A jubileumi 150. adásához érkezett az anyasorozat, és jelentjük, egész jóra sikeredett. Nem úgy, mint a várva-várt fő szál továbbgörgetése.

Gabriel atya és Aaron a többiekhez hasonlóan segítenek kivenni részüket a leégett városka újjáépítésében, nekik a Maggie-től kapott térképen bejelölt helyek felkutatása és az ott található élelmiszerek, gyógyszerek begyűjtése a feladatuk. Útjuk során számtalan emberi sorssal kénytelenek szembenézni, és a zombiirtástól való fáradtságukat egy üveg viszki és egy jó kis vaddisznóleves társaságában, anekdotázások közepette vezetik le, ám másnap egy hirtelen felbukkanó fegyveres férfi, Mays szörnyű játékra kényszeríti a két bátor hőst.

Eugene, Hercegnő, Yumiko és Ezékiel fogságba esnek a rájuk támadó rohamosztagosok által, mindegyiküket egy külön tehervagonban helyezik el, majd egyenként kivallatják őket. Hercegnő viseli a legrosszabbul a bezártságot, aki próbál kiutat keresni, emellett egy ujjába ment szálka miatt hallucinációk gyötrik, minek hatására őrült dolgokat tesz. De vajon mi volt a képzelet, és mi a valóság?

Amennyire tartottunk a széria egyik két legfeleslegesebb karakterének további kalandjától, annyira lepődtünk meg, hogy mennyire jól sikerült ez a felvonás. A készítők, és én sem bírom elégszer hangsúlyozni, hogy a TWD világában az emberi drámák az elsődlegesek, a horror és az akció csupán látványelemek, és ezen hármas megfelelő arányú kombinációját hozták tető alá Kirkmanék, Nicoteroék és Angela Kang csapata. A remek színészi alakítások, közöttük a beköszönő vendégszereplő (Robert „T-1000” Patrick), és a rengeteg helyszín, amelyek mindegyike egy-egy emberi sorsot mesél el, mind-mind elismerésre méltóak. Ez emeli az epizódot a tizedik, de talán az eddigi összes évad egyik legjobban sikerült és legmélyebb drámai hatást elérő részévé, amelyet csak az egyes jelenetek mögé tekintésével és mondanivalójával értjük meg.

Ebben a részben nincs semmi pozitív, csak gyilkolás, halál és szomorú emberi sorsok sokasága vár minket. Az utóbbi pár epizódban összesen nem volt annyi élőhalott, mint a Gabrielékre összpontosító rész első harmadában, nagytotálokkal, lassú közelítésekkel és távolodásokkal teli képekkel váltogatva kapjuk az akcióorgiát és az elképesztően gyönyörűen fényképezett és egyben lehangoló képsorokat. Már a legelső percekben, a szénné égett és egymást ölelő család tetemére bukkanva megrázkódunk, majd az élelmiszerbolt tetején, egy szutykos matracon összeölelkezve fekvő pár csontváza (a közelükben kibilincselt élőhalottal) nyújt ismételten egy tragikus véget ért történetet. Ezt követően kicsit felüdülni látszik a hangulat, lévén Gabrielék találnak egy üveg italt és leölnek egy gazdátlan vaddisznót, miből lakmároznak egy jót és közben elmesélik egymásnak a régmúltjuk néhány pillanatát. Újabb választ kapunk Gabriel cselekvéseire, hogy miért nem követi hűen a vallási követelményeket, hogy fiatal tanoncként hogyan értette meg vele tanítója, hogy néha kell embernek is lenni a papi hivatás mellőzésével. Ezt mondjuk a Fear Jacob atyája magasabb szinten űzi, de Gabriel is kezdi követni. Aaron kissé háttérbe szorul, de jelenléte fontos szerepet tölt be az események alakulásában. Aztán mikor már kissé felcsillan a remény, hogy valami pozitív dolog is történhet ezen a drámákkal teli úton, az élet ad egy gyomrost és visszazökkenünk a keserű valóságba.
A másnap Gabrieléken rajtaütő Mays (a rohadtul megöregedett Robert „olvadós hapsi” Patrick alakításában) egyfajta párhuzamot képez az epizód elején látott borzalmakkal. A két férfit orosz rulettre való kényszerítése közben a Mays és Gabriel közötti beszélgetés lebilincselő fénypontja az egymás elveinek, nézeteinek ütköztetése vagy párhuzamba állítása. Ahogy egyre több minden derül ki a fickóról, egyre jobban jövünk rá arra, hogy Mays testesíti meg a totális gonoszságot: fenyegető, hazudozó, aki másokat sem kímélve a saját családját képes megnyomorítani és a halálba taszítani. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ennek az epizódnak kicsit vallási vetülete is van: a jó (Gabriel) és a gonosz harca (Mays), és a jó is csak egy rossz cselekedettel tudja csak megszabadítani a világot a gonosztól. A legmetaforikusabb számomra az a rész volt, mikor a menhelyen szétnézve Gabriel felfedez egy csomó Bibliát, melyekből lapok vannak kitépve, és ezt egy hívő ember jelenlétének tulajdonítja. Erre Mays közli vele, hogy a Bibliát csupán arra használja, hogy a vékony lapjaival ki tudja törölni a seggét. Egy pillanat alatt szétrombolja az istenhívő atya emberekbe vetett maradék hitét. A gonosz kiiktatásával azonban nem szűnt meg a borzalom: az emeleti rejtekhelyen Mays családjának maradványai és csonttá fogyott agonizáló testvére emlékezteti Gabrieléket az emberi brutalitásra. Érdekesség, hogy Mays testvérét is Robert Patrick alakítja, illetve a polcon lévő fényképen Mays feleségeként a színész valódi neje, Barbara Hooper látható.

A következő epizód végre tovább viszi Eugene-ék szálát is, bár sokkal okosabbak nem lettünk tőle: a rejtélyes páncélosok a képregényből ismert Commonwealth Hadsereg tagjai, akik egy több közösségből álló csoportot alkotnak, ahol mindenki a maga képességének vagy végzettségének megfelelő munkát végzi. Bár ez az epizódból nem derül ki, egyedül a Princess által lefegyverzett katona szavai adnak némi utalást rá. Míg az előző rész attól különleges, hogy az évad során abban az egyben nem bukkant fel Daryl, ez a mostani pedig attól, hogy egyetlen élő ember vagy zombi sem távozik a másvilágra, illetve a pandémia miatt a Yumikót játszó színésznő nem vett részt a forgatáson, az őt helyettesítő dublőrnek csupán a hangját adta. A Hercegnőre fókuszáló epizódban a játékidő nagy részében társai csak hallucináció formájában vannak jelen, a bezártságtól tévképzetben szenvedő kisasszony egyre őrültebb dolgokat vél valósnak. Először Yumiko, majd Eugene és Ezékiellel való társalgását hiszi valódinak, ám a végső jelenetben mindenre fény derül. Nagy dicséret illeti a szószátyár (nem mellesleg jó alakú) Paola Lázaro-t, aki alakításával egyik pillanatról válik aranyos kiscsajból harcias amazonná, és be nem álló szájjal képes mindent lereagálni. Bár nagyon sokan szeretik a karaktert, abban egyetért a netezők közössége, hogy az ilyen részekkel csak degradálják és unszimpatikussá, nevetségessé teszik ezt az erős kisugárzással rendelkező mitugrászt, és erre a kommentek többségében csak ráerősítenek a rajongók. Tényleges előrehaladás helyett kaptunk egy egyhelyben toporgó epizódot egy haluzó kiscsajjal, amelyre rátesz egy lapáttal a puritán látványvilág, a semmilyen szinten mozgó dialógusok és a krónikus zombihiány (vagyis két-három halott felbukkan a haluzások közepette, de ennyi).

Az egyik szemünk sír, a másik örül: Gabrielék epizódja kellőképpen képes megfogni az embert, ha képesek vagyunk mögé látni, kicsit elmélyülni a bemutatott képsorokban és dialógusoknak, látványban és akcióban is többet kapunk a folytatásnál, nem beszélve Robert Patrickről, aki zsigerből hozza a karakterét. A jubileumi 150. epizód bár nem lett tökéletes, de remekül hozza a TWD hangulatát. Princessék kalandjai azonban csalódást keltettek, a karaktermélyítés balul sült el, és minden tekintetben (kivéve Lázaro alakítását) alulmúlja a rajongók elvárását.

Folytatjuk két hét múlva, melyben szó lesz Daryl és Carol barátságának helyrebillenéséről, és végre kivesézhetjük Negan előzménytörténetét is. Mindkettő várós, reméljük, nem fogunk csalódni.