Bruja. Boszorkány. A szó hallatán rögtön felderengenek lelki szemeink előtt az ismerős sztereotípiák. Egy öregasszony képét látjuk magunk előtt. Ruhája szakadt és mocskos, külseje visszataszító, őszes haja zsíros fürtökben omlik aszott vállaira. Egy gyengén megvilágított helyen épp az üstje fölé görnyed, és olyan szavakat suttog melyek már régen feledésre ítéltettek. Ő mégis ismeri mindet és bátran használja is azokat, saját céljainak elérése érdekében. Asztalán véres mementóként egy levágott állat maradványai emlékeztetnek rá, céljai – legyenek bármennyire is ártalmatlanok – és az út melyekkel eléri azokat, túlmutatnak anyagi világunk biztosnak vélt illúzióin. Ő tudja, mi van a fátyol mögött, látta már. Többször, mint amibe egyáltalán belegondolni is képesek lennénk. Az ő útja nem a miénk. Félelem tölti el szívünket már akkor is, ha szánalmasnak tartott külsejére nézünk. Boszorkány. Csak ártani képes. Az Ördög ágyasa. A halála lehet számára – és társadalmunk számára – az egyetlen elfogadható megoldás. Lógjon hát a bitófán vagy a tűz tisztítsa meg a világot a romlottságtól, amit terjeszt közöttünk… Ismerős történet. Számtalanszor hallottuk már. A félelem miatt tízezrek haltak kínhalált – és veszítik el életüket a világ elmaradottabb tájain a mai napig is. A bába saját gyilkosait segítette a világra, a gyógyító azokon segített, akik később meglincselték… Nem ezt érdemelték. A róluk alkotott kép csak bennünk létezik, ellenséget kreáltunk egykoron. Közös ellenséget, amit annyira jó volt gyűlölni és eltiporni is. Egyvalamit azonban elfelejtettünk azokban a sötét időkben. A régi utak, a hagyományok elpusztíthatatlanok. Az egyén hallandó, a tudás örök. Ott lüktet világunk határainál, várva, hogy valaki ismét kinyújtsa felé a kezét. Ennek tökéletes példázata a Netflix kínálatában augusztus végén debütált, The Old Ways című amerikai alkotás.

Cristina (Brigitte Kali Canales) hosszú idő után tér vissza szülőföldjére – Mexikóba – hogy riportot készítsen a helyi boszorkány hitvilágról. Azonban ismeretlenek egy kis csoportja elrabolja és egy mocskos cellában tér magához valahol a vadon közepén, ahol egy idős bruja, Luz (Julia Vera), megvizsgálja, és démoni megszállást állapít meg a fiatal nőnél. Ezzel el is kezdődik Cristina kálváriája, amely során szembesülnie kell azzal, hogy eddig talán ő volt az, aki álomvilágba ringatta magát. A világon olyan dolgok is léteznek, melyek érzékszerveink számára rejtve maradnak ugyan, de hatásuk és ártó szándékuk képes felszakítani a világunk és más síkok között határként húzódó, finom szöveteket…

Christopher Alender, amerikai rendező, hosszas kihagyás után tért vissza a nagyjátékfilmekhez ezzel az alkotásával és véleményem szerint nagyon jól tette. Munkája érett és precíz, biztos kézzel vezeti be nézőit az aztékok örökségét is magán viselő, bennszülött hitvilág mélységeibe. Nem sokkol, sokáig csupán sejtet. Annyit láttat, amennyi szükséges. Ezzel is megalapozva a film tökéletes hangulatát, ami – természetesen – a rítusok forgatagában végül vulkánként tör ki a nézők szemei előtt. A kevés szereplő és helyszín alkalmazása miatt kamaradarabként funkcionál a másfél órás alkotás, ami – témája miatt is – rendkívül jól áll a filmnek. A színészek is jól teljesítenek, de Julia Vera nélkül nem beszélhetnénk ilyen jól sikerült moziról. Az ő bruja-ja egyszerűen zseniális. Már az ő szuggesztív játéka miatt is megéri megtekinteni a filmet. Jelenléte fenyegető, körülírhatatlan aura veszi körül, egy igazi boszorkány. Minden képernyőn töltött perce ajándék. Az operatőri munka rendben van, a rítusok során történtek képe elkíséri majd a nézőket az alkotás megtekintése után is. Talán, ami mégis negatívumként róható fel a műnek az az összképtől valamivel halványabb CGI alkalmazása – de feladatát még így is képes maradéktalanul elvégezni.

A filmmel kapcsolatban lehetne beszélni a démoni befolyás és a droghasználat összefüggéseiről, a modern és a régi világ ütközési pontjáról vagy éppen hitbeli kérdésekről, azonban ettől ezúttal eltekintek. Bizonyára mindenki megtalálja majd benne azt, ami felkelti az érdeklődését. Én megtaláltam – mondjuk ez esetemben nem is volt nehéz, hiszen az okkultizmus bemutatásával már gyakorlatilag az elején beleszerettem az alkotásba. A boszorkányság élő és lélegző hagyomány, olyan, amit nem felejtünk, és nem is felejthetünk el. Velünk marad. Ott lesz a meséinkben, az álmainkban, a kollektív tudatunkban. Nem törölhetjük el. Gyermekünk szobájának sötét sarkaiban, napjainkban is megtaláljuk. Megtaláljuk a babonából meg simított gombban, mikor kéményseprűt látunk. Vagy a szerencsét és bőséget hozó menyasszonyi ruha kiválasztásakor.

Ott van ezekben a pillanatokban és fontos dologra tanít. Nem biztos, hogy jelenlegi helyzetünk az, ami számunkra rendeltetett. A kényelmes karosszék, az autónk békés magánya, a telefonunk jelzése, amely tudatja, hogy újabb „rendkívül fontos” kedvelést kaptunk egy számunkra szinte teljesen ismeretlen embertől. Ezek váltak számunkra fontossá. Szakítottunk és szakítani is próbálunk a hagyományokkal, azonban elfelejtjük, hogy bizonyos hiedelmek évezredes múltra tekintenek vissza. Felfoghatatlanul hosszú időt éltek túl. Itt voltak, itt vannak, és itt lesznek még generációkkal dédunokáink halála után is. Kortalanok. Állandóak. Varázsuk valódi hatalma független a hitünktől, de választhatunk. Elfogadjuk bölcsességüket vagy elfordulunk a régi ösvényektől és önmagunk egy részét temetjük el boldogan… Hiszen ha nincs remény, kihez fordulunk? A modern orvostudományhoz, ami örömmel mond le rólunk, egyfajta járulékos veszteségként? Mi pedig kínok között várjuk a fájdalmakkal teli halált? Ilyenkor minden megváltozik. Előkerülnek a régi hagyományok. A gyógyfüvek, a javasasszonyok, a halottlátók és a hit. Az igazi, megkérdőjelezhetetlen bizonyosság. Ez az utolsó menedék. A mentsvár, amit soha sem szabadna ledönteni, ha egyszer mégis megtesszük, viselnünk kell majd a következményeket. Nagy árat kell majd fizetnünk érte és biztos vagyok abban, hogy meg is érdemeljük majd azt, ami akkor várni fog majd ránk. Ott, annak az útnak a végén, amire talán sosem szabadott volna rálépnünk…

IMDb | mafab