Thasaidon elemzésének harmadik és negyedik része. Az első részben az író stílusáról, nézeteinek általános jellemzéséről olvashattatok, a második részben konkrét műveket ismertettünk.

III.

A minimálisan tájékozott olvasónak bizonyára szemet szúrt, hogy a korábban leírtak sokban emlékeztetnek Lovecraft – személyes és műveiben is kifejezésre juttatott – nézeteire. Valóban, Lovecraft legerősebb alkotásait jórészt a szörnyek közömbössége, illetve ez ember jelentéktelensége, létének esszenciális értelmetlensége teszi egyedülállóan rémisztővé, és Ligotti ezt a gondolatot viszi tovább. Csakhogy a két szerző között felfedezhetők bizonyos különbségek.

Lovecraft fikciós világában ott rejtőznek a kozmosz névtelen bestiái, készen arra, hogy egyetlen csápsuhintással a nemlétbe taszítsák az emberiséget és annak minden emlékét; ennek ellenére az emberiségnek van saját integritása, a szörnyek, bármennyire szimbólumai a világegyetem közömbösségének, abban a fiktív világban elkülönült fizikai valóval rendelkeznek: a káosz reprezentánsai (többnyire) különállnak a mi rendezett kis világunktól, messzi tájakon találhatjuk őket. Ligotti fikciójában még ez a – bármily látszólagos – biztonságot adó elkülönülés is megszűnik: nála a káosz ott rejlik emberi világunk minden szegletében, átjárja leghétköznapibb élethelyzeteinket is, sőt, világunk végső mozgatója. Ligotti káosza tehát érzékelhetőbben testközelben van, mint Lovecrafté. Lovecraft esetében az olvasó kap egy lélegzetvételnyi haladékot: igaz, hogy a névtelen iszonyat ott rejtőzik világunk különböző, félreeső pontjain, de még nem támadt fel, még nem jött el, hogy leigázza a világunkat. Ligotti megfoszt bennünket ettől a szusszanásnyi megkönnyebbüléstől, nála sokkal elevenebb az a hatás, hogy többet nem tekinthetünk úgy a világra, mint korábban.

Fontos különbség az is, hogy Lovecraft sokkal cifrábban ábrázolja a megőrülést, mint Ligotti. Lovecraft – valószínűleg Poe hatására – cirkalmas jelzőhegyekkel adja az olvasó tudtára, hogy a narrátor valami szörnyű felfedezést tett, amitől agya éppen megbomlani készül, vagy talán már meg is bomlott. Úgy is lehet mondani, hogy Lovecraft hőseinek tébolya sokkal harsányabb. Ligottira ez nem jellemző. Az ő hősei sokszor csak kábán sodródnak a rémálmokkal, akarat nélkül, akár a műveiben oly sűrűn felbukkanó manökenek, marionettbábok. Végzetüket gyakran valamiféle tompa rettenettel veszik tudomásul, szinte magukhoz ölelik.

Bizonyos eltérések a két szerző személye között is megfigyelhetők. Ligotti – legjobb tudomásom szerint – kifejezetten csak rémtörténet-irodalmat írt, nemfikciós művében a fikciós alkotásaihoz ihletet nyújtó filozófiáját mutatja be, esszéiben pedig a rémtörténetek rendeltetéséről értekezik. Lovecraft, aki egyébként a fikció terén Ligottihoz hasonlóan egyedül a rémtörténetet tekintette sajátjának, temérdek más témáról írt esszéiben, levelezéseiben. Ötkötetes esszégyűjteményében önálló kötetet kapnak tudományos tárgyú cikkei, útibeszámolói (rengeteget utazott lakóhelye környékén), valamint az amatőr újságírás keretében született írásai. Filozófiai tárgyú esszéi nem korlátozódnak a lét céltalanságára: korának kül- és belpolitikai kérdéseiben, a gazdasági problémák kapcsán, a „faji kérdést” illetően, a konzervativizmus eszményével vagy éppen a szeszfogyasztással kapcsolatosan is markánsan állást foglalt. Hasonló mondható el – igaz, nyilvánvalóan nem publikálásra szánt – leveleiről, melyek tárgyát tekintve a határ tényleg csak a csillagos ég. Kötve hiszem, hogy Ligotti, amikor nem ír, akkor otthon ül és letargiába esve bámul a semmibe, miként azt sem, hogy olvasatlan lenne, de bármit is gondol a világ dolgairól, azt nem sűrűn tárja nyilvánosságra. Lovecraftnak ez a széleskörű műveltsége elevenen megmutatkozik írásaiban is. Különösen kései írásaiban – melyekkel szemben, mint láttuk, Ligotti komoly fenntartásokkal él – látható, hogy sok mindent szinte tudományos alapossággal írt le; az általa ábrázolt környezet jelenségei rendszerint korának tudományos ismereteihez igazodnak, és Lovecraft a vakfoltokat tölti ki szörnyeivel. Ligotti az ilyesmire nem sokat hederít, és neki nem is célja az ilyesfajta realizmus: ő tudatosan mossa el valóságunk szilárdnak hitt körvonalait, határait, és olvasztja bele. A kétfajta felhasználást természetesen nem szabad egymáshoz mérni, e különbség ugyanakkor néha különös eredményhez vezet.

Ezt példázza az, ahogyan a két szerző a bennszülötteket kezeli. Lovecraftnál a távoli tájak őslakosai istenségként, démonként vagy egyéb természetfeletti lényként utalnak a szörnyalakokra, és ennek megfelelően hódolnak is nekik, nem tudván semmit valódi természetükről. A szörnyek az őslakosok vallásának szerves részét képezik, és szerepük ezzel le is zárul: sejtelmes utalásokat közvetítenek az olvasó felé, a „kell legyen valami az ősi hiedelmek mögött” mindmáig hátborzongató élményét, és mindezt teljesen reálisan teszik: minden gond nélkül el tudjuk képzelni azt, hogy egy természetvallást követő törzsi társadalom isteni rangra emel valami hatalmasat, amit lát. Ligottinál ennek a fajta realizmusnak nincs (sincs) nyoma. A Nethescurialt olvasva azt láthatjuk, hogy a titokzatos bálványnak hódoló törzs egyszer csak rájön, hogy az entitás, melyet imádnak, valójában gonosz, ezért elfordulnak tőle. Nekem, bár imádom, már ez a mozzanat szemet szúrt, de ennél is furcsább az, hogy a vallásháború után a világ minden táján szétszórják a bálvány összetört darabjait. Egy primitív törzs hogyan járhatja be a földet? Számomra ez a motívum kissé furcsa.

IV.

Ligotti írásaira saját zsebből főként e-könyvben érdemes vadászni. Eredeti munkái papíralapú kiadásban túlnyomórészt nehezen, illetve drágán szerezhetők be. A Songs of a Dead Dreamer, illetve a Grimscribe az Amazonon és az eBayen nagyjából 100 dollárnál kezdődik, a Noctuaryvel hasonló a helyzet. Ha van, az biztos nem olcsóbb. Aki a Nightmare Factoryre pályázik, legyen résen: ha emberbarát áron látja, az valószínűleg egy képregény, melyet Ligotti művei alapján készítettek. Frissebb alkotásaival sem feltétlenül szerencsésebb a helyzet: a 2014-es Spectral Link, mely egyébként is csak korlátozott példányszámban került a boltokba, szintén horribilis áron kering – pláne arra tekintettel, hogy egy kétnovellás könyvről van szó. Tapasztalataim szerint a Teatro Grottescónak a Virgin Books által újranyomott változata Ligottihoz képest jutányos áron hozzáférhető. Valószínűleg ez a helyzet a három írást tartalmazó My Work Is Not Yet Done című kiadvánnyal is. A Conspiracy against the Human Race beszerzése tudtommal nem nehéz, és hasonló a helyzet a Death Poemsszel is, ám az előbbit csak a Ligotti fikciójával való megismerkedés után javaslom (bár a filozófiai vénájúak számára valószínűleg önmagában is csemege), az utóbbi pedig eltökélt fanatikusoknak ajánlott.

Aki első benyomás gyanánt keres olvasnivalót Ligottitól, az megtalálhatja a Nethescurialt, illetve a Red Towert – mindkettő tökéletes étvágygerjesztő. A Crampton is hozzáférhető – szintúgy ajánlott csemege. Egyébként legjobb tudomásom szerint eredeti művei a világhálón nem érhetők el (a torrentoldalakat leszámítva). Kritikákat angol nyelven találni ezernyit; aki magyar nyelven szeretne olvasni a szerzőről, a Zothique blogon megtalálhatja a Teatro Grottesco és a Death Poems értékelését. És most már természetesen a CreepyShake-en is fellelhető egy átfogó igényű magyar nyelvű összefoglaló az íróról. ;-)

A szerző gondolatvilágában alaposabban elmélyülni vágyóknak érdemes Ligotti interjúi után kutatnia, viszonylag sokat lehet találni az interneten, és kifejezetten izgalmasak. Emellett ajánlom a Born to Fear című, 2014-es interjúkötetet, valamint a Darrell Schweitzer szerkesztette Thomas Ligotti Readert. S. T. Joshi írt egy esszét Ligottiról a Modern Weird Tale című kötetébe, én azonban úgy láttam, ennek szövege ugyanaz, mint ami a Thomas Ligotti Readerben is megtalálható. Emellett érdemes elolvasni a Lovecraft Annual 2007-es számában a Ligottihoz kapcsolódó két tanulmányt. Az egyik Lovecraftnak a Ligottira gyakorolt befolyását elemzi, a másik Ligotti Last Feast of Harlequinjének zseniális, mélyreható elemzése, melynek szerzője a nagy előd túlzott befolyásától, az eredetiség hiányától való írói félelem jelképeit véli felfedezni a műben.