Szeretem a képregények világát. A bátor és gyakran mélységesen emberi hősöket, a karakterek közti kémiát és dinamikát, a megrázó történeteket és az ikonikussá vált gonosztevőket. A füzetek lapjain megelevenednek mindennapjaink. Napi gondjainkkal éppúgy találkozhatunk, mint a nagyobb – akár a világot is sújtó –, szint elviselhetetlen terhet jelentő problémákkal. A képregények lenyomatai annak a kornak, amiben léteznek. Ezért ikonikusak például a DC Comics gyakran sötét tónusú füzetei is. Nagyon szeretem hőseiket és történeteiket mégis a Marvel univerzuma és azon belül is az X-Men áll igazán közel a szívemhez. A különleges képességekkel rendelkező mutánsok történetei már gyermekkoromban is lenyűgöztek. Kezdetben természetesen az izgalmas adottságaik, képességeik miatt. Sebezhetetlenség, teleportáció, telekinézis. A listát hosszan lehetne sorolni. Gyerekként a lehetőségekre figyelünk fel csupán, azokra, amit a hasonló képességek biztosíthatnának nekünk és oly szívesen játszunk el a gondolattal: ekkora erő birtokában én mit tennék? Idővel ezeket a gondolatokat azonban felváltja más. A felismerés. Azokat a dolgokat is észrevesszük, amiket addig nem sikerült maradéktalanul. A kitaszítottságot, az üldöztetést, a félelmet, a haragot és a döntések nyomasztó súlyát. Ezek bemutatása – főleg ha kellő merészséggel párosul – igazán hálás alapanyaga lehet egy olyan mozinak, ami képes magával ragadni a nézőit és hosszú ideig velük maradni a vetítés után is. Ez járt a fejemben akkor is miután 2017 őszén először láttam a The New Mutants első trailerét. Baljós helyszín, nyomasztó hangulat és egy igazi mutáns horror ígérete – a zseniális zenei aláfestésről nem is beszélve. Aztán teltek az évek és végül – hosszú hányattatás után – idén augusztusban mozikba kerülhetett az alkotás. Mikor elkezdődött a vetítés reménykedtem, hogy ez lesz az a film, ami mer és akar is sötétebb lenni elődjeinél. Sajnos nem csak ebben kellett csalódnom.

Danielle Moonstar (Blu Hunt – A sötétség kora), a fiatal cheyenne származású lány az egyetlen túlélője egy, az őslakosok rezervátumát érintő, furcsa katasztrófának. A tragédia után egy kórház jellegű intézetben tér magához, ahol orvosa, Dr. Reyes (Alice Braga - A rítus), különféle vizsgálatoknak veti alá a lányt. Az eredmények pedig igazolják a doktornő sejtéseit. Danielle különleges lány, olyan erővel, ami csak keveseknek adatik meg. Az intézet valójában nem kórház, sokkal inkább egy bentlakásos iskola, melyben az ifjú cheyenne-hez hasonló, különleges képességű fiatalok találtak új otthonra. A lánynak és barátainak azonban gyorsan rá kell ébrednie, hogy a hely nem iskola, hanem börtön, amit önszántukból képtelenek elhagyni. A fenyegetés pedig, ami az életükre tör, a falak között rejtőzik és csak idő kérdése mikor kap igazán erőre…

Josh Boone, amerikai rendező (Csillagainkban a hiba) filmje tisztességes iparos munkának mondható és ez sajnos maradéktalanul igaz a film többi aspektusára is, legyen szó a színészi játékról, a történetről vagy éppen a látványvilágról. A trailerben tapasztalható, szinte kézzel fogható feszültség és sötét tónus csupán ígéret marad. Helyette a néző egy, a mai kor elvárásinak mindenképp megfelelni akaró alkotást kap. Egy tinifilmet, ami semmivel sem képes mélyebb értékeket felmutatni, mint napjaink bármelyik hasonló zsánerfilmje. Pedig volt benne lehetőség. Iljana Rasputin (Anya Taylor-Joy – Glass /2019/) rémképekben feltűnő múltja, Délibáb különleges képessége, a titokzatos szervezet céljai és múltbéli tettei, mind-mind egy igazán sokkoló és hatásos film alapjai lehettek volna, de sajnos mégsem lettek. Helyette maradt a biztonsági játék. Legyen eladható. Legyen minél több néző számára befogadható. Legyen korrekt, hiszen e nélkül ma már nem lehet filmet készíteni. Az, hogy Wolfbane és Mirage kapcsolata eredetileg telepatikus, mit sem számít. Hiszen úgy a korrekt, ha szerelemmé és fizikai vonzalommá mutáljuk. Nem számít, hogy megbicsaklik tőle a narratíva. Nem számít, hogy erőltetettnek hat. Így kell lennie. Ez az elvárás. Minden potenciált kihasználatlanul hagytak, de ezt sikerült beleerőltetni. Pompás ötlet volt…

Azt kell, hogy mondjam, ezt a filmet különféle zászlók alatt bátran küldték csatába készítői. Hibáztak. A horrornak szánt jelenetek nem képesek valódi reakciót kiváltani, a romantikus vonal pedig szinte teljesen légből kapottnak és megalapozatlannak érződik. A filmet a karakterek történeti menthetnék meg csupán, azonban erre sem fektettek elég hangsúlyt az alkotók, így a mozi nem lesz és nem is lehetett más, mint egy különleges képességeket felvonultató, súlytalan bábjáték, ami talán csak a hozzám hasonló, X-men-rajongóknak jelenthet valamennyit – ha oly keveset is. Elpazarolt lehetőségek tárháza ez a mozi, ami megmutathatná a mutánsok valódi erejét, de az sajnos – mint már oly sokszor – most is génjeik mélyén reked, várva, hogy talán egyszer teljes hatalmát megmutathassa a világnak.

IMDb | mafab