kellően nyomasztó légkör, amiben a karakterek közti feszültség egyre kézzelfoghatóbbá válik. Jó karakterdrámához híven így a film első felében hatalmas hangsúlyt kap a négy főbb szereplőnk, akiknek kellően és tisztességesen kibontásra kerül a jellemük, és egymáshoz fűződő viszonyukat is jól megismerjük. Erre szükség is van, mert a háttérben feszülő indítékok és előítéletek nem csekély apróságok.

Itt pedig ehhez mérten erős és nem kicsit jelentős témákat boncolgat a film. A csonka családok és elvált szülők témája, és ennek a helyzetnek a bemutatása már a film legelején megtörténik, a lehető legkisebb pozitív tompítás nélkül. Ezt követi a gyerekek bizalmatlansága apjuk új szerelme iránt és az apa törekvése, hogy elfogadtassa kedvesét gyermekeivel. Akiknek a haragja szintén érthető, hiszen apjuk emiatt a nő miatt hagyta ott szeretett anyjukat, akit ez az esemény ráadásul súlyos depresszióba hajszolt. Az ilyen családi feszültségek teljesen hétköznapi, velünk élő problémák, és ezt sikerül is nagyon mélyen és húsbavágóan átadni a filmben. Ám a gyerekeknek más okuk is van tartani Grace-től, hiszen a nőnek nem kicsit volt durva gyerekkora és enyhén szólva sötét múltja. Itt pedig a készítők már egy sokkal keményebb és kevésbé hétköznapi témát dobnak be, ami a szélsőséges vallási fanatizmus, és az ilyen közegben nevelkedett emberek, valamint azok rehabilitációját járja körül. Egyszóval nem kevés alapot kapunk rá, hogy a szereplők ne nagyon érezzék jól magukat egymás társaságában. Egyedül Richard az, aki megpróbálná valahogy összetartani ezt a családot és megbékíteni a feleket egymással, de ő hamar kikerül a képletből, magára hagyva szerelmét a bizalmatlan gyerekeivel. Mindezt egy civilizációtól távol eső, hófödte hegyvidéken megbúvó házban. Ők se hallottak még a Panoráma szállóban történt tragikus eseményekről.

Ezután a film szép lassan kezd átalakulni komor drámából, feszült pszicho-thrillerré. Kezdetben még csak apró megmagyarázhatatlan dolgok történnek, majd a helyzet egyre aggasztóbbá válik, amin nem könnyít az elszigeteltség ténye. A karakterek között egyre nő a bizalmatlanság és a feszültség, és a cselekmény is finoman elkezd játszadozni a valóság és a nem evilági dolgok koncepciójával. Szerencsére ezeket mind nagyon finoman kezeli, teljesen minimális eszköztárat bevetve, így ez a történetszál végig hiteles marad, egészen addig a bizonyos csavarig, amikor rendesen átértékelődik minden, amit eddig láttunk. Nagyon nehéz mindezekről spoiler nélkül beszélni, de elkerülhetetlen, hiszen a készítők itt már tényleg olyan dolgokba mennek bele, amik már rendesen felkavarják az alapból sem meghitt történetet. Persze azért filmtörténelmet megrengető fordulatokra senki se számítson. Lényegében itt már tényleg az őrület és az emberi lélek sötét oldalát boncolgatja a film, bár a lehetőségeihez képest eléggé visszafogottan. Ehhez pedig remekül asszisztálnak a színészek is. A két gyerekszereplő, Jaeden Martell és Lia McHugh is egyaránt remekül játszanak, de a legnagyobb elismerés egyértelműen Riley Keough-nak jár, aki félelmetesen hitelesen egyensúlyozik az épelméjűség és a totális őrület határán.

Pozitívumai ellenére azonban a The Lodge mégsem egy igazán kiemelkedő darab. Egy nagyon is jó filmről van szó, ami rendesen fel tudja borzolni az ember idegeit, és kellemesen kiakasztó kikapcsolódást tud nyújtani, de a film ennyivel meg is elégszik. Ezzel alapjáraton nincs is semmi baj, de a film történetében érződik, hogy ha ez egy sokkal egyedibb és kreatívabb rendező, például Ari Aster, vagy egy hasonló kaliberű filmkészítő kezébe került volna, akkor egy még sokkal maradandóbb és kiakasztóbb produkciót kaptunk volna. Így viszont marad egy, a közepesnél és az átlagnál valamennyivel jobb pszicho-thriller, amit a zsáner rajongói biztosan élvezni fognak, de nem fog bekerülni a műfaj legnagyobbjai közé. Az újjáéledt Hammer eddigi kevés produkciója közül így is toronymagasan a legjobbak közé tartozik, és reméljük, hogy ez talán jelentős hatással lesz a stúdióra.

IMDb | mafab