Vannak filmek, amik idővel kultikussá válnak, olyan alkotások, amiket bármikor szívesen veszünk elő és nézünk újra, amiknek jeleneti vagy mondatai beleivódnak az emberiség kollektív tudatába. Örökérvényűek. A karakterek, a történet, a mondanivaló mind jól összeállított darabkákból álló egészként ragyog át a képernyőkről, akár évtizedek távlatából is. Szeretjük ezeket az alkotásokat és gyakran rajongunk is értük. Vannak azonban olyan művek is, amik már közvetlenül bemutatásuk után válnak kultuszfilmmé, egyszerűen erre vannak predesztinálva, instant klasszikusok. Ilyen film az 1999-ben készült Mátrix is.

„Mi az a mátrix?” Teszi fel a kérdést Neo - és a vele együtt a néző is - egy szórakozóhely sötétjében. Bizonytalanul, mégis határozottan suttogja Trinity fülébe a szavakat. A választ pedig meg is kapjuk a filmben. A mozi világából azonban előbb-utóbb ki kell szakadnunk és ekkor vizsgálhatjuk meg igazán a kérdést. A mátrix egy matematikai fogalom, olyan számhalmaz, amelyben a számok téglalap alakban helyezkednek el. Hogy miért fontos ez? Mert ez a mátrix, az ismert világunk… illatok, érzések, képek, a lámpa a sarokban, a taxis a reptér bejárata előtt, a kedves szomszéd lány. Mindannyian a „valóság” kódsorokkal reprodukált változatai, amit az agyunk tesz valósággá. Börtön, élettér, a lehetőségek földje, a világunk. Az, hogy mivé válik számunkra, csak tőlünk függ…

Erős kétségeim vannak afelől, hogy van, aki még nem látta a filmet – hiszen akik a film bemutatásának évben születtek már túljutottak a gimnáziumokban eltöltött éveken is – ennek ellenére azért röviden ismertetném a történetét. Thomas A. Anderson (Keanu Reeves – Az ördög ügyvédje /1997/, Constantine - A démonvadász /2005/) programozóként dolgozik egy számítástechnikai cégnél, emellett pedig szabadidejében hackerként ténykedik Neo álnéven. Érzi, hogy valami nincs rendben az általa ismert világgal, de sem megfogalmazni, sem megérteni nem tudja ennek valódi okait. Válaszokat keresve talál rá egy Morpheus (Laurence Fishburne - Halálhajó (http://www.creepyshake.com/2015/03/29/event-horizon) /1997/, Ragadozó /2010/)nevű férfira, aki kegyetlen őszinteséggel lebbentik fel a fátylat a világ valódi természetéről. Minden, amiben Neo hitt, amit érzékelt, nem több egy jól felépített illúziónál, egy gépek uralta világ eszközénél, amelynek egyetlen célja van az emberi tudat rabigába hajtása, ezzel pedig az egész emberi faj energiaforrássá történő degradálása. A valódi világot a múltban háború dúlta fel, az emberiség pedig elvesztette a harcot, a túlélő kevesek pedig hatalmas csatornarendszerekben, patkányokként tengetik életüket, várva valakire, aki képes lesz a Mátrixot és azon keresztül a gépeket is elpusztítani…

A film megvalósítás tökéletes. Remekül kasztingolt színészek, tökéletes hangok és zene, és természetesen a mindent elsöprő látványvilág… Nemrég néztem újra a filmet és meg kell, hogy mondjam, még most is letaglózó tud lenni, alig öregedett valamit, sőt szinte semmit sem. A zöldesen pislákoló, kódsorból kirajzolódó világ, a kilőtt lövedékek által gerjesztett hullámok, a bullet time – ami bár nem ekkor került először alkalmazásra a filmtörténelemben, mégis ekkor vált igazán látványossá – és még számtalan csodálatos képkocka, amit újra megtekintve, mosolyogva morzsolhatunk el egy könnycseppet a képernyők előtt. Kötelező film, megkerülhetetlen klasszikus.

A történetén, a mondanivalóján és a látványvilágán kívül azonban mindenképp szeretném még megemlíteni a film egyik számomra nagyon fontos aspektusát a Hugo Wallace Weaving (V mint vérbosszú, Amerika Kapitány: Az első bosszúálló) által megformált programot, Smith ügynököt. A filmben elhangzó monológja, az emberiségről, a Mátrix korábbi verziójának tökéletes világáról, arról, ahogy ő lát minket… Filmtörténeti mondatok, annál is inkább, mert bizonyos dolgokban kényelmetlen igazságokat tár elénk…

Látványos akciófilm, filozófiai dolgozat, technikai bemutató. Ez mind a film és talán egyik sem igazán. Olyan, mint maga a mátrix. Egy állandóan változó, alaktalan és megfoghatatlan mégis szilárd anyag. Egy kódsor, aminek a kulcsát mindig is kerestük és amennyiben megtaláljuk, túlnőhetünk egy kicsit talán önmagunkon is. Mert az igazság az, hogy gyarlóak vagyunk, és gyakran megbánjuk döntéseinket, szívesen menekülünk a kék tabletta által elénk vetített világokba, legyen szó egy sportautó volánja mögött levezetett kilométerekről, robot dinoszauruszok levadászásáról egy posztapokaliptikus világban vagy akár elhagyatott falvak omladozó kunyhói között üldözött rémségek kivégzéséről. A mai kor mátrixait emberek készítik embereknek, kiutakat teremtenek a valóság szürkeségéből, de ezekből az illúziókból fel tudunk és fel is kell ébrednünk, mert esetünkben a piros tablettát nem Morpheus tartja a jobb kezében, hanem a hétköznapok nyomják le kérlelhetetlenül a torkunkon…

„Mialatt osztályozni próbáltam a fajotokat, rájöttem, hogy ti nem is vagytok emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen egyensúlyra törekszik a környezetével, de ti, emberek, nem. Eljuttok egy területre, és elszaporodtok, egészen addig, amíg fel nem élitek az erőforrásokat. Csak úgy tudtok fennmaradni, ha új területre terjeszkedtek. Van egy másik organizmus is, amely ugyanezt a sémát követi: a vírusok. Az ember ragályos kór. A bolygó rákfenéje. Betegség.” - Smith ügynök

9/10

IMDb | mafab