Mindannyiunkkal előfordulhat olykor, hogy úgy ülünk le filmet nézni, hogy nincs szükségünk nagy mondanivalóra, rejtett összefüggések keresésére. Nem akarjuk megváltani a világot, nem akarunk elgondolkodni, erkölcsi normákon merengeni, egyszerűen csak el akarunk lazulni. Kiváltképp, ha a nátha amúgy is nyomást helyez az agyunkra, ahogyan az most velem történik épp. Ebben a félkómás, nyűglődő állapotban a legjobb, amit választhattam volna magamnak, az a The remains című 2016-os horrorfilm, amit a kevéssé ismert Thomas Della Bella nevű rendező jegyez. (Esküszöm, tényleg így hívják!) Sajnos ez az alkotás sem fogja öregbíteni a hírnevét, de azért a célnak megfelelt.

Egy, az 1800-as években épült igazi amerikai házban az évszázad végén félesikerül egy szellemidéző szeánsz. Egy házaspár szeretné felvenni a kapcsolatot eltűnt lányukkal. Természetesen a résztvevők sajnálatos módon búcsút vesznek az életüktől a szeánszot megtörő szkeptikus apa miatt. Snitt, időugrás, a klasszikus "eladó kísértetház" sztori a kalapból elő, és meg is érkeztünk a történetünk fő szálához.

Egy egyedülálló, három gyermeket nevelő apa költözik a házba elővigyázatlanul. A felesége korábban eltávozott, elhunyt, meghalt; az apa még keresi a megfelelő kifejezést, amivel fájdalmának hangot tudna adni. Az egész család láthatóan mentálisan nem túl stabil, mi lehet jobb ötlet, mint egy édes egeres-pókos, vén korhadó házba beköltözni. Ez bizonyosan gyógyír lesz a bajukra. Sajnálatos, ám nem meglepő módon, mégsem lesz az. A két kisebbik gyerek a padláson talál egy titokzatos ládikát, tele ósdi, a szellemidézés után megmaradt cuccokkal, amik számukra igazán kúlnak tűnnek, hiszen melyik kislány ne szeretne dohos szagú koszlott babával játszani, ugye? Röviddel ezután a gyerekek elkezdenek egyre furábban viselkedni, miközben kamasz lánytestvérük le sem tojja őket, mert az egyetlen gondja, hogy mikor engedje a bugyijába a trendi rockerfiúját. Az apa egyre instabilabb lesz, rémálmok gyötrik, de rájön a ház múltjára, és több-kevesebb sikerrel megpróbálja felvenni a házban rekedt szellemekkel a harcot.

A szellemeknek semmi háttérsztorijuk, indíttatásuk nincsen, ők csak azért gonoszak, mert szellemek, a szellemvilágról nem tudunk meg semmit. Tényleg semmi, de semmi nincs, amin elgondolkodhatnánk, ami miatt izgulhatnánk, még csak arra sem kell rájönniük a szereplőknek, hogyan törjék meg az átkot, mint más hasonló filmeknél láthatjuk. A film egyszerűen elfelejti, hogy az érdeklődésünket fel kell keltenie, és fent is kell tartania. Ugyanakkor nem éljük át igazán a férj fájdalmát sem, amit az elvesztett felesége iránt érezhetne. Todd Lowe, aki az apát alakítja, nem igazán adott bele mindent ebbe a szerepbe, vagy talán ez minden, amit bele tudott adni, ezt döntsék el azok, akik látták már más szerepben is, például a True Bloodban. Mindenesetre érzésem szerint a két kisgyerek, Hannah Nordberg és Dash Williams sokkal ügyesebben játszotta a creepy szerepet, mint ő a fájdalomtól megvakult apukát, akinek nem tűnik fel, hogy a gyerekei, akikkel egy asztalnál reggelizik, nincsenek önmaguknál.

Annak ellenére, hogy a történet sablonos, a főszereplő meg elveszik a saját hipszterségében, egész kellemes kis agydörzsölő film volt. A jó öreg régi vágású horror, amit bár elcsépeltek már ezerszer, de azért mégis olyan, mintha leülnél egy exeddel, akivel te szakítottál, és meginnátok közösen egy kávét. Még jól el tudtok anekdotázni, nosztalgiázni, de azért pontosan látod, hogy mik azok a dolgok vele kapcsolatban, amik miatt soha nem működhetne kettőtök között a dolog. De ez ugye nem lehetetleníti el, hogy pillanatnyilag jól érezhesd magad vele.

Az operatőri munka kellemes, de semmi újdonságot nem nyújt, a megszokott beállításokban a megszokott fényeket kapjuk, a jól ismert vágásokkal operál, a zene pedig asszisztál hozzá.

Összességében nem rossz, de nem tudta teljes mértékben lekötni a figyelmemet, de lehet, hogy a megfázás tesz engem ilyen kritikussá ma. A fiatalabb korosztály, aki még nem látott tucatszám szellemházas horrort, jó szórakozást találhat ebben a műben, a tapasztaltabbak számára meg az egynek jó kategóriába belefér.

5/10

IMDb | mafab