Gasztronómia. A fogalom Jean Anthelme Brillat-Savarin szerint mindannak intelligens ismeretét jelenti, ami összefügg a táplálkozással. Részét képezi a terítés éppúgy, mint a felszolgálás művészete és az étkezés kultúrája. Egy biztos. A művészetként való értékelése nyilvánvaló. Igazi műalkotások készülnek nap, mint nap a szakavatott séfek kezei közt. Ezek a remek ételek pedig a nagyközönséghez is könnyedén eljutnak a közösségi média csatornáin vagy éppen a televíziók képernyőin keresztül. Elég csak a zseniális Hannibál-sorozatra vagy éppen a The Platform kezdő képsoraira gondolnunk. Más művészeti ágakkal ellentétben azonban a gasztronómia képes arra, amire a társai nem. Nem csak egy lelki természetű igényt képes kielégíteni – mint például a zene vagy a festészet – hanem a legelemibb szükségletünket, a létfenntartás ösztönét is. Azonban, mint az ránk, emberekre olyannyira jellemző ebben a művészeti ágban is hajlamosak vagyunk végletekben gondolkodni. Hiszen hiába adott egy gyönyörű kompozíció, ha vágyainkat nem tudja – és nem is akarja kielégíteni. Lehet egy exkluzív kaviár a tányér közepén, ízléses díszítéssel. Állhat mellette egy csodás, tökéletes hőmérsékletűre hűtött bor kristálypohárban. Az élményt csupán a szemünk fogja igazán értékelni. A gyomrunknak biztosan kevés lesz – tapasztaltam, volt szerencsém hasonlóhoz, egy zártkörű fogadás alkalmával. Az élvezet megvan ugyan, de az öröm beteljesedése elmarad. Olyan, mint egy lassú tánc, zene nélkül. Csupán szellem, lélek nélkül. Hiszen elveszíti lényegét. A táplálkozás valódi mámorát… Ezt a gondolatot mutatja be rendkívül érzékletesen Mark Mylod, angol rendező és producer legújabb filmje a The Menu.

Tyler (Nicholas Hoult) és a partnere, Margot (Anya Taylor-Joy), egy elit csoport tagjaiként érkeznek egy szigetre, hogy részt vegyenek egy – a híres séf, Julian Slowik (Ralph Fiennes), által rendezett – exkluzív vacsorán. Igazi ételköltemények kerülnek a tányérokra. A fogások egyre csak érkeznek, azonban az idő múlásával a résztvevőknek rá kell ébredniük, hogy a különleges vacsora egyben az utolsó is lesz számukra…

Mylod rendezése remek, egy igazi fekete komédia elevenedik meg a vásznakon. Rendkívül örvendetes, hogy egy ilyen üdítő műfaji filmmel is találkozhatunk még napjainkban a filmszínházak kínálatában. Remek képek és tökéletes hangulat, amit csodálatosan hangsúlyoz ki a remek színészi játék. Természetesen Fiennes hozza a tőle megszokott profizmust, ahogy partnere, Anya Taylor-Joy is. Kettőjük játéka igazi élmény lesz a rajongóknak. Az operatőri munka is elismerést érdemel. Az ételekről készült snittek valamint a Hawthorne étterem képei tökéletesen asszisztálnak az olykor meglepően vidám, máskor pedig roppant feszült pillanatokhoz.

A fenti pozitívumok azonban eltörpülnek a remekbeszabott mondanivaló mellett. A fogyasztói társadalom nem csak a művészetet, hanem magát a művészt is ellehetetleníti. Elvész a lényeg. Elvész az öröm. Futószalagon előállított termék lesz a végeredmény – még ha nagyon ritka és értékes is. Az alkotás, a mű elkorcsosul, elenyészik, meghal. És vele hal alkotója is. Fájdalmas igazság. Ezt az igazságot prezentálja nekünk a film. És még valamit. A valódi boldogsághoz nincs szükség pénzre, hatalomra vagy mások elismerésére, mert végső soron belőlünk fakad. Abból, hogy tudunk- és akarunk-e örülni az értékes pillanatoknak és az életnek? Tőlünk függ a válasz. Vágyhatunk többre. Vágyhatunk a saját jachtunk fedélzetén elköltött romantikus vacsorára. Azonban nem biztos, hogy boldogok is lennénk általa. Gyakran többet ér egy vidám hangulatú hamburgerezés a sarki büfében. Hogy miért? Mert valódi. Mert őszinte. Mert igaz…

IMDb