Be kell valljam, első megtekintésre ez az epizód elég lagymatagra sikeredett, ám az ekézős cikkírás közepette felfigyeltem a rendező nevére: Michael Cudlitz (a TWD Abrahamje). Cudlitz rendezte a legutóbbi, hatodik epizódot is, ezért volt furcsa, hogy a múltkori felívelést követően ennyire egysíkú részt hozott össze, mivel a legtöbb esetben az ő rendezései átlagon felüliek. Így fogtam magam, újranéztem az epizódot, és te úristen, milyen jól tettem! A rengeteg mögöttes tartalom, érzelmi hullámvasút és főleg két karakter (Silas és Huck) történetszála teljesen megfordította az aladdig alkotott negatív véleményemet. No de nézzük, mi is történt a WB legújabb adásában.

Hope és a kicsiny csapat - kiegészülve az újonnan betársult Percyékkel – egy óvóhelyen húzzák meg magukat. Iszogatással és nagy beszélgetésekkel ütik el az időt (és az epizód szinte egészét is), miközben mi megismerjük Huck háttértörténetét. Eredeti nevén Jennifer Mallick kisasszony tengerészgyalogosként szolgált az amerikai hadsereg kötelékében, társai és egyben barátai között. A zombiapokalipszis beköszöntének éjjelén parancsot kapnak, hogy minden emberi lényt likvidáljanak a körzetükön belül, legyen az élő vagy holt. Az ártatlan civil lakosság legyilkolása megszólítja Huck lelkiismeretét, aki - hogy a mészárlást megakadályozza -, sortüzet lő elszánt társaira. Mivel legjobb barátja, Drake is életét veszti, mementóként Huck hasonló vágást ejt az arcán, mint ami a férfinak is volt. Az epizód címére utalva a srácok kicsit bepiálva elkezdenek "Felelsz vagy merszet" játszani, és egy ártatlan kérdésre válaszolva Hopeban ismét feltörnek emlékei, ám nem vallja be a többieknek titkát, csupán Hucknak meséli el később a történetet. Az epizód vége egy váratlan húzással ér véget: Tonyt meggyilkolják, Percynek nyoma vész, az ablak tárva-nyitva és egy ajtó mögül a véres kezű Silas kerül elő.

Ismételni nem szeretném magam, hiszen a második rész óta szinte csak ugyanazok a sablonok történnek: megismerjük valaki háttértörténetét, melynek hatását a mai napig éreztetik a karakterrel, dilemma elé állítják, közben a fő cselekményszál alig mozdul valamerre. Bár az újdonsült két emberkével látszott valami kis fény az alagút végén, és volt rá esély, hogy felrázzák a sorozatot, azonban Alperték Tony halálával hamar le is zárták ezt a kiutat. Azonban nem eszik olyan forrón a kását, hiszen ha jobban megnézzük az epizódot, rájöhetünk, mennyire zseniálisan építettek fel egyes szálakat és elemeket (amihez nagy gratuláció jár Michael Cudlitz rendező úrnak is).

Cudlitz remekül találta meg az egyensúlyt a humor és a dráma között. Míg mi azt látjuk, hogy a gyerekek próbálják jól érezni magukat és egymást ugratni, közben szépen lassan vezetik fel az epizód végi tragédiát. Ebben Silas a főszereplő, aki rendkívül jó emberismerőként az első pillanattól fogva óvja a többieket Percyéktől: egy valódi mágus és egy tapasztalt csaló együtt mi mást akarna, mint kihasználni és átverni őket? Silas remekül veszi észre, hogy a kívülről érkező veszély immár belül keresendő. Azt különösen nem nézi jó szemmel, hogy Iris odáig van ezért a bohóc Percyért, vetélytársat látva benne, emiatt (is) egyre csak gyűlik benne a feszültség, amely a végén felszínre is tör. Bár nem láthatjuk, pontosan hogyan és mi történt Tony halálakor, de minden bizonnyal Silasból kitört az elfojtott dühe, és miközben próbálta Peryt kicsit móresre tanítani, Tonyt sikerült elintéznie, Percy pedig inkább menekülőre fogta. Tony brutálisan szétvert arca rendkívül nagy erőkifejtésről tanúskodik, és a középiskola pincéjében történt incidens óta tudjuk, mekkora ereje van Silasnak, ha bepöccen. Mindezt a folyamatot nagyon finoman adagolva mutatták meg nekünk, olykor egy-egy pillanatot vagy vágóképet bevágva Silas arcáról. Habár Tonyhoz és Percy-hez hasonlóan Silas is olyan dolgokat tett, amelyek egy normális társadalomban nem maradnának következmények nélkül, de ez a mostani nem egy normális világ. Mint azt Tony többször is említi, a kampuszban való élet nem volt más, mint a túlélés egy módja, a kinti világ ezerszer szörnyűbb és sokkal veszélyesebbé teszi, ezért egyes tetteknek nem lehet következménye. Persze gyilkosság és gyilkosság között is van különbség, és ezt Silason keresztül remekül be is mutatták.

Hasonlóan kellemes meglepetésként ért az az eddig teljesen közömbös Huck története. A katonai múltját már rebesgették nekünk epizódokkal ezelőtt, mégis az ő háttértörténete talán a legmegrendítőbb, egyben legelgondolkodtatóbb is, amely felvet egyes morális és erkölcsi kérdéseket is. Az egykori katonatársai kivégzése erősen megkérdőjelezhető: érdemes volt-e azok életét kioltani, akiket szinte a családjának tekintett, hogy ezzel megmentsen másokat? Pillanatnyi döntésében mennyire játszottak szerepet az érzelmei, mennyire volt befolyásolható a gondolkodásmódja?

Kicsit úgy érezzük, hogy Cudlitz mintha Abraham karakterét ültette volna át Huckba: mindketten „tökösek”, vannak jó beszólásaik és bölcs tanácsokkal látják el a barátaikat és csapatukat, ám érzelmileg eléggé befolyásolhatók. Ehhez a szerephez természetesen nagyban hozzájárul a Huckot alakító színésznő is. A 31 éves Annet Mahendru végre megmutathatta, mennyire tehetséges és sokoldalú színésznő, játékát öröm nézni, és nagy hiba, hogy az ő karaktertörténetére ennyit kellett várni, mivel ezen idő alatt csöppet érdektelenné vált a sorozatban. Ez most jelentősen megváltozott, és az egyik legszerethetőbb és legérdekesebb karakterré lépett elő. Óriási köszönet jár Cudlitznak, hogy mindezt egy erős rendezéssel a kezében összehozta.

Ezek után is van még meglepetés, ugyanis a két szereplő történetvezetése ad egy elég meredek szimbolikus értelmet az epizód címéhez. A Felelsz vagy mersz itt nem csupán magára a játékra utal, hanem egyben tükrözi a Silas és Huck/Jennifer fejében lezajló folyamatokat: míg Silas inkább a Mersz-vonalat mutatja be (az egyre gyűlő feszültséget egy brutális kivégzésben vezeti le), addig Jennifer felel a Felelsz-szálért, ő a Hopenak adott tanácsaival és múltjának elmesélésével segít a kétségbeesett lánynak. Tényleg zseniális és találó címválasztás, meg kell hagyni.

Essen pár szó a látványvilágról is. A legfontosabb, hogy a középiskolában látott, lenyűgöző félig rajzolt, félig élő jelenet után mintegy újfajta koncepcióként Cudlitz „bevezette” és nagyszerűen használta a hőképalkotást (tudjátok, mint amit a Predatorban is láthattatok), ennek egyértelmű tetőpontja a város alatti alagutakban a lézerirányzékokkal megvilágított tűzharc, amely valóban egyedien parádésra sikerült. Emellett uralkodó a hűvös színek dominálása, ezek szépen illeszkednek az epizód eleji fura álom/visszaemlékezésekbe. Dialógusok szempontjából sokkal beszélgetésközpontúbb jelenetek vannak jelen, különösen a teherautó kipakolása közbeni, valamint a felnőttek és a gyerekek közötti párbeszédek nagyon realisztikusak. A Huck és Hope közötti eszmecsere is hatalmasat üt, de mikor felelsz vagy merszet játszanak, akkor egyértelműen az évad legjobb mondatai hangzanak el.

Sajnos a nézői visszajelzések továbbra sem túl biztatóak, azért némi növekedést mutatnak a számok, így az évad vége felé közeledve stabil 1 millió embert érdekelnek Irisék kalandjai. Az utóbbi két rész látványos javulása reméljük kitart a fináléig, és nem kell keserű szájízzel elköszönnünk a sorozattól. Nyugtasson minket a tudat, hogy a Fear továbbra is szárnyal, így nem kell unalmasan várnunk a TWD visszatérését.