Hónapokig tartó marketinghadjáratok, ígérgetések és várakozás után végre elstartolt a TWD 10. évadának extra hat epizódja, amelyek mindegyike egymástól függetlenül meséli el egy-egy karakter (vagy karakterek) újabb vagy háttértörténetét. Bizonyára mindenki a legutolsó, az I am Negan című képregényadaptációból készült változatot várja leginkább, amely részben kedvenc bőrdzsekis antihősünk eredettörténetét dolgozza fel, amely már magában a rajongónak egy kedves gesztus, ám Kirkmanék még rátettek egy lapáttal a hypera: a karaktert alakító Jeffrey Dean Morgan valódi felesége, Hilarie Burton fogja alakítani Lucille-t, Negan imádott párját. Ám erre még várnunk kell egy hónapot, így legelső alkalommal a visszatérő Maggie-vel folytatódott a sorozat onnan, ahol pár hónappal ezelőtt abbamaradt, majd Daryl egyik féltett titkát ismerhettük meg.

A történetek dióhéjban: Maggie a sok éves távolléte alatt különböző csoportokat, kolóniákat keresett fel, hogy segítse őket a vízelvezetés, kovácsműhelyek felépítésével, vagy épp azzal a tudással, ami megkönnyítheti a lakóközösség mindennapi életét. Ennek köszönhetően az állandó vándorlásai során többen is hozzácsapódtak, különösen két ember, a nagydumás Elijah és a hokimaszkot viselő Jason-utánzat, Cole váltak állandó társaivá. A visszatérő Maggiet örömmel fogadják egykori társai, ám az öröm hamar átcsap keserűségbe: nem elég a teljesen leégett Hilltop és a szabadon lévő Negan látványa, még egy veszélyes csoporttal, a Reaperekkel is szembe kell néznie.

A 18. részben egy kis kitérőt teszünk az értékes faanyagot felkutató Daryllel és Carollal, amiben megismerjük nyílpuskás barátunk állandó társának, Dognak és eredeti gazdája, Leah történetét. A susnyásban évekig magányos hőst játszó Daryl kalandjai közben rábukkan egy fiatal nőre, Leahra, aki gyermekét elveszítve él elszigetelten kutyájával, Doggal az oldalán. Daryl és Leah között se veled, se nélküled kapcsolat szövődik, ám a nő egyik napról a másikra eltűnik, kétségek között hagyva angyalszárnyas barátunkat. Az évekkel későbbi portyázás során Daryl ismét rábukkan Leah kunyhójára, és elmeséli a történetet Carolnak, mely során kiderül, hogy ők sem mindig pendülnek egy hullámhosszon.

Vegyes érzések keringenek az embernek a dupla rész megtekintése után: míg Maggie fejezete segít kicsit előrevetíteni a későbbi történéseket, miközben válaszokat és egy új ellenfelet is kapunk kóborlásai által, egy sokkal akcióközpontúbb, feszültebb légkörű epizódot tekinthetünk meg, addig a Darylre (és nagyon kis részben Carolra) fókuszáló szegmens inkább fillerként, kitöltő-időhúzó résznek hat, hangsúlyozva az elidegenedés, magányosság érzését és a társas kapcsolatok feleslegességét. Viszont mindkettőre szükség volt, hogy megértsük a további részek miértjeit. A készítők próbáltak olyan fajsúlyos jeleneteket belepakolni mindegyik epizódba, amelyek valamelyike mindenképpen elnyerheti a különbféle szájízzel rendelkező rajongók szívét: zombigyilkolás pipa a horror kedvelőinek, akciózás-robbantgatás szintén letudva a Reaperek bevezetésével, a drámát szeretőknek ott a Leah-Daryl románc, a feszült pillanatokat értékelőknek tálcán kínálták Negan és Maggie találkozásait, és a cukiságfaktort emelve nemcsak Judith, hanem a vagány kis fickóvá cseperedett Herschel is képbe került, aki kvázi Glenn korai feltűnéseit idézi vissza (gondoljunk csak az első két évadban látott karakterére). Mindezt tették olyan elképesztően hangulatos és látványos képi- és hanghatásokkal, amely a sorozatnak már régóta védjegyévé vált. A színészi alakítás ismét pazar, szegény Norman Reedus még kapott is egy jó kis megfázást az esős jelentek forgatása közben, Lauren Cohan is hamar visszarázódott a karakterébe, és az új aktorok és aktorinák (Lynn Collins mint Leah, James Devoti mint Cole és Okea Eme-Akwari mint Elijah) is hozzák az elvárt szintet.

Ez mind szép és jó, azonban még sem érezzük, hogy kielégített volna minket a hosszas várakozás és a marketingben beharangozott nagyívű ígéretek, ugyanis ez a két epizód a rendkívül kurta 40-42 percével alig ugorta meg egy átlagos Fear-epizód szintjét, ehhez még hozzájön Angela Kang showrunner magyarázatokkal teli hat-hét perces, arányaiban teljesen felesleges „extrája”. Ha nagyon komolyan vesszük, a 17. rész összességében három jelenetet tartalmaz: Maggie megérkezik, csúnyán néz Neganre, a másodikban egy Reaperrel való összetűzés vesz el bő 20 percet, majd Maggie ismét csúnyán néz Neganre. Lauren Cohan visszatérésének örülünk, bizonyára ő is megbánta, hogy elhagyta a sorozatot a mindössze egy évadot megélt, nem túl kiemelkedő Whiskey Cavalierért. Félő, hogy az elmúlt évadokban vezetőkké előlépett Daryl, Carol és Michonne (aki szintén nincs már a sorozatban) Maggie jelenlétével ismét visszább fognak szorulni, pláne hogy Hilltopnak annyi, a túlélők most Alexandriában kénytelenek egymás nyakán élni, és mielőtt még megpihenhetnének kicsit a Suttogók kiiktatása után, rögtön kaptak egy új fenyegetést a Reaperek személyében. Nem beszélve Maggie Negannal való viszonyáról, ami bizonyára elég feszültséget fog még okozni a jövőben (apropó Negan: az csak nekem tűnt fel, hogy Jeffrey Dean Morgan egyetlen félmosolya képes a totális frászt hozni ránk?). Ennek persze örülünk, mert az eddigi évadokban többször volt felesleges filler epizód, amik lényegében csak kiegészítéseket tartalmaztak nagyon laza vagy semmilyen kötődéssel a fő cselekményszálakhoz, ám az utóbbi pár évadban jelentősen megcsappant ezeknek a száma, és jobban fókuszáltak az egyre több szereplővel apelláló összefüggő történetekre (nem beszélve a Fearrel való crossoverről). Erre most ismét itt van két epizód, amiből az egyik nettó felesleges, a másikat pedig túlnyújtották. Hiába jobbak részről-részre az akciók, a zombik és egyéb vizuális megvalósítások, hiába érhető tetten a klasszikus TWD-hangulat, de van pár olyan gyerekbetegsége a szériának, amelyeket már számtalanszor láttunk és unjuk: pl. Daryl minden második évadban eltűnik pár epizódra magányos farkasként járni az útját, vagy mikor várnánk valami erőteljes előrelépést a sztorivonalban, azt egyszerűen megoldják egy pár éves ugrással (ebben az a furcsa, hogy az ellenfelek gyakorlatilag egymás fenekét érik, de csak pár évente vannak nagyobb fenyegetések).

A legidegesítőbb tényező sokak szerint egyértelműen a túlzott karakterhasználat: mostanra már annyi lett a felesleges szereplő, hogy csak kapkodjuk a fejünket, hogy legalább a nevüket meg tudjuk jegyezni a következő részig (jó példa erre a Maggie-s részben Kelly testvére… mi is a neve? Connie?). Nem beszélve arról, hogy a következő epizód (ami egyben a jubileumi 150. rész is lesz egyben) az érdekesebb és mindenki által várt Eugene-Hercegnő-kommandósok vonal helyett a TWD talán két legunalmasabb karakterére, Aaronra és Gabrielre fog összpontosítani. Epekedve várjuk.

A The Walking Dead az utóbbi évek néminemű magára találása után egyértelműen kifulladni látszik a fentebb leírt okok miatt, és valószínűleg emiatt is készül megannyi spin-off a széria 11. évadbéli befejezése után/közben. Az alapszereplőket imádjuk, csak egyre kevesebben vannak, az újakat pedig elnyomják a bőséges felhozatalban. Tegye fel a kezét az, aki szerint a látottak után teljes mértékben megérte ennyit várni a folytatásra. Csoda-e, hogy mindenki a Negan-os részt várja leginkább? Talán nem véletlenül. Folytatjuk két hét múlva egy ismételten duplaepizódos elemzéssel.