A második világháborút követő, több mint negyven éves időszak Hidegháború néven vésődött bele a világ emlékezetébe. Két szuperhatalom feszült egymáshoz abban az időszakban, 1947-től egészen 1991-ig, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Két titán, akik külön-külön is végtelen oldalakat töltöttek meg az emberiség hatalmas történelemkönyvében. Ez a háború azonban más volt, mint az azt megelőző világégés, a nagyhatalmak új frontokat nyitottak – bár tényleges fegyveres konfliktus nem alakult ki közöttük. Összecsapásukat politikai, gazdasági, kulturális és ideológiai hadszíntereken folytatták, annak tudatában, hogy a másik felett állnak. Ezekben az évtizedekben indult a fegyverkezési – és űrverseny is. Mindkét fél bizonyítani akarta, hogy többet ér a másiknál. Két hatalom, akiknek versengése – közvetve – így is több millió életet követelt, elsősorban a harmadik világ különböző országaiban. Több száz fegyveres konfliktus. Több millió halott. Érdekvédelem. Fegyverkereskedelem. Pénzelt mészárlások és polgárháborúk. A szörnyű igazság azonban az, hogy ez volt a kisebbik rossz. Kegyetlen, brutális és embertelen, de mégis ezeknek a harcoknak köszönhetjük, hogy úgy ismerhetjük a világot, ahogy ma látjuk. Internettel, tömegközlekedéssel, okostelefonokkal, gyorséttermekkel, víz - és áramszolgáltatással. A másik lehetőség felfoghatatlan és pusztító lehetett volna. Olyan háború, ami napok, hetek alatt semmisíti meg az ismert civilizációt. Akkor szerencsések voltunk. A tömegpusztító fegyverek és az általuk kialakuló atomháború fenyegetése azonban nem múlt el. Valószínűleg soha nem is fog…

Fallout. A mai kor embere ezzel a szóval maximum az internet keresési eredményei között találkozik, a játékosok számára pedig egyet jelent minden idők egyik – ha nem A –  legjobb RPG szériájával. A valódi jelentése azonban sokkal fenyegetőbb. A nukleáris robbanás során a legkörbe került por radioaktívvá válik, majd lassan, de kegyelmet nem ismerve hull vissza a felszínre. Finoman lehelve a halál keserű csókját az égő házakra, a roncsokra és köztük bujkáló, szörnyű kínok között vergődő élőlényekre is. A víz és a levegő is eszközzé degradálódik, a halál eszközévé. Nincs hová bújni, nincs hová menekülni…

1983. Tombol a hidegháború. A Közel-Keleten pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió fegyveres konfliktusa elkerülhetetlen. Erről azonban az angliai Sheffield-ben csak a hírekből értesülnek. Mindenki végzi a dolgát és éli a szürke hétköznapjait. A hírek azonban egyre nyugtalanítóbbakká válnak, tüntetések, zavargások törnek ki, de a sajtó szerint még van esély a konfliktus békés rendezésére. Tévednek. Május végén több nukleáris rakéta is becsapódik, világszerte gombafelhők festik narancssárgára az ég kékjét, nyomukban pedig nem marad más csak kín és pusztulás, ezt pedig a várandós Ruth (Karen Meagher - Széles Sargasso-tenger /2006/) a saját bőrén kénytelen megtapasztalni…

Az 1984-ben megjelent dokumentarista tévéfilmet Mick Jackson, angol rendező jegyzi, aki később olyan filmeket alkotott, mint a Több, mint testőr /1992/ és a Tűzhányó /1997/, de ebben a filmben valami, olyat hozott létre, amihez hasonlót ebben a témában még nem láttam. Nyers és kendőzetlen bemutatása egy „mi lett volna ha” forgatókönyvnek, olyan események láncolatát tárja elénk, amit már láthattunk, és amiket már talán minden ember elképzelt, a film realitásában azonban ezek olyan pontosan ábrázolt hétköznapi szörnyűségekként jelennek meg, hogy azt tényleg tanítani kéne… Írhatnék még a színészekről, a megvalósításról, a film összképéről, de teljesen felesleges. Látni kell. Látni kell a pusztulás képeit, hogy emlékezzünk rá. Ez pedig biztosan sikerülni is fog – a gyermekét tartó asszony képe örökre beleég majd a nézők retinájába…

Milyen film a Threads? Egy olyan celluloidszalagra rögzített rémálom, amiben Anglia egyik legnagyobb városának lakói egyszerű áldozatokká válnak, és csak asszisztálni tudnak a tényleges főszereplő, a nukleáris bombák bibliai mértékű pusztításának játékában. Sokkoló, durva és fájdalmas film, arról, hogy hová taszíthatja magát az emberiség, ha nincs teljesen tisztában azzal, hogy egy ilyen háborúban nem csak az ellenségét, hanem önmagát is képes elpusztítani.

Prométheusz elhozta nekünk a tüzet az istenektől, hogy az állatok fölé emelkedhessünk, azonban akkor sem voltunk rá maradéktalanul méltóak és most sem vagyunk azok. Hatalmat kaptunk, de ahelyett hogy élnénk ezzel az ajándékkal inkább pusztításra használjuk. Mindig is ezt tettük és mindig is ezt fogjuk tenni, addig a pillanatig, amíg valaki majd megnyomja azt a bizonyos gombot, elszabadítva ezzel a saját magunknak létrehozott apokalipszist és azt a poklot, amit – ha nem teszünk meg mindent annak elkerülése érdekében – meg is érdemlünk…

„Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel.” - Albert Einstein

9/10

IMDb | mafab