A top 10 lélekgyilkos film között előkelő helyen végezne, szerettem minden percét. Volt néhány logikai, sőt inkább emberileg irracionális elcsúszás, de ennek ellenére dobogós lesz az örökranglistámon is. Érdekes, hogy ennek ellenére nem nagyon kapott pozitív kritikákat.

Elise Landry (Erika Christensen) és férje, Craig Landry (Jesse Metcalfe) a tökéletes amerikai család életét éli. A nő ingatlanügynök, a férfi orvos, szerelmük gyümölcse, a kis Benjamin alig 6 éves. Boldogan élnek a tökéletes házban, szeretetben, egészségben, míg egy nap a kisfiút apja szeme láttára elrabolják a kertjükből, és minden igyekezete ellenére nem tudja megállítani az idegent. Hiába a szülők elkeseredett könyörgése, fiukat már csak holtan látják viszont.

A tettes, Kozlowski nem először tett már ilyet: a nyomozás során kiderül, hogy több gyerek csontvázát ásta el az udvarában, így a vádalku szerint, ha mindegyiket megmutatja és részletes vallomást tesz, 25 év múlva szabadulhat. Ez természetesen a házaspár számára elfogadhatatlan. Elise bosszúra éhezik, így megkéri Craiget, segítsen neki megölni a sorozatgyilkost. A férj visszakozik, de hosszú idő múlva sem tudja feldolgozni a tragédiát, így belemegy, majd elkezdődik a tervezés. Elrabolják a férfit, mikor átszállítanák a fegyintézetbe, és egy elhagyatott, erdőbeli házba viszik, ahol kemény kínzások várnak rá. Útközben azonban a rabszállító autó felborul, Craig megússza pár karcolással, Kozlowski viszont elveszíti az eszméletét. Főhőseinknek ez kapóra jön, kevesebb erőfeszítéssel kapták el a prédát.

Munkájából kifolyólag Craig tisztában van vele, mit kell tennie, hogy valami nagyon fájjon, az illető sokáig szenvedjen, és ne haljon meg idő előtt. Elise pedig, nő lévén, ért a pszichológiai hadviseléshez. Vannak benne húzós jelenetek, néha szívtam is a fogam, de annak tudatában, hogy mit tett, teljesen megérdemli, sőt lett volna még pár ötletem. Nekem ez egy kicsit kevés volt.

Mikor áldozatuk végre szóhoz jut, azt állítja, a balesetkor elvesztette az emlékezetét, és nem érti, miért csinálják ezt vele. Craig ekkor már zavarodottságában azt sem tudja, mit kellene tenniük, érezhető rajta a vacillálás, a nő viszont fondorlatos, és újabb kínzások által elérik, hogy a férfi fájdalmában már sikítsa Benjamin nevét.

Jól mennek a dolgok, legalábbis a házaspár számára, amíg egy este (Craig hülyesége miatt) a sorozatgyilkos ki nem szabadítja magát…

A filmet Robert Lieberman rendezte, és Marek Posival írta (akinek, ahogy elnézem, ezenkívül nem akadt sok munkája). A Fűrész producereinek munkája - ez virít mindenhol, és néha érezhető is, habár ez nem ad hozzá túl sokat az értékéhez. A színészek hozták, amit kell. Jesse Metcalfe már nem a fűnyírós fiú, akinek csak le kell dobnia a pólóját, és olvadnak a hölgyek; tehetséges, csak jól kell válogatnia, mit játszik el, habár furcsa volt apaként látni. Erika Christensen viszont tökéletes szenvedő alanya volt a filmnek, mintha neki írták volna a szerepet, nem játszotta túl, sírt, amikor a helyzet kívánta, elment az esze, amikor bárki megőrült volna. Egyszóval: emberi. A párbeszédek néhol furcsák, Jesse szerepének kicsit több ész kellett volna.

A vágásokkal semmi problémám nem volt, annyira erőszakos és gusztustalan, amennyit megkíván. A kínzások, mint említettem, számomra gyengék voltak, több energiát kellett volna belefektetni. A lelki része… Sírtam az elején, tényleg, pedig nagyon ritka az ilyen. Sok visszaemlékezés van, hogy még mélyebben átérezzük a gyerek elvesztését, ezek tényleg ütnek.

Logika: sokszor hiányzik. Hány sorozatgyilkos arca dereng fel előttetek, akár név nélkül? Nekem sok, de lehet, hogy bennem van a hiba. Viszont, ha az ember szeme fényét bántja valaki, annak a képe örökre beleég a memóriájába…

{spoiler}Nem tudjuk meg, hogy végül is milyen borzalmakat élt át a kisfiú, de nem is kell az arcunkba nyomniuk. Nem kell agyalni, ki volt a gyilkos, és miért tette, amit tett, mert nem ez a lényeg, hanem hogy mire képes egy szülő, miután elveszítette a gyermekét, és az igazságszolgáltatás nem enyhíti a fájdalmát.{/spoiler}

Foglalkoztunk már a témával a The Last House on the Left-filmeknél. Nos, aki azok közül bármelyikkel tudott azonosulni, annak ez is kötelezően megtekintendő. Régóta az első film, ami meg tudott lepni, a végére tökéletes csavart raktak, úgy éreztem magam, mint akit pofán csaptak. Órákig csak járt az agyam, mit tettem volna a helyükben, és annak ellenére, hogy jó ideje vagyok már itt szerkesztőként, és az időm nagy részében sorozatgyilkosokról olvasok és írok, egyszerűen napokra tönkretette a lelkemet a film. Ne kérdezzétek, miért, hiszen tudom, hogy ez „csak” egy film, de mégis… Kegyetlen világban élünk. Kisfiús anyukáknak, illetve terhes nőknek nem ajánlott!

8/10

IMDb | mafab