Az emberiség tíz évvel ezelőtt egy járvány kitörését követően hatalmas háborút vívott a zombikkal. Megnyerték ugyan, de a vírus és a harc kétmilliárd életet követelt. Hosszú évek alatt sikerült újjáépíteni a világot, sőt volt valaki, aki még ennél is tovább ment: egy üzletasszony meglátta a lehetőséget, és egy szigeten a megmaradt zombikból egyfajta bizarr szafariparkot hozott létre, ahol a látogatók luxuskörülmények között lövöldözhetnek az élőhalottakra. A gépezet tökéletesen olajozott működésére milliárdos értékű biztonsági rendszer ügyel, ám egy incidensnek köszönhetően kiszabadulnak az áldozatok, és a vendégeknek önfeledt szórakozás helyett élet-halál harcot kell vívniuk - már akinek még van rá lehetősége. Vajon sikerül megelőzni egy újabb világméretű katasztrófát?

Hát igen - vannak, akik az amerikai álmot rémálomból is képesek megépíteni. De a csillogó felszín sem fedheti el a felmerülő súlyos kérdéseket. Csak egy példa: mindjárt a megnevezés, az élőhalott szó is arra utal, hogy itt (bizonyos mértékben) mégiscsak emberekről van szó, így ha megszokottá válik a gondolat, hogy őket szívbaj nélkül le lehet lövöldözni, az csak elősegítheti az élők ellen elkövetett erőszakos tettek növekedését. A többrétű morális aspektus végig jelen lesz az események során, szóval bőven lesz miről beszélni a film után is.

Ha már csillogó felszín: a 15 millió dolláros költségvetés aprópénznek mondható a nagyokhoz képest, mégis hamisítatlan blockbuster hangulat fog majd végigkísérni minket, minden csaknem ugyanolyan olajozott gépezetként működik, mint a biztonsági rendszer. Bár igazán erős karakternek talán csak a park vezetője mondható, és őt nem túl sokat látjuk, a többiek személyisége is (viszonylag) megfelelően kidolgozott, és ugyan más vélemények szerint ellaposodik a cselekmény, én végig tudtam izgulni a szereplőkért (még akkor is, ha azért érezni lehet, hogy kinek milyen lapot osztottak).

Folytatva a párhuzamot: az önfeledt szórakoztatás tekintetében helyenként a forgatókönyv is kicsit túllő a célon, gondolok itt az egyik karakter sorsára, vagy arra, amikor egy másikkal kapcsolatban úgymond igencsak kiborul a bili, ám a többiek ezt szinte teljesen szó nélkül hagyják, holott egy érzelmekre (is) építő filmben szerintem annál jóval erőteljesebb reakció kellett volna, hogy "Hát ilyet... Na, jó, megyünk tovább.". A végső csavar bár ütős, van vele egy gond, de ezt nem írom le, hogy ennyivel is nagyobb legyen az élménye azoknak, akik nem veszik észre ezt a problémát. Az utolsó képkockák ugyancsak erős kérdéseket vetnek fel, ki-ki maga döntse el, hogy "beveszi-e" azt, ami történik.

Ha a film megnézése talán nem is akkora kaland, mintha mi magunk lövöldözhetnénk a zombikra, mindenképpen érdemes rászánni azt a másfél órát, nekem másodszorra is jól esett. És ha már A Kaptárnál legutóbb jóindulatúan pontoztam, most is úgy fogok.

7/10

IMDb | mafab