Guillermo del Toro kétségkívül korunk egyik legjobb és legeredetibb rendezőzsenije, aki méltán került be a legnagyobb nevek közé, mégha filmográfiája nem is mutat egy egységes képet. Ez egy személyes meglátás, de mindig úgy láttam, hogy a rendező munkáit leginkább két fő kategóriába lehet besorolni. Az egyik kategória a sajátos, szürreális és néha sötét, horrorisztikus mesék világa, a másik pedig a látványosabb, akciódúsabb hollywoodi produkciók, amik erősen magukon viselik az előző kategória néhány sajátosságát, de inkább a nagyközönségnek készülnek. Én mindig is az első kategóriáért rajongtam jobban, amit nálam olyan filmek képviselnek, mint A faun labirintusa, a Cronos, vagy az Ördöggerinc. Legutóbbi munkája, a Bíborhegy is inkább ebbe a miliőbe tartozott, de az a film olyan érzetet keltett, mintha del Toro inkább saját magának készítette volna, figyelmen kívül hagyva minden elvárást. Ezekkel együtt én még így is tudtam szeretni azt a filmet, de nem változtatott azon az érzésemen, hogy a mester jó pár éve nem alkotott már igazán kiemelkedő filmet. Ezért is vártam nagyon A víz érintését, aminek története és első előzetesei szinte azonnal megnyertek maguknak, és felkeltették a reményt, hogy A faun labirintusa után talán egy újabb modern klasszikust köszönthetünk del Toronak. A kétely természetesen így is bennem volt a mai napig, de most már elmondhatom, hogy ha nem is éri el azt a szintet, mint A faun labirintusa (ami alapból magasra tette a lécet), azért méltó helyet tudhat magának a rendező legjobb munkái és a legértékesebb filmalkotások között.

Történetünk főhőse a néma Elisa (Sally Hawkins) a 60-as évek Amerikájában tengeti életét, mint takarítónő egy titkos kormánylétesítményben. Átlagos, de gondtalan magánéletét az idős művésszel, Giles-al (Richard Jenkins) osztja meg, akivel egy fedél alatt élnek, egy mozi felett, a monoton munkaidőt pedig szószátyár barátnője és kollégája, a színesbőrű Zelda (Octavia Spencer) teszi kellemesebbé. A szürke hétköznapok azonban gyökeresen megváltoznak, amikor a létesítmény vezetője, Richard Strickland (Michael Shannon) egy Dél-Amerikában elfogott különös, humanoid kétéltű lényt (Doug Jones) szállíttat az intézménybe, hogy biológiai működését felhasználhassák a hadsereg és az űrkutatás számára. Elisa egyre gyakoribb látogatója lesz a lénynek, mígnem szoros érzelmi kapcsolat alakul ki köztük. Ám a felsőbb vezetés nyomására, és saját szadizmusából is kifolyólag, Strickland egyre kegyetlenebb kísérleteknek veti alá a halembert, aminek következtében Elisa egy komoly elhatározásra szánja el magát, amiben barátai segítségét kéri.

A történet egyszerű, jól ismert elemekből építkezik, nincsenek benne nagy, váratlan csavarok, de nincs is rájuk szükség. Mert legyen tiszta mindenkinek; ez egy igazi, hamisítatlan tündérmese. Igaz, inkább felnőtteknek, de ez nem változtat lényegén. Egy igazi mese pedig nem a túlbonyolított, vagy megcsavart cselekménye miatt lesz jó, hanem azért mert közérthető története mindenki számára tud valamilyen értékkel szolgálni. És azért is megfelelő a mese jelző, mert ezt a filmet nehéz egy konkrét műfajba besorolni. Sok kategóriát magába olvaszt, és használ ügyesen, mert van itt dráma, romantika, vígjáték, kém-thriller és még egy kevés musical is. Horrornak egyáltalán nem nevezném, de egy bizonyos jelenetben azért abból is kapunk egy keveset, és a Fekete lagúna szörnye párhuzam is egyértelmű. A film egyik legnagyobb előnye mindenképpen az, hogy most del Toro nem akart megfelelni senkinek, és nem is saját magának gyártotta le egyik meséjét, hanem magának a mozinak a legősibb és eredeti szellemiségében készítette el. Bekategorizálása ezért is nehezebb, hiszen belekóstol minden műfajba, ami a mozi hőskorát jellemzi, és előszeretettel használja fel annak világát. Ez a műfajok közti szabad átjárás pedig helyet enged több érdekes eszköznek, legyen az fekete humor, meztelenség, klasszikus musical betét, vagy naturális erőszak, amik segítségével a maga nyíltságában és őszinteségében el tud mesélni a rendező egy történetet, mindenféle sallang nélkül. Talán részben ezért is játszódnak az események a 60-as években, de ennek van egy másik, sokkal prózaibb oka is.

Remek korképet kapunk erről az évtizedről, ugyanabban a színes, nagyon amerikai formájában, ahogy azt a korabeli filmekből és reklámokból ismerhetjük. De ez csak a felszín, ugyanis a másik, kevésbé vidámabb oldalt is megismerjük főszereplőinken keresztül. Mert a 60-as évek tényleg csodálatos és mesés világ lehetett, annak, aki fehérbőrű amerikai volt. Nézzük csak kiket sorakoztat fel nekünk del Toro a főbb szerepekben! Adott a néma főhősnő, annak meleg lakótársa, fekete barátnője, a halember, és még itt egy orosz is. Mindenkinek van valami hiányossága, vagy mássága, ami miatt az átlagember szemében kívülállónak és lenézett személynek számít ebben a korban. Az ő szemükön keresztül ismerjük meg a világ igazi arcát, és az ő összefogásuk szükséges hozzá, hogy helytálljanak benne. Még a történet fő negatív szereplője, Strickland is elszenved egy kisebb testi fogyatékosságot, és minden egyes szemétkedése, erőszakossága és frusztráltsága abból a tökéletességmániás világszemléletből fakad, amit egész életében sulykoltak belé, és aminek kényszeresen meg akar felelni.

A másság és kitaszítottság bemutatása mellett a film másik fő témája az őszinte, feltétel nélküli szerelem. Del Toro épp ezzel indokolta, hogy a két szerelmes egy néma nő és egy emberi nyelvet nem ismerő halember, hiszen az igaz szerelemhez nem kellenek szavak, az belülről fakad. Ez most lehet, kicsit nyálasan hangzik, de végeredményében erről van szó, és a film egyáltalán nem nyálasan mutatja be az egymásra találásukat. Elisa végre talál valakit, akit nem érdekli a fogyatékossága és olyannak látja őt, amilyen. Az pedig csak mellékes, hogy egy kétéltű humanoidról van szó, hiszen ezek csak külsőségek. Groteszkül hangozhat ez a kapcsolat, de tényleg hitelesen, folyamatosan és őszintén mutatták be szerelmüket, ami tényleg felül tudott emelkedni a tipikus társadalmi konvenciókon. Egyeseknek ez az erős, szókimondó tálalás, és a többi témával való vegyítése talán túl tömény lehet, ezért mindenképpen igényel egy bizonyos befogadói képességet. A víz érintése biztosan nem fog mindenkinek tetszeni, de aki fogékony az egyedi világára, és hagyja, hogy magával ragadja, annak remek élményben lesz része. Főleg, hogy milyen színészekkel prezentálták nekünk a látottakat.

Sally Hawkins tökéletesen bájos Elisa szerepében. Végig együtt tudunk érezni vele, és hamar be tudja lopni magát a szívünkbe. Ez a szerep pedig remek lehetőség volt a színésznőnek, hogy bizonyítsa képességeit, és a hangja nélkül, pusztán az arcával és gesztusaival építse fel karakterét, és mit mondjak, a hölgy kiváló munkát végzett. Del Toro ismét hozta magával kabalaszínészét, Doug Jones-t, akit most is teljesen elfed a több réteg smink és maszk, de akárcsak eddigi hasonló szerepeiben, most is hibátlanul teljesít. Lehet azért, mert már belejött a hasonló kreatúra teremtmények megszemélyesítésébe, de itt is képes egy teljesen más fajba tartozó lényt teljesen emberinek ábrázolni, akivel még azonosulni is tudunk. Jones is szintén inkább a testbeszédére volt most hagyatkozva, de szerencsére nem hazudtolta meg tehetségét. Richard Jenkins szimpatikus figurát formáz meg Giles-ként, akin keresztül a kisember hányattatott sorsát ismerjük meg. Itt ő jelenti Elisa támaszát és segítségét a bajban, akire a lány bátran számíthat, és egyfajta testvér pótlékot is jelentenek egymás számára. Octavia Spencer most jobban a háttérbe szorult, de ez nem feltétlenül hiba, hiszen karakterének pont ennyi játékidőre és jelenlétre volt szüksége a történet szempontjából. Spencer így is egy kedvelhető figurát formáz meg, aki igazi jó barátja Elisának. De aki még a film másik nagyon erős pontja, az Michael Shannon. Ez a fickó egyszerűen zseniális a szinte már karikatúrisztikusan gonosz Richard Strickland bőrében. Egy igazi szemétláda, aki valódi fenyegetést áraszt magából, ugyanakkor a felszín alatt szintén egy esendő figura. Egy bizonyos ponton még azt is elérik, hogy átlássuk minden motivációjának eredetét, és ha megkedvelni egyáltalán nem is fogjuk, de valamennyire meg tudjuk érteni őt. Shannon pedig kiválóan vizsgázik a figura életre keltésében, egyszerűen élvezet nézni felsőbbrendűség érzéstől csöpögő manírjait és dühkitöréseit.

Visszatérve a cikk elején említett két kategóriához, nálam A víz érintése egyértelműen a rendező egyedibb, sötétebb tónusú, groteszk meséinek táborát gyarapítja. Del Toro ismét csak remekművet alkotott, ami tökéletesen passzol a legjobb munkái közé, és talán ez is egy modern klasszikussá nőheti ki magát. Sajátos stílusa és témái miatt lehet nem mindenki lesz rá vevő, de a többségből sokan meg fogják találni benne azt a pontot, ami hozzájuk közel áll, és ez a mindenkihez szóló és sajátosan megragadó tartalma az, ami kiemeli a filmet az átlag közül.

Értékelés: 8/10.

IMDb | mafab

A filmet február 22-től vetítik a magyar mozikban. Forgalmazza: Fórum Hungary.