Horrorrajongóként mindig várom az új, ígéretesnek tűnő alkotásokat. Ez még abban az esetben is igaz, ha az érkező film a jól ismert alapokra épít, vagy egy réges régi klasszikust mesél el újra. Friss szemszögből, új megközelítésből, modern köntösbe bújtatva azt. Amikor először láttam a jelen cikk tárgyának előzetesét rögtön felkeltette az érdeklődésemet, hiszen bár egy klasszikus kísértetház filmnek tűnt, mégis volt benne valami plusz. Az okkultizmus és egy kifordított világ sejtetése engem kellőképpen meggyőzött arról, hogy egy izgalmas és érdekes alkotást tekinthetek majd meg. Aztán eljött a vetítés napja és a közel száztíz perces játékidő után csak egy dolgot tudtam biztosan. Nem azt kaptam, amit vártam.

Beth (Rebecca Hall) gyászol, a közelmúltban vesztette el férjét, Owen-t (Evan Jonigkeit). A férfi élete a ház mögötti tavon ért véget, mikor saját maga ellen fordította fegyverét. Az özvegy napjai bánattal telve telnek, éjszakáit pedig emlékei között tölti – néhány pohár bor társaságában. A férfi személyes tárgyai között azonban furcsa, sötét dolgokat talál. Dokumentumokat egy másik, épülő otthonról, képeket ismeretlen nőkről és még okkultizmus témájú könyveket is. Minél jobban elmerül Owen mindaddig ismeretlen oldalában, annál jobban válik számára bizonyossá, hogy nincs egyedül a házban. Valamivel osztozik otthonán, ami álmaiban kommunikál vele. Beth pedig tudja, hogy hamarosan szembe fog kerülni az titokzatos entitással…

A fenti történeti áttekintés alapján is tökéletesen érződik, hogy az alkotás bővelkedik lehetőségekben. Legyen szó akár a gyász megéléséről, akár szellemjárásról vagy éppen okkult praktikákról, mind képesek remek alapot biztosítani a hőn áhított borzongásnak. Sajnos azonban David Bruckner – az érdekes Southbound és a remek The Ritual alkotója –, amerikai rendező, ezúttal nem remekel. A jól felépített misztikum, a feszültség és a történet íve is megtörik a film második felében, hogy végül egy „túlvilági bosszúhadjárat” jellegű alkotássá degradálja önmagát. Owen titkai, a „tükrözött” valóság, az útvesztő metafora. Mind-mind sokkal többre volt hivatott ennél. Lehetett volna egy éjsötét mese arról, hogy az embert, akivel összekötjük az életünket, talán soha nem ismerhetjük meg igazán. Egy történet a gyász vermeinek legfeketébb bugyrairól, amik nem csak mentálisan, de fizikailag is veszélyt jelenthetnek ránk. Ahogy lehetett volna egy ellenséges entitás beteg játékainak gyöngyvászonra álmodott manifesztációja is. És ez a gond. Mindegyik akart lenni, így egyik sem lehetett igazán. Mindez annak ellenére is igaz, hogy a színészek jól teljesítenek, a rendezés korrekt – bár nem ér a The Ritual magasságába –, az operatőri munka pedig kifejezetten meggyőző.

Biztos vagyok abban, hogy lesznek olyanok, akik megtalálják számításaikat a filmben, és jól fognak szórakozni a játékidő alatt. Én azonban nem tartozhattam közéjük, mivel a fent említett lehetőségek egyike sem vált igazán dominánssá az alkotásban. Egy széttöredezett tükör lett így csupán, aminek darabjai hívogatóan csilloghatnak ugyan, de a részek soha nem állhatnak össze újra makulátlan egésszé. Mikor rápillantunk mi is csak arcunk töréseit látjuk majd. Darabokat, amibe beleláthatjuk pillanatnyi helyzetünket vagy éppen önmagunkat, de végül úgyis szembesülnünk kell vele, hogy amit eddig néztünk valójában nem mi vagyunk. Soha nem is voltunk azok, hiszen, ami előttünk van, nem más csak egy tárgy, ami szinte teljesen használhatatlan. Sok hasonlót láthattunk már. Sajnos.

IMDb | mafab