Rob Zombie filmes munkásságát lehet kedvelni, vagy utálni, de abban mindenki egyetérthet, hogy a filmezésbe is belekóstoló zenésznek igazán sajátos és egyedi stílusa van. Megítélésének megosztottsága is főleg ebből eredeztethető. Az 1000 halott háza mindkét része nagy közkedveltségnek örvend, és Zombie talán legismertebb munkái, amiket én is nagyon kedvelek, főleg a másodikat. Ellenben én azok táborát gyarapítom, akik nagyon nincsenek kibékülve a 2007-es Halloween-el, a folytatását pedig egyenesen borzalmasnak találom. A The Haunted World of El Superbeasto az egyik legelmebetegebb és legszórakoztatóbb animációs film, amit valaha láttam, a 31-hez pedig még nem volt szerencsém (de ami késik, nem múlik). Tehát ez a megosztottság tökéletesen tetten érhető a rendező filmográfiájában, ezért sem tudtam, hogy pontosan mire számítsak a Lords of Salem-től, hiszen ez is egy olyan filmje Zombie-nak, amit az emberek vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon utálnak. Azt viszont már az elején leszögezhetem, még ha nem is olyan nagy lelkesedéssel, hogy én az előbbiek közé tartozom.

Főhősnőnk, Heidi (Sheri Moon Zombie) napjaink Salemében tengeti mindennapjait, mint egy helyi rádióműsor állandó lemezlovasa. Egyik nap egy különös fadobozt kap, kifejezetten neki címezve, ami egy hanglemezt tartalmaz, a fedelén pedig csak annyi szerepel, hogy „Lords”. Heidi még aznap este meghallgatja a lemezt, feltételezve, hogy egy feltörekvő banda küldött nekik anyagot, de a különös zene szokatlan hatást gyakorol a nőre. Ennek ellenére másnap lejátsszák a rádióban is, egybekötve egy bejelentéssel, hogy a rejtélyes banda hamarosan koncertet is fog adni. Heidi élete ettől a pillanattól kezd fenekestül felfordulni. Otthonában furcsa dolgokat kezd el megtapasztalni, és bárhova megy bizarr hallucinációk kísértik őt. A műsor egyik korábbi vendége, Francis Matthias (Bruce Davison) felfigyel a szokatlan események összefüggéseire, és hamarosan olyasmire bukkan, ami a jelenben kibontakozó szörnyűségeket összekötheti Salem sötét múltjával, és egy régóta halott boszorkánnyal, Margaret Morgan-nel (Meg Foster).

Azt már több dolog is előre jelezte számomra, hogy ez a film Rob Zombie számára egy igazán személyes projekt, és ez a megtekintés során is érezhető volt. Részben a film címe is jelezte ezt, ami utalás a rendező/zenész egy korábbi dalára, és annak idején ebből kiindulva nagy naivan azt gondoltam, hogy annak videóklipje alapján a Salemi boszorkányperek egy másik szemszögből való bemutatása adja majd a történet gerincét. Ebből is ki lehetne hozni egy remek filmet, de Zombie itt nem állt meg. Salem sötét múltja megmaradt, amivel eleget is foglalkozik a film, és a lehető leghátborzongatóbban mutatja be, a fő cselekmény viszont a jelenbe lett helyezve. Salem viszont nem sokat változott az évek során, és a múlt eseményei erősen rányomták a bélyegüket. A város hétköznapjai komor és vészjósló szürkeségbe burkolóznak, jól éreztetve, hogy a nyugodtnak tűnő felszín alatt valami nem stimmel. Már a legelső képkockától kezdve egy iszonyatosan nyomasztó hangulat uralkodik a filmen, és ez ki is tart a legvégéig. Még amikor főszereplőink szórakoznak, vagy jól érzik magukat együtt, akkor is van valami baljóslatú az egész környezetben, ami előre sejteti, hogy valami rossz dolog fog történni.

Ehhez kapcsolódóan külön érdekes volt számomra, hogy Rob Zombie korábbi filmjeiben tapasztalt rockosabb és vadabb stílus itt eléggé minimálisra volt véve. A szokásos őrültségekkel sem nagyon találkozni, de azt azért alá kell írni, hogy így is van bőven elegendő elvont és szürreális pillanat a filmben, csak teljesen máshogy, mint eddig. A boszorkányüldözések idején játszódó jelenetek, és a rémálmok és látomások kellően hatásosra sikerültek, és nem csoda, hogy ha sok nézőnél ki is csapják a biztosítékot. A film utolsó harmadáról nem is beszélve, ahol már egyre jobban elszabadul a pokol, és már mi sem tudjuk, hogy a sok őrület között mi is történik meg pontosan. Az egész egy igazi szürrealista rémálommá válik, ami sokkal jobban hasonlít a Witch, és a Rosemary gyermeke egyszerűbb változatának bizarr összemixeléséhez. Szerencsénkre Rob Zombie önmagát meghazudtolóan meséli el nekünk ezt az utazást, és mindenből csak annyit használ, amennyit kell. A boszorkányságot, és az ebből kialakuló fő bonyodalmat sem csapta össze, és talált ki valami modern tucat hülyeséget, hanem a régi mondák és rémhistóriák alakjait elevenítette fel, meglepően hitelesen. Jó volt látni, hogy a boszorkányok sem fiatal, bögyös cicababák, hanem igazi, vén, visszataszító nőszemélyek, ha lehet így fogalmazni, sokkal „élethűbbek”, mint sok túlmodernizált társuk. A zene is jóval minimalistább és visszafogottabb, de ehhez mérten kellően idegborzoló és a megfelelő jelenetekkel együtt igazi hátborzongató élményt nyújt. Látszik, hogy Zombie komolyan vette ezt a projektet, és szívét, lelkét beleölte, hogy filmre adaptálhassa egyik saját kis rémálmát. Sokkal színvonalasabb és komolyabban vehető film lett, mint a rendező korábbi munkáinak többsége.

A színészekre sem lehet nagyon egy rossz szavunk sem. Sheri Moon Zombie remek választás volt a főszerepre. Heidi egy laza és szerethető karakter, akivel könnyen együtt tudunk érezni. Egy hétköznapi nő, olyan problémákkal, amiket mi is ismerhetünk, és folyamatos lelki összeomlása hitelesre és átélhetővé sikerült. Bruce Davison egy igazán szimpatikus mellékszereplőt hoz, akinek a figurája jó pár más filmből is ismerős lehet, de így sem érződik üres karakternek. Megvannak a maga motivációi és stílusjegyei, és az ő háttérben zajló nyomozása is elég érdekes, még ha már előtte ki is találjuk a nagy összefüggéseket. Judy Geeson, Patricia Quinn és Dee Wallace hármasa a film egyik legélvezetesebb pontja. Még külön-külön is remek alakítást hoznak, de amikor hárman együtt vannak, azok adják a film legjobb pillanatinak egy jó részét. Akit viszont külön öröm volt látni, az Meg Foster (Elpusztíthatatlanok, A mostohaapa 2.), mint a boszorkány, Margaret Morgan. Foster valami elképesztően félelmetes alakítást nyújt a szerepben. Minden egyes felbukkanásánál egyértelműen ő uralja az egész jelenetet, és hátborzongató figurája szinte már kilép a film keretei közül, egy saját külön lidércnyomássá válva. Számomra egyértelműen az egyik legjobb filmes boszorkánnyá lépett elő.

Természetesen azért a film nem mentes a hibáktól sem. A jó ötletek ellenére nem mindig sikerül fenntartani az erős atmoszférát, és néhol még pár töltelék jelenet is bekerült. Néhány ilyen pillanat között olyan zavaró és esetlen lett az átkötés, hogy néha még ki is zökkenthet minket a film hangulatából, és csak enyhe szemöldökráncolással nyugtázzuk a látottakat. A hétköznapi életet bemutató néhány szekvencia is eléggé vontatott lett, ami könnyen érződhet unalmasnak is. Szerencsére legalább ennyi zseniális és groteszk jelenetet kapunk, hogy sikerüljön ezeket ellensúlyozni, de a hatásuk így is érezhető. Továbbá hiába a nagyszerű téma és megvalósítás, Zombie-ból valahogy hiányzik az a plusz erő, ami igazi mérföldkővé avanzsálhatná filmjét. A potenciál bőven megvan benne, mert a Lords of Salem igenis egy jó horror film, sőt, talán a 2010-es évek egyik legjobbja. Viszont saját egyedi hangvételéből származik a nagy negatív fogadtatás is a nézők részéről.

Mert azt azért tudni kell, hogy a Lords of Salem nem egy közönségfilm. Sokkal inkább egy egyedi, és nagyon beteg hangulatfilm. Zombie nem is akarta meghódítani ezzel a mozikat és a horror rajongókat (az átlag nézőket meg aztán pláne nem), hanem leforgatta a saját kis vízióját, ami már érezhetően ott pihent egy ideje az elméje mélyén, és ezután már mindenki azt kezd vele, amit akar. Nem akar megfelelni senkinek, egyszerűen csak elénk tár egy igazán nyomasztó és lélekfacsaró pokoljárást, de az már teljesen egyéni, hogy ezt kinek, hogy veszi be a gyomra. Azok, akik hozzám hasonlóan vevők az elvontabb, szürreálisabb és lélekre hatóbb horrorokra, azok biztosan élvezni fogják, még ha nem is válik a kedvencükké, de mindenki másnak nagy megpróbáltatást fog okozni. Megértem azokat is, akik utálják ezt a filmet, mert valóban nem egy egyszerű darab, és nem is való mindenkinek. Nyilvánvaló hibáit sem érdemes palástolni, de még ezek ellenére is rendelkezik egy olyan erőteljes atmoszférával és mozgóképen ritkán tapasztalható gonoszsággal, ami miatt biztosan nem fogjuk egyhamar elfelejteni.

7/10

IMDb | mafab