Mindannyian veszítettünk már el valakit. Visszafordíthatatlanul. Véglegesen. Örökre. Egy ismerőst, egy szomszédot, egy barátot vagy egy családtagot. Minél közelebb éreztük a személyt magunkhoz annál fájdalmasabb az elvesztése nyomán bennünk maradó, hasogató fájdalom. Előbb vagy utóbb azonban rá kell, hogy lépjünk arra a rögös útra, ami átvezet minket a gyász szakaszain. Át a tagadás fázisán, keresztül a haragon majd a számtalan mérlegelésen és az énvédelmi funkciókat ellátó alkukon, hogy végül megérkezzünk a veszteség felett érzett, rendkívül fájdalmas érzésekig. A szomorúság újabb dimenzióit megnyitó depresszív időszakig. Ez azonban felettébb fontos szakasz, a hőn áhított feloldozás, az elfogadás, végső fázisának előfeltétele. Ezeken mindannyian át kell, hogy essünk. Csak ezek által válhatunk újra teljes emberekké. Azonban van a veszteségnek egy formája, ami annyira felfoghatatlan, annyira kétségbeejtő, hogy képes lehet bármelyikünket örök sötétségbe taszítani. Egy szeretett gyermek halálát soha nem követi teljes feloldozás. Nem lehet elfogadni, csupán együtt élni a fájdalommal. Azzal a forró pengével, ami minden szívdobbanásnál újabb sebeket ejt a szövetek bíbor kötegeiben… Ez az a momentum, amit Taneli Mustonen, finn rendező, igazán érzékletesen mutat be legújabb filmjében, Az ikerben.

Anthony (Steven Cree), ismert író, aki feleségével, Rachellel (Teresa Palmer) és fiával, a kis Elliottal (Tristan Ruggeri), tér vissza Finnországba az Egyesült Államokból, miután egy szörnyű baleset következtében elvesztették kisfiúk ikertestvérét, Nathan-t. Felejteni és gyógyulni érkeztek a vidéki tájra, azonban a környezetükben élők furcsán viselkednek, Rachel hangokat kezd hallani hatalmas házuk lépcsőin, árnyakat kezd látni fia szobájában és úgy tűnik, Nathan visszatérni készül, hogy újra a család részévvé válhasson…

A fenti, rövid történeti összegzés alapján azt hihetnénk, hogy egy jól ismert klisékből összeállított, északi fűszerekkel gazdagon meghintett kísértethistóriát tárnak elénk a mozi alkotói. Ennél azonban nem is tévedhetnénk nagyobbat. Van itt minden. Kultusz, ősi szertartás, sátáni befolyásra utaló jelek, szellemek és őrület. Miközben néztem a filmet felsejlettek bennem Polanski Rosemary gyermeke című klasszikusának képei, az Aranofsky Mother!-je nyomán kiváltott érzések éppúgy, mint Aster Midsommer-ének baljós hangulatú pillanatai. Ez pedig elismerést érdemel, még akkor is, ha az említett művekkel csak távoli rokonságban áll Mustonen alkotása. A finn rendező ugyanis egy rendkívül erős és végtelenül emberi filmet alkotott meg és kivételes atmoszférát sikerült teremtenie ahhoz, hogy végig kövessük főhősei kálváriáját. Ebben pedig hatalmas érdeme van az operatőri munkának, a hangkeverésnek és természetesen a színészgárdának, akik közül a Rachel-t alakító Teresa Palmer teljesítménye magasan kiemelkedik kollégái közül.

Ajánlható-e a The Twin jó szívvel a közönségnek? Természetesen igen, de csak abban az esetben, ha helyén tudják kezelni a filmet. Ugyanis a film – a fentiekben említett műfaji elemek alkalmazásának ellenére – egyáltalán nem nevezhető horrornak. Ez egy dráma. Egy mélyen megrázó pszichológiai színezetű dráma, ami csak akkor válik igazán sokkolóvá és ezáltal egy nagyon értékes alkotássá, ha képesek vagyunk empátiával közelíteni szereplői felé. Amennyiben így teszünk egy nagyon jól sikerült, de megrázó filmélménnyel leszünk gazdagabbak, azonban ha valaki erre nem képes, inkább kerülje el. Nem fogja megbánni. Hiszen ezt nem is neki szánták…

IMDb