Vannak olyan nosztalgikus élménnyel bíró alkotások, amiket egyszerűen nem lehet nem szeretni. Még úgyse veszítenek a fényükből, hogy már látjuk az alapvető hibájukat vagy éppen a látványvilága bizony megkopott már az idők folyamán. Egyszerűen mindezek nem számítanak, mert át tudjuk élni általuk azt az érzést, mint amikor először láttuk. Nekem ilyen film az 1990-es Boszorkányok, amit Halloween környékén biztosan előveszek.

Luke egy autóbaleset következtében elveszítette a szüleit és ezért nagymamája neveli. A mama nagyon sokat mesél boszorkányokról, de ezek nem tűnnek többnek egyszerű, néhol ijesztő történeteknél. Luke nem hisz a boszorkányokban, amíg ott nem találja magát egy halom boszi között, akik ördögi tervet eszelnek ki és Anglia összes gyermekének eltörlésére készülnek. Luke-nak meg kell akadályozni, hogy a banyák véghez vigyék a tervüket, de ez nem olyan egyszerű feladat egy gyereknek, különösen nem akkor, ha még egérré is változtatják...

Olyan kilenc éves lehetettem, amikor először láttam a filmet és nagyon hamar az egyik kedvencemmé vált. Még úgyis, hogy majd össze..., szóval értitek magam a főbanyától. De erre majd később visszatérünk. Akkoriban nyilván még fogalmam sem volt arról, hogy ez egy könyvből van és Roald Dahl neve se mondott nekem semmit. Ennek ellenére teljesen beszippantott a rémmese, még pedig azért mert tudtam azonosulni a gyerekkel. A filmben kifejezetten aranyos Luke és a nagymamája is olyan, mint mindenki nagyija. Egyből belopták magukat a szívembe és nagyon tudtam izgulni értük.

A film nyilván ma már nem olyan félelmetes, mint akkor volt és természetesen felnőtt fejjel már bőven látom a hibáit is. Lehetne az egész sokkal félelmetesebb, sötétebb is. A karaktereket se dolgozták ki annyira, amennyire Dahl tette és a fókusz is eltolódott. Nyilván a látvány is megmosolygtató ma már, de továbbra is magával tud ragadni a történet. Ennek pedig két oka van. Az egyik az, hogy nagyon szerethető a film és kifejezetten szórakoztató. Vannak benne bravúros megoldások, itt külön ki kell emelni a kameramozgást, amivel tényleg nagyon jól imitálják az egérnézetet.

A másik ok pedig a zseniális és csodálatos Anjelica Huston. A színésznő pontosan tudta, mekkora lehetőség van ebben a szerepben és ezt maximálisan ki is használta. Ugyan Dahl egyenrangú karaktereknek írta meg a kisfiút, a nagyiját és a főboszit, de ebben a filmben bizony a banya viszi a prímet. Hustonnak alapjáraton van egy arisztokratikus kisugárzása és itt leginkább erre építettek. Még akkoris érezzük ezt a hanyag eleganciát, amikor irtó csúf a pofája. Lehet, hogy a könyvben nem ő volt a központ, de egyáltalán nem bánom, hogy Nicolas Roeg élt a lehetőséggel, amit a színésznő szerepeltetése adott neki. Semmi parodisztikus vagy túlzó nincsen a játékában (igen most nagyon rád nézek Anne Hathaway...). Végig teljesen hiteles és tényleg elhisszük neki, hogy ő bizony egy velejéig gonosz boszorka. Pontosan miatta tud a Boszorkányok mind a mai napig hatással lenni a nézőjére és bizony van olyan pillanat még mindig, amikor Huston a frászt hozza az emberre.

Egy szó mint száz, a Boszorkányok hangulatán nem fogott az idő és én mindig visszaváltozom azzá a kilenc éves kislánnyá, aki tátott szájjal nézte végig jópár évvel ezelőtt ezt a rémmesét. Néha pedig tényleg csak ennyire van szükségünk.

IMDb | mafab