243 óra. Kicsivel több, mint 10 nap. Közel másfél hét. Ennyit sikerült eltöltenem a játék világában. Nagyon hosszú idő. Szerencsémre életem olyan szakaszában találkoztam a játékkal, amikor belefért az apróságok felfedezése, a nagybetűs JÁTÉKÉLMÉNY 100%-os megélése. Azért vásároltam Playstation 4-et, mert szerettem volna állítgatások, alkatrész cserélgetés nélkül játszani. Az első és legfontosabb érv azonban az volt, hogy játszhassak a nagy kedvencemmel a Metal Gear Solid aktuális részével – a negyedik rész miatt vásároltam anno PS3-at – és bár tetszett Kojima hattyúdala a Konami berkein belül mégis hagyott valami betöltetlen űrt, amit igyekeztem egy igazán tartalmas játékkal kitölteni. Ekkor találkoztam először Geralt történetével és a witcher-ek kalandos életével. (A witcher magyar fordításától – vaják – direkt eltekintek, mivel a játékban is az eredeti formájában használják.) Mivel az első két játékkal nem sikerült játszanom, ezért úgy gondoltam először – ismerkedés gyanánt – a könyveket kezdem el olvasni. Az első találkozás pedig az oldalon már ismertetett Az utolsó kívánság című műnek köszönhető valósult meg.

Andrzej Sapkowski, lengyel író fantasy könyvsorozatának eredete egészen 1986-ig nyúlik vissza, amikor a Wiedźmin – Witcher – megjelent egy lengyel fantasy magazinban, a Fantastyka-ban. A világ, amit bemutat pedig nekünk, magyaroknak is több mint ismerős. A kelet-európai középkor, a szláv-lengyel mitológia lényei, mind olyan jellemzők, amik országunkban is ismertek – valamilyen formában. Főhőse Rívai Geralt pedig olyan hősalak, amilyenné minden egykori szerepjátékos válni szeretett volna, a hosszú éjszakákon át tartó játék során, baráti körben az asztal fölé görnyedve, dobókockák és karakterlapok közt, veszélyes és ismeretlen világokat járva be.

A könyvek népszerűségében az akkor még CD Projekt stúdió meglátta a lehetőséget és a 2000-es évek elején körülbelül 9500 dollárnak – mai árfolyamon számítva – megfelelő lengyel zlotyiért megvásárolták a Witcher jogait az írótól. 2002 márciusában a cég átalakult és immár CD Projekt Red néven, önálló videójáték fejlesztő stúdióként kezdtek el több projekten is dolgozni. Ennek köszönhetően 2007-ben megjelent a The Witcher, ezt követte a The Witcher 2: Assassins of Kings 2011-ben és a 2015-ben megjelent The Witcher 3: Wild Hunt, ami joggal emelte a készítőket a játékfejlesztők nagyjai közé.

A játék világa leginkább a középkorra hajaz, azzal a jellegzetesen közép-európai ízzel megfűszerezve, amit sem azelőtt sem azóta nem sikerült senkinek még csak megközelítenie sem. A világot háborúk sújtják, az uralkodók között szinte állandó feszültségek feszülnek, és ha ez nem lenne elég a szférák múltba vessző együttállásának köszönhetően a mágia is befurakodott a világba, mágikus lények, varázslók és boszorkányok róják a poros utakat, az ártatlan falusiakat pedig vámpírok, farkasemberek, lidércek és számtalan más szörnyeteg tizedeli meg. Van azonban egy harcos rend, a witcher-ek rendje, akik fizetség fejében ugyan, de arra tették fel életüket, hogy leszámoljanak a pokolbéli fajzatokkal. Ennek a tagja Rívai Geralt is, a Fehér Farkas.

Történetünk elején főhősünk azt a megbízást kapja Emhyr var Emreis-től, Nilfgaard uralkodójától, hogy keresse meg és hozza vissza eltűnt lányát Ciri-t, akinek közös múltja van Geralt-tal, hiszen egyfajta apafiguraként ő nevelte a kislányt, aki ennek köszönhetően witcher kiképzést kapott. A baj azonban az, hogy a lány különleges képességei miatt menekülni kényszerül, ugyanis a Wild Hunt-nak nevezett, ősi elf lidércekből álló sereg meg akarja szerezni Ciri mágikus hatalmát. Így indul el egy olyan epikus kaland, ami akár több száz órára is képes a képernyő elé szegezni a játékosokat. (A Wild Hunt több európai nép mitológiájában is megtalálható, hol elfek, hol tündérek vagy éppen halottak alakjában. Egyaránt feltűnik az angolszász, a germán és a skandináv mitológiában is, sőt a boszorkányhagyományokat követő, modern Wicca irányzat hitrendszerében is megtalálhatóak ezek a mágikus alakok.)

Hatalmas hibát követnék el azzal, ha a történetről többet árulnék el. Egyvalami azonban biztos, a játék magába képes szippantani nemcsak a szerepjáték rajongókat, hanem az egyszeri játékosokat is. Minden döntésünknek súlya van. Minden felfedezésre váró rom, minden elhagyott falu, minden erdő új kihívásokat rejt. A hatalmas világban pedig nincs olyan küldetés, olyan apró feladat, amivel ne tudnánk akár hosszú órákra kikapcsolódni. A döntéseink pedig életeket menthetnek vagy vehetnek el. Itt valóban minden a játékos kezében van.

Két küldetést – természetesen spoilerek nélkül – azonban mindenképp meg szeretnék említeni. Az első a Red Baron – Véres Báró – szekvencia, ami véleményem szerint maga a valaha készült legjobban sikerült videójáték küldetéssorozat. Kezdve a Báró kastélyában történtektől a mocsárban lezajló végkifejletig. A másik általam nagyra tartott küldetéslánc pedig a Heart of Stone DLC fő feladatsora. Horror-rajongóként és az okkultizmus iránti elkötelezettségem révén nem győztem kapkodni a fejem azokban az órákban, amíg ezt a páratlan alkotást végigjátszottam. Gaunter O’Dimm alakja egyszerűen zseniális, Iris rózsájának története pedig legalább annyira rémisztő, mint amennyire szomorú és magával ragadó.

Rengeteg mindent lehetne még írni erről a játékról. Az élő, lélegző karaktereiről, a csodálatos zenéjéről, a lenyűgöző grafikájáról vagy az azóta saját játékká bővült zseniális gwent kártyajátékról, azonban szükségtelennek érzem. Ha van igazán „jó bor, aminek nem kell cégér”, akkor az a Witcher 3: Wild Hunt. Ha életedben csak egy játékot akarsz végigjátszani, akkor ez legyen az, mert amíg ezzel nem játszottál, nem is játszottál igazán… Rajongóként az értékelésem nem is lehet kérdéses – bár nem hiszem, hogy ez vissza tudja adni a játék valódi mélységét és értékeit.

„A gonosz az gonosz. Lehet az kicsi, közepes vagy nagy, nincs semmi különbség. A fokozatok önkényesek, a meghatározások elmosódottak. Ha válaszút elé kerülnék két gonosz közt, én inkább egyáltalán nem is választanék.” – Rívai Geralt

10/10