Szépség. Fiatalság. Testkultúra. Napjaink jól ismert és sulykolt fogalmai. Mindenhonnan ránk ömlő információáradat mélyíti el elménkben a fentiek fontosságát, eközben felállítva az elvárt standard egyre összetettebb rendszerét. Az egészséges életmód, a mozgás fontossága, a megnyerő külső elérése kezdetben egy üdvözlendő életfelfogás volt, valami, amit sokan sokféle módon próbáltak meg követni. Idővel azonban, mint oly sok hasznos és jó dolog esetében a javaslatok elvárásokká korcsosultak, az iránymutatások dogmákká mutálódtak. Napjaink fiatal generációi nőnek fel a kezükben tartott képernyők villódzó fényei előtt, ahol egy varázslatos világ csábítja őket. Tökéletes mosoly, tökéletes alak, sikeres élet. Ezt kínálja a kezükben tartott varázstükör. Elméjükben pedig ez válik céllá. Követendő példává. Életúttá, amit minden áron be kell majd teljesíteniük. Kerüljön akármibe. A valóság azonban hamar berúgja az ajtót. Nem mindannyian lesznek milliárdos youtuberek, „insta modellek” vagy éppen egy telekommunikációs cég vezérigazgatói. Nem várja őket bőrfotel, titkárnő, frissen őrölt kávé a sarki kávézóból. Maradnak a hétköznapok. A munkával töltött megszámlálhatatlan óra, az egzisztencia felépítése, a családalapítás, a rohanás, a stressz, a nyugdíj és – szerencsésebbeknek – az öregkor. Lesznek azonban olyanok is közöttük, akik sikerrel járnak és idővel elérik azt, ami gyermekkoruk óta billogként lüktet a lelkükben. Ezek az emberek kitartásukkal, tehetségükkel, adottságaikkal vagy éppen szerencséjükkel véghezviszik azt, amit elképzeltek egykoron. Az ár azonban, amit végül fizetniük kell majd érte, túlmutat az anyagi síkon, hiszen azt veszítik el, ami mindennél fontosabb volt számukra. Önmagukat…

Már abban az esetben is lehetne méltatni Coralie Fargeat, francia rendező dolgozatát, ha csak a bevezetőben megfogalmazottakról szólna, azonban ennél a filmnél olyan szintű munkáról beszélhetünk, amiről szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A színészi játék, a forgatókönyv – amit Cannes-ban idén a legjobbnak ítéltek – a rendezés, az operatőri munka. Egyszerűen páratlan. Mégis talán a legnagyobb erőssége a filmnek az a fajta rétegelt jelentéstartalom, ami az utóbbi években példa nélküli. Számos értelmezést rejt magában a film. Ez pedig olyannyira igaz, hogy biztos vagyok abban, hogy számos szakdolgozat alapját képezi majd a mű a filmművészeti iskolák végzőseinek körében. Bámulatos, letaglózó, sokkoló. Mindezt pedig egy zsigeri testhorror keretei között prezentálja a mozi, úgy, ahogy azt talán csak a franciák képesek megmutatni. Elég csak a ’21-es Titane című darabra vagy éppen a ’16-os Raw zseniális képeire gondolnunk. A The Substance azonban elődeinél tovább megy és a „francia újhullám” új üdvöskéjeként fényesen ragyogva áll a színpadra. Azokra a deszkákra, amikre kevesen léphetnek csak fel. Egyenesen David Cronenberg klasszikusai mellé.

Elisabeth Sparkle (Demi Moore), az Oscar-díjas színésznő, egy sikeres televíziós műsort vezet, azonban ötvenedik születésnapján a show producere, Harvey (Dennis Quaid), közli vele, hogy – kora miatt – a továbbiakban nincs szükség a munkájára. A nő világa pillanatok alatt semmisül meg, a gondokat pedig csak tetézi, hogy autóbalesetet szenved. Nem sérül meg súlyosan, azonban a kórházban egy olyan lehetőséggel szembesül, ami újra a csúcsra repítheti. Újra ő lehet az a csillag, ami legfényesebben ragyog. Ezért „csak” annyit kell tennie, hogy egy kétes eredetű szert kell a testébe juttatnia. A vegyület hatására létre jön egy új Elisabeth, egy fiatalabb, tökéletesebb alteregó, Sue (Margaret Qualley). Vannak azonban szabályok, amiket mindenképp be kell tartani, ahhoz, hogy a működés és az egyensúly fenntartható legyen. Ennek hiányában mindkét Elisabeth-nek súlyos következményekkel kell szembenéznie. Olyan következményekkel, amik túlmutatnak az emberi test csontokból és húsból gyúrt korlátain…

Fargeat filmje szatirikus dráma, ami néhol végtelenül groteszk és visszataszító. A testhorror minden jellegzetessége visszaköszön a vászonról. Ennek köszönhetően sokaknál túl is lépi majd a befogadhatóság határát. Azonban a zsigeri jelenetek alkalmazása nem válik öncélúvá. A leginkább gyomorforgató képeknek is értelme és célja van. A fizikai és szellemi leépülés képei beleégnek a nézők retinájába és még sokáig elkísérik majd a vetítés után is. A fiatalság és az idős kor, a siker és annak halványuló emléke, a valódi létezés és a kirakat élet csillogásának szembe állítása gyakran szó szerint is húsbavágó. Ez pedig biztos kezű direktort követelt meg. Ehhez sikerült a rendezőnőnek teljesen felnőnie – bár tény, hogy a ’17-es Revenge nagyon bizalomgerjesztő előzmény volt. Fargeat nem kapkod, és ami talán ennél is fontosabb, nem siet. A közel két és félórás játékidőben felépíti groteszk világát, élettel tölti meg a karaktereit, hogy a borzalmak lassan, de fokozatosan váljanak a kitekeredett valóság mindennapjaivá. A játékidő nagy részében visszafogott ábrázolást alkalmaz, amikor viszont a testhorror kerül előtérbe, akkor nem finomkodik. Zseniális. A rendezőnő talán csak az utolsó húsz percben húz erős – néhol trash-be hajló – kontúrokat, azonban ezek dramaturgiai szerepe érthető és indokolt is. A lezárással pedig egy olyan lüktető, síkos tumorral koronázza meg a húsból, csontvelőből és gőzölgő belekből emelt tortáját, ami fájdalmas felismerésként visszahangzik majd a nézők tudatában.

A mű azonban nem lehetne ekkora hatású alkotás a remek színészek nélkül. Dennis Quaid tökéletesen tenyérbe mászó Harvey szerepében. Egy rendkívül unszimpatikus, olykor gusztustalan figura. (Akárcsak a férfiak nagy része a filmben, ami bár felerősíti az alkotás feminista jellegét, de még sem teszi azt szélsőségessé vagy éppen befogadhatatlanná.) Az alteregó Sue-t alakító Margaret Qualley is jó választásnak bizonyult, tökéletesen formálja meg a fiatal, feltörekvő sztárt, aki mindenen képes átgázolni céljai elérése érdekében. A film abszolút sztárja azonban egyértelműen Demi Moore, aki élete legjobb alakítását nyújtja a moziban. Elisabeth minden rezdülése, érzései, kétségbeesett próbálkozásai majd eluralkodó őrülete gyakorlatilag átszakítja a vásznat. Ez pedig teljes mértékben a színésznő érdeme – különösen annak fényében, hogy a remek maszkmesterek milyen mértékben torzították el Moore-t a forgatás során. A színésznő idén novemberben tölti majd be 62. életévét, de ebből tizennyolcat, ha nem többet, bátran letagadhatna. Bámulatos a vásznon és, bár több szépészeti beavatkozáson is átesett már, mégsem vált önmaga paródiájává, mint Courteney Cox vagy Mickey Rourke. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy ezt a szerepet gyakorlatilag neki teremtették. Meg lennék lepve, ha játékát nem díjaznák elismerésekkel.

A The Substance kétségkívül az év egyik legerősebb darabja, ami brutális testhorrorként és pszichológiai drámaként is tökéletesen megállja a helyét. Tűéles képet mutat a szépség mögött megbújó romlottságról, a külsőségek bálványozásának kultuszáról. Arról, hogy a valódi érték már rég elveszett. A ragyogó mosoly mögött megbújó, torz szörnyeteg tolerálható, mindaddig, amíg álcája végleg semmissé nem válik. Azonban amikor ez bekövetkezik már késő visszakozni. Az általa okozott sebek már nem fognak begyógyulni. Fájdalmasan lüktetnek majd, várva, hogy a gyenge bőr végül feladja a harcot és gennyes váladékuk a földre hullhasson, ahol majd tovább fertőzheti környezetét. Ez lesz az ára önmagunk megtagadásának. Abban az esetben, ha ezt megtesszük, végül nem válunk mássá, mint értéktelen senkivé. Önmagunk és mások számára egyaránt. Mocskos folttá egy sétálóutca járókövén, amit idővel akkurátusan feltakarít majd valaki, hogy végül oda engedje, ahová mindig is tartozott. A csatornarendszerek mocskának legaljára…

IMDb