A műfajok keveredéséből szinte minden alkalommal érdekes elegyek születnek. Különösen igaz ez abban az esetben, ha az álomgyár alkotói állnak az alkimista asztal mögött. Ebben az esetben a végső főzetek ereje, hatásfoka és élvezeti értéke is rendkívül eltérő lehet, ha pedig két olyan műfajt próbálnak összekeverni, mint a horror és a vígjáték akkor ez hatványozottan igaz. A végeredmény a remek szórakozást nyújtó daraboktól a silány, sőt értékelhetetlen művekig húzódó skálán szinte bárhol elhelyezkedhet. Előbbiekre tökéletes példa a ’23-as Renfield vagy a klasszikusnak is nevezhető, 2004-ben debütáltShaun of the Dead. Utóbbiak tekintetében pedig a Scary Movie-széria későbbi részei emlegethetőek fel nyugodt szívvel. Azonban, ha alkimistáink a horror koronázatlan királyának, Stephen King-nek, egy novelláját veszik alapul és a rendjük egyik nagymestere, Oz Perkins, keveri az összetevőket akkor abban az esetben már egészen ígéretes előjelekről beszélhetünk. A Longlegs direktora ugyanis új filmjével arra tesz kísérletet, hogy egy szórakoztató horror-vígjáték keretében tárja elénk A Mester írását.

A serdülő ikerpár – Hal és Bill (Christian Convery) – apjuk hagyatékában egy furcsa játékmajmot talál. A felhúzható doboló bábu azonban sötét titkot rejt. Ha felhúzzák és dobverőivel lesújt, a mozdulatai nyomán a Halál jár, és válogatás nélkül veszi el az ártatlanok életét a legkegyetlenebb módokon. A testvéreknek ugyan sikerül megszabadulniuk az átkozott tárgytól, de az ár, amit ezért fizetniük kell, megváltoztatja mindkettőjük életét. Évekkel később a játékszer azonban visszatér, hogy újra kísértse a családot és újabb áldozatokat követeljen….

A film alapjául szolgáló művet sajnos nem olvastam, de a valamivel több, mint másfél órás játékidő alatt az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben ezzel az alkotással. Arra gondoltam biztosan a „King-filmeket” sújtó „átok” az, ami ambivalens érzéseket okoz bennem. King műveit ugyanis rendkívül nehéz magabiztosan adaptálni, ahogy erre már számtalan esetben láthattunk lesújtó példákat. Végül ráébredtem mi a baj. A tónus. Ugyanis Perkins munkásságához közelebb áll a sötétebb megközelítés, ez pedig érezhető is a filmen. A rendezés ennek hiányában ugyanis csak jó iparos munkának tekinthető. A színészi játék hozza a kötelezőt, de a fiatal ikreket alakító Convery-n kívül nem tudnék senkit igazán kiemelni. Az eredeti történeten is jelentősen változtattak az alkotók. Ennek következtében a hangsúly eltolódik, az apa-fiú kapcsolat csupán érzékeltetté válik és helyébe a testvéri rivalizálás lép. Ez pedig indokolatlan változtatásnak tűnik. Olyan öncélú változtatásnak, ami csupán arra szolgál, hogy elnyújtsa és kitöltse a játékidőt.

Azt a játékidőt, ami szinte minden misztikumot és feszültséget nélkülöz. Azt, ami olykor véres és kegyetlen mégis rendkívül abszurd és vicces is. A gore-ban bővelkedő jelenetek alatt tényleg jókat lehet derülni – azok végtelenül eltúlzott jellege miatt. Nagyobb baj azonban, hogy az elátkozott játék izgalmas alapjai végül maguk alá roskadnak, és helyükön nem marad más, csak egy humoros Final Destination mozi. Ettől pedig sokkal többet vártam a rendezőtől, főleg az előző filmjét követően.

A The Monkey sajnos egy középszerű horror-vígjáték lett, ami egy komolyabb, sötétebb tónussal valószínűleg jobban tudott volna funkcionálni. Tavaszköszöntő mozizásra alkalmas ugyan, de ennél többet hiba volna várni tőle.

IMDb