1959-ben nem volt szerencsés középkorú színésznőnek lenni. (Valljuk be, manapság is az a helyzet, hogy nőként megöregedni  Hollywoodban nem egy szerephozó dolog.) Bette Davis fenségesen ragyogó csillag volt a mozi egén a 30-as években, de 1959-ben már nem nagyon bíztak rá főszerepet. Húzónévként jól jött a régi hírneve, de már nem ő volt a középpont. Pedig ahogyan ebben a filmben is láthatjuk, lehet, hogy már nem az a hamvas kis barack, aki volt, de játszani azt azért tud.

John Barratt egy átlagos, középiskolai angoltanár, aki franciaországi nyaralását tölti. Itt találkozik Jacques De Gue gróffal, aki a megszólalásig hasonlít rá. Olyan, mintha ikrek lennének. A grófnak kapóra jön ez, éppen arra készül ugyanis, hogy imádott nejét eltegye láb alól. Leitatja Johnt, és helyet cserél vele. Amikor a férfi magához tér, hiába akarja megértetni mindenkivel, hogy ő nem az, akinek hiszik, süket fülekre talál, majd pedig egyre inkább kezd belegabalyodni ebbe a világba. Szeretne segíteni ezeknek a boldogtalan embereknek, ráadásul szerelmes is lesz, viszont ne felejtsük el, nem ez vele a terv. A csere egyre vészterhesebb lesz, a feszültség egyre jobban érezhető, hogy aztán elérkezzünk az egyértelmű végkifejlethez. Vagy mégsem?

Nos, ez egy vérbeli angol thriller, és nagyon érezhető, hogy Daphne Du Maurier könyve alapján csinálták. Nagyon hasonlít a történet szerkezete a Manderley-ház asszonyáéhoz, vagy a Madarakéhoz. Tehát hosszan építkezik a sztori, egyre nagyobb adagokban kapjuk a feszültséget, a légkör is éppen ezért fokozatosan lesz egyre vészterhesebb. Olyan, mintha Damoklész kardja végig ott lebegne a szereplők feje felett. Alec Guinness (igen, ő az öreg Obi-Wan Kenobi) zseniális a kettős szerepben, teljesen átlényegül, és jól váltogatja a karaktereket. A végkifejlet nagyon baljós ,és nem annyira egyértelmű, legalábbis én érzek benne turpisságot.

Na de a lényeg: Bette Davis csodás, mint mindig. Sajnos nem szerepel annyit a filmben, mint kellene, pedig mindig felragyog a vászon, ha ő megjelenik. Nagyon jól állt neki az arisztokrata, öreg, megkeseredett dáma szerepe. Azt olvastam, hogy sok gond akadt a forgatáson, többek között az, hogy a rendező Robert Hamer alkoholista volt, és nem egyszer részegen jelent meg a forgatáson. Emiatt és a viszonylag kis szerepe miatt Davis nagyon dühös volt, és rangján alulinak érezte a filmet. Állítólag nagyon csúnya szóváltások voltak közte és a rendező között, Guinness később azt nyilatkozta, hogy Bette Davis legendás professzionalizmusa nem több, mint egy hatalmas mítosz. (Mondjuk a rendező jó barátja volt, szóval...) Mítosz ide, mellőzöttség oda, az kétségtelen, hogy tökéletesen hozta a szerepét. Amikor megjelenik talpig feketében, és körbehordozza a tekintetét, majd megszólal, na az van olyan epikus, mint Gloria Swanson Norma Desmondja. Ráadásul angol akcentussal beszél, ami még hitelesebbé teszi a játékát.

Szóval, Obi-Wan, akarom mondani Alec Guinness tényleg nagyszerűen játszik a kettős szerepében, a történet tényleg nagyon érdekes, izgalmas és feszült, a végkifejlet kellőképpen baljós, és a többi színész is nagyszerű, de Bette Davis az, aki zseniális. Nagyon sajnálom, hogy nem szerepelt olyan sokat. Van azonban probléma is a filmmel, ez pedig az, hogy baromi nagy klisé az egész. Végig az volt az érzésem, hogy én ezt már láttam (és nem az új filmekben, még mielőtt valaki felróná nekem, hogy 2017-ben könnyen mondom ezt). Mindemellett sokkal baljósabb, kegyetlenebb is lehetett volna a film, mert így sokszor nem volt több, mint egy egyszerű krimi, holott a sztoriban bőven volt lehetőség. Legfőképpen Guinness és Davis miatt volt jó az összkép, miattuk mindenképpen érdemes megnézni, de senki ne számítson vérbő jelenetekre, vagy olyan légkörre, amitől megfagy majd az ereiben a vér. Ez egy langyos mederben csordogáló thriller, de annak kiváló.

7/10

IMDb | mafab