A film vetítésére tartva felidéztem magamban az első rész emlékeit. Az igazat megvallva nem sok dolog maradt meg bennem a 2008-as elődből, a story és talán a tény, hogy Liv Tayler játszotta az egyik főszerepet. Ezeken kívül csak egy dolog volt, ami megmaradt - viszonylag plasztikusan - emlékeim között. Ez pedig nem más, mint a támadók alakja. Az arctalan támadók - főleg ha tényleges indítékokat nélkülözve törnek a szereplők életére - mindig hálás témái a horror műfajának. Ebben az esetben a babamaszkokat viselő két nő és a zsákból készült álarcot viselő férfi alakja az, ami felkeltheti érdeklődésünket. Kik ők? Miért teszik, amit tesznek? Izgalmas kérdések voltak ezek 2008-ban és izgalmasak most, tíz évvel később is. Az első filmben is kaptunk már választ az utóbbi kérdésre és most is megkapjuk - még akkor is, ha nem biztos, hogy ilyen választ képzeltünk el.
A történet középpontjában egy család áll. Cindy (Christina Hendricks - Neon Démon, Zoolander 2.) és Mike (Martin Henderson - A kör /2002/, Mennyei csodák) épp problémás tinédzser lányukkal, Kinsey-vel (Bailee Madison - Testvérek, Ne félj a sötéttől!) indulnak el egy bentlakásos iskolába, az utazásra pedig fiuk, Luke (Lewis Pullman - Utóhatás, A nemek harca) is velük tart. Az előzetes terveknek megfelelően először Cindy rokonának üdülőtelepén töltenek egy éjszakát, de megérkezésükkor tapasztalják, hogy a telep furcsán kihalt és üres, valamint a vendégvárás is elmarad. Egy üzenetből tudják meg azt is, hogy melyik ház fog szállásként szolgálni számukra. Beköltözésük után nem sokkal elkezdődik főhőseink kálváriája, egy olyan vadászat célpontjaivá válnak, amelyben maszkot viselő gyilkosokkal kell szembenézniük és problémáikat félretéve egységként, összetartó, erős családként kell megküzdeniük a túlélésért.
A home invasion, mint műfaj - amennyiben jól használják jellegzetességeit - nagyon hatékonyan képes elérni a sokkoló hatást. A biztonságosnak gondolt térbe befurakodó terror sarkaiból képes kifordítani világunkat. A támadó alakja már a puszta jelenlétével is képes azt sugallni, hogy a világ, amit ismerünk, bármikor véget érhet, a napi rutinunk mit sem segít, a jól ismert falak és sarkok is ellenségeinkké válhatnak. A film ezeket a dimenziókat ügyesen bővíti ki. Az üdülőtelep a néma konténerházaival és kihalt utcáival tökéletes helyszínéül szolgál a gyilkosok vadászatához, lényegében mégis egy zárt térként funkcionál, az egyetlen igazi kijárat ebben az esetben pedig egy híd, ami lényegében felfogható egy ajtó metaforájának is. A pszichopata hármas jelenléte pedig képes kellő feszültséget generálni. Tetteik kegyetlenek és képesek az erőszakot is közelebb hozni a film nézőjéhez. Nincs eposzi küzdelem. Erő, elszántság és élni akarás viszont van, ahogy vágy is, a gyilkolás vágya.
Tetszett, hogy a szereplők nem voltak egyszerű prédák és nem vállalták az áldozatok szerepét - ha kellett, és ha volt rá lehetőségük - visszavágtak, harcoltak és küzdöttek az életükért, olykor brutálisabban, mint a néma gyilkosok. Három igazi pozitívumot tudok kiemelni a filmből. Az első az úszómedencés jelenet, amelyben a látványnak és az aláfestő zenének (Bonnie Tayler - Total Eclipse of The Heart) köszönhetően nagyon vészjósló hangulatot sikerült teremteni, a második pedig a hídon zajló üldözés, ami tökéletesen visszaadja a kiszolgáltatottság érzését. A harmadik pozitívum pedig a filmes utalások szerepeltetése (például: Ragyogás, A texasi láncfűrészes mészárlás), apróság mégis jó volt látni ezeket.
Összességében azonban ez a film is követi a folytatások klasszikus sémáit, tipikus második rész. Nem vállal sokat, de amit ígér azt maradéktalanul sikerül betartania. Azoknak ajánlom igazán, akiknek tetszett az első rész, a többieknek csak akkor, ha a helyén tudják kezelni ezt a filmet. 85 perces kikapcsolódás, elsősorban fogyasztóknak és nem ínyenceknek.
5/10
A filmet március 8-tól nézhetitek meg a mozikban, forgalmazza a Freeman Film.