Upier, upyr, morturi masticantes, empusza, lámia. Mindegyik szó egy ma is nagyon jól ismert és hírhedt szörnyeteget jelöl, olyan lény különböző megjelenési formáit, aki időtlen idők óta kísérti az emberiséget. Napjainkban mégis egy kifejezés terjedt el a lénnyel kapcsolatban: vámpír. A szó szláv eredetű és vérivót jelent, utalva a rém legfontosabb jellemzőjére, áldozatai vérének elfogyasztására. Ez a lény az, aki hol képzeletünk rivaldafényében tündökölve, hol pedig annak sötét tornyaiba visszahúzódva mozgatta meg és mozgatja meg a mai napig is fantáziánkat. Legyen szó akár John William Polidori The Vampyre című írásától, Bram Stoker klasszikus Drakuláján át napjaink modernizált vámpírjaiig. Vonzódunk ehhez a lényhez, vonzanak az igéző szemek, vonz a sötétség, vonz a korlátok nélküli szexualitás által elérhető határtalan gyönyör ígérete, vonz a végtelen szövetének kitépett darabkája, az örök élet csodája, vonz a hatalom és az erő. Mind olyan dolog, amiben egy ilyen szörnyeteg túlmutat gyarló emberi mivoltunkon. Olykor vágyunk egy ilyen találkozásra, a titokzatos, vonzó idegennel, aki megmutatja a saját világát, aki segít nekünk is mássá válni, akinek ölelésében túlvilági tapasztalatokat élhetünk át, aki utat mutat nekünk, és aki társunkká válhat az idők végezetéig. Romantikus elképzelések ezek egy olyan lénnyel kapcsolatban, akinek a valódi célja nem mutat túl az ösztönös létfenntartás egyik, csontokba és inakba vésett ősi rúnáján, a táplálkozás szükségességén. Én ezért is nagy rajongója vagyok a vámpírokról készült könyveknek, filmeknek és számítógépes játékoknak.

A vérszívókról készült művek igazi gyöngyszemeket is kitermeltek az idők során, közülük is nagy kedvenceim: a Vampire: The Masquerade könyvek és a PC-n is megjelent RPG, Coppola 1992-ben készült Drakulája és a zseniális Interjú a vámpírral. Mind-mind igazi klasszikussá nemesedett darab. Azt gondolom ezért is nehéz a témában újat, maradandót alkotnia annak, aki kellő bátorsággal, a vámpírral vagy akár a vámpírizmussal kapcsolatban szeretné történetét elmesélni.

Kevés az elszánt alkotó, aki nem esik a túlzó romantika és a régi idealizált kép csapdájába, ahogy tette ezt Stephenie Meyer 2005-ben a Twilight című regényében és tették ezt a mű 2008-as filmes feldolgozásában is. Ezekben a mesékben pont a lény egyik legfontosabb jellemzője csorbul, a kegyetlenség – még ha az csak szükségszerűen alkalmazott is – létének meghatározó alapja, nélküle a vámpír él nélküli papírlapok és filmkockák által kasztrált eunuch csupán, a szórakoztatás rabszolgája, árnyéka egykori fenségesen tündöklő önmagának. Ezért egy új mű érkezésénél érzett reményeim kék egét éjfekete felhők szabdalják fel egyre apróbb és apróbb darabokra, még végül az már csak illékony lehetőség marad. Így éreztem akkor is, amikor kézbevettem Justin Cronin 2010-ben kiadott The Passage című könyvét is. Elkezdtem olvasni, érdekes volt a történet, tetszettek a karakterek. Igazából minden rendben volt, mégis megtorpantam és azóta sem fejeztem be a szériát, viszont amikor felreppentek az első hírek az abból készülő sorozatról újra fellelkesültem és nagyon vártam a készülő adaptációt és most, hogy az első évad végére értem, azt kell mondanom, nem okoztak csalódást a készítők.

Dr. Tim Fanning és Dr. Jonas Lear egy vámpírszerű lény után kutatnak a Bolíviai őserdőben. Reményeik szerint a szinte teljesen elállatiasodott szörnyeteg vére olyan kutatások alapja lehet majd, melyek eredményeként a legtöbb ez idáig gyógyíthatatlan betegség legyőzhetővé válhat. A kaland során azonban Fanning-et megmarja a lény, akit visszaszállítanak az Egyesült Államokba, ahol szigorú karantén alatt tartják, és különböző kísérleteknek vetik alá. A világot azonban egy súlyos és halálos madárinfluenza járvány fenyegeti, melynek hatására az amerikai kormány elindít egy teljes titokban működő emberkísérlet sorozatot, Project Noah néven, melynek célja az influenza elleni vakcina előállítása a – látszólag – katatón állapotban lévő Fanning vérének felhasználásával, kísérleti alanyokként pedig halálraítélt rabokat alkalmaznak. Az „egyedek” mindegyike idővel azonban vérszívó szörnyeteggé alakul, ezért egy gyermeket is megfertőznek a doktor vérével, az elárvult Amy Bellafonte-t. A kislány jól reagál a széruma és bár hasonlós fizikai és pszichés képességekre tesz szert, mint a többi fertőzött, mégsem válik szörnyeteggé. Azt azonban az elszigetelt létesítményben dolgozók nem sejtik, hogy Fanning és új családja – amihez bizonyos szinten a kis Amy is tartozik –, a Tizenkettek, szökésre készül, céljuk pedig nem más, mint hogy elfoglalják helyüket a tápláléklánc csúcsán…

A sorozat – bár a könyvekhez képest változtattak néhány dolgon annak alkotói – nagyon szórakoztatóra sikerült. Kellő idő jut a főbb karakterek és a köztük lévő dinamika és kémia felépítésére is. Ennek köszönhetően alapvetően lassú szériáról beszélhetünk, ami engem abszolút nem zavart. Részletese követhetjük nyomon a kutatás menetét, a karakterek élettörténeteit és azt az utat is, amit bejártak a történések időpontjáig. A mérsékelt ritmus egyáltalán nem válik a sorozat kárára és ebben hatalmas szerepe van a színészgárdának, akik közül két abszolút kedvencemet itt ki is emelném. A tízrészes évad alatt a legnagyobb hatással rám Dr. Fanning karaktere volt, a nárcisztikus kutató kezdetben rögtön kiváltja a néző unszimpátiáját, majd fokozatosan változik át egy mindenkit manipuláló, kegyetlen szörnyeteggé, ennek ellenére mégis sikerül a szerepet alakító Jamie McShane-nek (Holtodiglan /2014/) árnyalnia azt. A másik karakter egyértelműen az elbűvölő Shauna Babcock. A lány nem ragadozó, sosem volt igazi szörnyeteg, de ha kellett megvédte magát. Ezt azonban mégsem tudta mindig megtenni, így vált a Noah projekt áldozatává és végül gyilkossá is, vágyai és álmai azonban hasonlóak maradtak az egykori vegas-i lányéhoz… Brianne Howey (Őrzött idő /2017/) nem csak szép, de hiteles is ebben a szerepben.

Jól sikerült sorozat lett a The Passage, ami úgy szól a vámpírokról, hogy közben azokat nem fél csak emberien gyarló felsőbbrendűnek tetsző lényekként ábrázolni, hanem bátran – és olykor explicit módon – a ragadozót, a vérszomjas rémet is képes megmutatni. A széria legjobb pillanatai – véleményem szerint – mégis azok, amikben az „egyedek” különös (leginkább asztrális projekcióra emlékeztető) pszichés képességeiket használva kommunikálnak egymással és környezetükkel. Ezek nekem plusz egy pontot jelentettek az alábbi pontszám megítélésekor. Egyértelműen ajánlott dolgozat a vámpírizmus témakörében. Várjuk a második évadot.

8/10

IMDb