Nem sok játékhoz volt szerencsém mostanában, részben azért, mert a gépem nem az a bivalyerős, részben pedig mert hosszú távon nem képesek lekötni. Ha valami motivál engem egy játékban, az a cselekmény és nem mellesleg a történet. A Telltale 2012-ben hatalmasat robbantott a The Walking Dead játékkal, tény, előtte is készítettek játékot, mint például a Jurassic Parkot vagy a Vissza a jövőbét, de ez a játék volt az, ami igazán ismertté tette őket. Nem kicsit voltam kíváncsi, hogyan akarják folytatni az első rész eseményeit, és, bár féltem, hogy nem fogja hozni azt a szintet, be kell látnom, hogy a Season Two nem csak hogy hozza, de toronymagasan az első rész fölé kerül.

FIGYELEM! A KRITIKA AVATATLAN SZEMÉLYEKNEK SPOILERES LEHET.

A játék már egy nagyon jó dologgal indít, mikor rányomunk a playre: ha az előző rész még fent van, a programon belül betölthetjük annak mentéseit, így a játék elején leadott összefoglalóban minden lényeges döntés szerepel, amit meghoztunk az első részben. Ez fontos, ugyanis nem egyszer jönnek szóba a múlt eseményei.

A történet nem sokkal az után játszódik, hogy Lee meghalt. Most Clementine felett vesszük át az irányítást, aki az első részből ismert Christával és Omiddal tart északnak. Azonban egy bakisorozatnak köszönhetően Omid meghal, Christa pedig még 18 hónap után sem szerzi vissza régi énjét (aki játszott már a játékkal, az tudja, hogy nem csak Omid halála volt az egyetlen tragédia), de hisz abban, hogy a közelgő telet át tudják vészelni, ha elmennek egészen északra. A terv, hogy megkeressük a hírhedt Wellingtont, ahol a hőmérséklet annyira alacsony, hogy a Walkerek megfagynak tőle, és megalapítunk egy új közösséget, ahol az emberek békében élhetik az életüket.

Ám ekkor banditák támadnak meg minket, és elszakadunk Christától. Útközben megismerünk egy újabb csoportot, akik egyáltalán nem bíznak bennünk, viszont feláldozni sem akarnak minket, így egymásra vagyunk utalva. Az élet azonban korántsem békés, ugyanis az egyik kolónia vezetője üldözi a csoportot, így ismét Wellingtont vesszük célba, immáron az új csoporttal.

Röviden ennyi a történet, nagyon nem akarok belemenni a részletekbe. Meg kell hogy mondjam, a Telltale-nek sikerült az, amire nem számítottam. Végig izgultam a játék alatt. Persze az első is izgalmas volt már, viszont itt valahogy sikerült ütemesebben adagolni a feszültséget. A történet még többféleképpen játszódhat le, köszönhetően annak, hogy minden szereplőnek megvan a maga múltja és motivációja. A terhes Rebbeca, a mindenkit lenyugtatni kívánó Bonnie, a gondoskodó apa, Carlos, a történésektől lelkileg összeroppanó Sarah mind érdekesek és valamilyen szinten sajnálhatóak. De a rosszfiúk sem egydimenziós figurák. Érezni lehet rajtuk, hogy a világ megkeserítette őket. Különösen igaz ez Kennyre, akit itt viszontláthatunk, de érezzük rajta, hogy az első rész eseményei teljesen felőrölték. Itt már nincs az, hogy a sok szereplő közül csak néhány érvényesül, itt minden szereplő kellő teret kap, és, ha nem figyelünk oda, könnyen elhidegülhetnek tőlünk, vagy, ami még rosszabb, nem fognak segíteni nekünk. A történetben sokkal több helyet kaptak az emberek közti viszonyok, ami még hitelesebbé tette az egészet. Itt már ember embernek farkasa, és ha nem figyelünk, könnyen hátba szúrhatnak minket.

Az első részben arra panaszkodtam, hogy nem lehet megváltoztatni a végét. Ezt most szeretném visszavonni. Hogy miért? Csak egy szó: Clementine. Az ő jellemvonásai itt teljesen megváltoztak. Már nem az a naiv aranyos kislány, hanem egy serdülő, saját gondolattal rendelkező lány, aki megjárta a poklok poklát, és ezért hamar éretté kell válnia. Ugyanakkor még mindig nem elég tapasztalt, még mindig nincs tisztában a körülötte levő dolgokkal. A párbeszédek alatt ezért a négy választható lehetőség közül ésszerű a hallgatást választani, ugyanis vannak helyzetek, amikor nem tudunk megfelelő választ adni, és rajtunk múlik, hogy gyerekes választ adunk, vagy bölcsen hallgatunk, amivel a többiek szemében is többek leszünk egy kislánynál. Az első évad tökéletesen felvezette a karakterét, ami nagyon bravúros munkának tekinthető a készítőktől.

Színészi játékot csak a szinkronhangokról lehet mondani, viszont azok tökéletesek. Persze a látvány is határozottan javult, az arcmimikák már nem merülnek ki két-három kinézetben, hanem mindig látunk valami új arcrezdülést, amivel jobban átjön a szereplők hangulata, viszont a szinkronhangok elképesztőek. A színészek teljes beleéléssel elmossák a határt a játék és a valóság között, és kézzelfoghatóvá, valódivá teszik karakterüket, ami nálam sokszor fulladt pityergésbe. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki a kritikus jeleneteknél elmorzsolt egy apró könnycseppet.

Viszont még itt is kimagaslóan teljesít a Clementine-t alakító Melissa Hutchison, aki 39 éves létére teljes mértékben átadja a szerepet. Az első részben lévő kislányos cuki hangot felváltotta, a cinizmussal teli mélyebb, ám még mindig gyerekes hangszín, ami nem csak a korát érezteti velünk, de még azt is, mi mindenen ment keresztül három év alatt. Zseniális. És amikor már azt hinnénk, tovább nem sikerül fokozni, akkor a játék rátesz még egy lapáttal és megszólalnak a zenék. Valami fülbemászóan melankolikus és szomorú hangulat járja át az ember testét, mikor meghallja bármelyik credit songot.

A játék befejezése pedig… nem tudok rá jobb szót mondani. ZSENIÁLIS. Mint azt már megszokhattuk, itt is öt epizódra van bontva a történet, aminek az első két epizódját szidták is, mivel tényleg lassan indul be a cselekmény. DE! Ez az öt epizód egy nagyon szép ívet ír le, és közben egy valódi hatalmi harcba keveredünk, melyben állást kell foglalnunk, míg a végén egy olyan döntést kell meghoznunk, ami miatt kétszer is végigjátszottam a játékot, hogy rájöjjek, helyesen döntöttem-e elsőre, de rájöttem, hogy itt nincs helyes döntés. Persze adhatnék tanácsot, kinek a szavában higgyünk, de itt mindenkinek magának kell megválasztani az utat. A végeredmény minden esetben vitatható. Egyik sem számít teljes mértékben helyesnek, de muszáj a sorok mögé nézni, meg kell figyelni minden mondatot, és nem bízni mindenkiben, mert könnyen manipulálás áldozata leszünk. De ha a szívetekre hallgattok, azzal sincs probléma.

A játékban észrevehetően még több az átvezető, amiben a megfelelő választ kell csak megadni, ami még jobban  tükrözi, hogy a Telltale nem játékot, hanem interaktív képregényeket csinál, amit viszont tökéletesen tud teljesíteni. Persze ugyanúgy vannak quick time eventek és zombilövöldözés, viszont itt a hentelés tényleg csak mellékes eszköz, a játék a történetre fókuszál és a döntéseinkre.

A The Walking Dead: Season Two egy zseniális alkotás, ami egy jóval érettebb közönséget szólít meg, éppen ezért nem ajánlom azoknak, akiknek egy játék kimerül abban, hogy minél nagyobb szörnyeket, minél több robbanófegyverrel daráljunk szét, miközben az ujjaink görcsöt kapnak.

A játék már-már befejezettnek is mondható, mert a sokféle végkifejletet elnézve nagyon úgy fest, hogy nem lesz Season 3, de szerintem ez egy tökéletes befejezés egy szomorú és néha derűs utazásnak.

Tisztelt Telltale Games! Én meghajlok zsenialításotok előtt!

Végezetül pedig hallgassátok meg a kedvenc dalomat, ami felcsendült a játék során.