Hiszek abban, hogy a művészet, az alkotói tevékenység csodákra képes. Világokat, személyeket, sőt egész univerzumokat teremthetünk meg általa. Olyanokat, amik akár az örökkévalóságban visszahangozhatnak. A végső mű alkotó által megálmodott hatása azonban sosem garantált. Túl sok a változó. Függhet a befogadó érdeklődési körétől, életének tapasztalataitól, tudásától és felkészültségétől vagy akár az adott pillanatban/pillanatokban érzett hangulatától. Ezért igazán nehéz az alkotói tevékenység. Emellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a valódi célját, az önkifejezést. Az alkotó igyekszik kifejezni érzéseit, gondolatait, látásmódját, ami végül a kész műben materializálódik. Abban a pillanatban már eléri valódi célját. Az alkotói folyamat lázas munkáiban nem csak a mű, de a művész is alakul, formálódik. Valami újat alkot és maga is új emberré válik. Ez az alkotás lényege. Legbelső magja. Valódi varázslat. Minden más csak hozadék, amibe a befogadókban keltett érzések és gondolatok is beletartoznak. A visszajelzések pozitív mivolta jó hatással van az alkotóra, hiszen  munkája ezáltal nem válik teljesen öncélúvá. Ösztönzi, további alkotások létrehozására sarkallja, amiből – véleményem szerint – idővel mindenki csak profitálhat. A negatív kritikák hatásmechanizmusa is hasonló, bár sokkal kellemetlenebb, mégis képes ösztönözni és ezáltal változtatni is.

Érdeklődő és nyitott embernek tartom magam, ezért is keltette fel az érdeklődésemet Lichter Péter (Fagyott május) és Máté Bori filmje, A horror filozófiája, amit volt szerencsém a közelmúltban meg is tekinteni. Az alkotók 60 perces alkotása, Noël Carroll 1990-ben megjelent, azonos című könyvének hét tétele köré épül, melyek között olyan érdekességekkel is találkozhat a néző, mint a horror etimológiája, Lovecraft kozmikus iszonyata vagy éppen a műfaj paradoxonja. Érdekes és informatív gondolatok, amik a műfaj szerelmeseit valószínűleg további kutatásokra ösztönzik majd. Az elméleti pillanatok között, pedig audiovizuális kakofóniát láthat a néző. Az alkotók vizuális téren alapvető klasszikusokra támaszkodtak és a Rémálom-széria első két tételét, az 1984-es Rémálom az Elm utcában és az 1985-ös Rémálom az Elm utcában 2.: Freddy bosszúja című filmek tekercseit használták fel absztrakciójuk megvalósításához, amiket képzőművészeti eszközökkel (elsősorban festéssel és roncsolással) módosítottak. A zene Horváth Ádám Márton munkásságát dicséri, a felhasznált hangok pedig olyan klasszikus filmekből származnak, mint a 1953-as House of Wax vagy az 1959-es House on the Haunted Hill és meglepő hatékonysággal tudják módosítani a néző pillanatnyi érzéseit és talán tudatállapotát is. Erre pedig szükség is van.

Szükség van rá, mert az alkotók dolgozata nehezen befogadható mű lett, ami – véleményem szerint – nem tart és nem is tarthat igényt széles körű érdeklődésre. Erősen kétlem, hogy képes lenne nagyobb közönséget megérinteni, ahogy azt is, hogy egyáltalán eljut majd hozzájuk, mivel ez egy művészfilm. A szó negatív és pozitív értelmében egyaránt. Képek, zenék, hangok és gondolatok egymásutánja. Ebben a kakofóniában alakult ki a véleményem a filmről. Az alkotók széles mozdulatokkal vitték fel színeiket az állványon fehérlő vászonra. Színek kavalkádja. Legördülő festékpatakok, összemosódó erek. Megfoghatatlan, tényleges kontúrok nélküli kép. Olyan érzésem volt, mintha a konkrét kép sosem születne meg. Szerintem ez az alkotói folyamat egyik fázisa. Egy félkész mű egyik stációja, ami egyelőre nem is lehet több ennél.

Aki valaha foglalkozott már bármilyen videóanyag elkészítésével az pontosan tudja, mekkora munka van egy sokkal rövidebb alkotás elkészítésében is. Tudja, hogy mennyi fáradtsággal jár, mennyi időt emészt fel. Tudja, hogy a lelkesedés gyakran alábbhagy, hogy félbehagyni könnyebb, mint véghezvinni, teremteni. Hatalmas tiszteletem az alkotóknak, hogy ők az utóbbi lehetőséget választották. Hittek a projektjükben, ahogy magukban is. Ez pedig ritka erény. A hozzáértésük és a téma iránti elkötelezettségük látszik a végeredményen – a képek áttűnései kiváltképp tetszettek –, jó úton járnak. Remélem, folytatják a munkát, amely alatt változnak ők és az elképzeléseik is egyaránt. Hiszem, hogy a végén megszülethet az a kép, ami arra rendeltetett, hogy megszülessen. Idő és fájdalom árán. Úgy gondolom ez sajnos nem az. Egyelőre, de nagyon jó irányba haladnak.

U.I.: A pontozásos értékelés ebben az esetben elmarad, mivel a film jellege, kísérleti műfaja ezt nem teszi lehetővé.

Ha te is szereted a kísérleti, elvontabb, szürreálisabb alkotásokat és érdekel A horror filozófiája, akkor ezen a linken megtalálod a filmet.