Elérkeztünk a trilógia záródarabjához. Most – tizenöt év után először – ismét végig néztem az összes részt. Nem tudtam, hogy mit fogok érezni az alkotásokkal kapcsolatban, de abban biztos voltam, hogy kellemes nosztalgia lengi majd be a szobát mialatt újrázom Neoék történetét. Nem tévedtem… legalábbis nem akkorát…
Az első részről készült írásomban már a kezdetekben megfogalmaztam, hogy a Mátrix klasszikus film, olyan, amit még - majdnem 20 év távlatából is – érdemes újra elővenni. A történet, a látvány, a zene. Minden egy közel tökéletes egységet alkot, olyat, amit a mai szobák nagyképernyős televízióin legalább akkora élmény megtekinteni, mint az ezredforduló környékén a mozik gyöngyvásznain. A második epizód pedig nem csak, hogy meg tudott felelni a támasztott magas elvárásoknak, hanem tovább is tudta emelni a színvonalat, olyan folytatás lett, ami méltó utódja a ’99-es darabnak. Ez sajnos jelen cikkem tárgyáról már nem mondható el egyértelműen…
A gépek már Zion kapuit ostromolják. Az emberek „messiása” pedig két világ között ragadt, sem a fizikai síknak sem pedig a mátrixnak nem része igazán, nélküle az emberiség megmaradt tagjainak pedig nincs számottevő esélye a gépek mindent elsöprő tömegével szemben. A helyzetet csak tovább rontja az, hogy Smith ügynök – Neoval ellentétben – mindkét realitásba utat talált magának és végső célja megvalósításának érdekében mindent és mindenkit képes feláldozni. Egy kétségbeesett mentőakciónak köszönhetően azonban Neo kiszabadul a mátrixban található „senkiföldjéről”, hogy végül szembenézhessen a gépek irányítójával és megvívja harcát egy olyan fenyegetéssel, ami nem csak az emberek, hanem a gépek világára is veszélyt jelent…
A film megtekintése után azon merengtem, mi volt a baj? Hol csúszott el az utolsó rész? Hiszen az alkotók szépen lekerekítették a történetet, elvarrták a szálakat, ráadásul olyan módon, ami rendkívül tetszett. Nincs klasszikus értelemben vett happy end. Mindkét oldal nagy árat fizet. Az Építész és az Orákulum (Mary Alice – Tökéletes világ /1993/, Ébredések /1990/) végső párbeszédéből világosan kiderül az ember és a gép örök ellentéte. A világ ezen túl elhagyható illúzió lesz csupán, aki azt szeretné, választhatja a valódit, a háború utáni felperzselt földet. Szabadság? Talán az. Sok – sok évtizede zajló, folytonos ciklus, ami ezúttal más fordulatot vett. Az önfeláldozás jutalma a béke, egy új kezdet lehetősége. Ez azonban csak átmeneti időszak. Pillanatokig tartó tánc egy penge élén. Mindkét fél számára világos, hogy az egyensúly ismét fel fog borulni, fel kell borulnia. Addig pedig maradhat a reményteli várakozás és a hit abban, hogy ha kell lesz majd, aki képes lesz ismét megmenteni az embereket…
A végkifejlet így, ezzel a lezárással jelesre vizsgázott. A technikai megvalósítás viszont ebben a részben már nem öregedett olyan szépen. Az emberek és gépek csatájánál használt CGI kicsit megmosolyogtató volt mai szemmel. Ez leginkább azért furcsa, mert az első két résznél ez nem volt érzékelhető. Ami mégis igazán indokolja az alábbi pontszámot az a hangulat, pontosabban annak botlásai. Egyszerűen nem tudta már konstans lekötni a figyelmemet, nem égtek már képkockák a retinámba, a mosoly is eltűnt az arcomról, hogy csak a legvégén térjen vissza a befejezés kapcsán.
Remélem, napjaink remake készítési láza el fogja kerülni a trilógiát. Nem kell és - véleményem szerint - nem is szabad újra elővenni Neoék történetét. Így kerek, így teljes. Megérdemli a figyelmet és mindig meg is fogja.
7/10