A francia újhullámos horror nem csak a filmiparra gyakorolt hatást, hanem kétségkívül rám is. A horror műfaja iránti rajongásom végigkísért életem viharai alatt, de arra, amit a franciák a 2000-es évek elején a Magasfeszültség című, Alexandre Aja filmmel szabadjára engedtek, én sem készülhettem fel. Gore, rettegés és mondanivaló. A horror műfajának olykor megfáradt csontjaiban meghúzódó lüktető, puha velő. Fájdalmasan valódi filmek születtek, amik az élet és a halál már-már filozófiai vizsgálatán túl képesek voltak az őrület hegyeinek szinte felfoghatatlan magasságait is prezentálni. Az újhullám mégis három filmnek köszönhetően véste bele véres monogramját életem – cseppet sem makulátlan – húsába. Végérvényesen és kitörölhetetlenül. A három, általam csak „francia szentháromságnak” aposztrofált alkotás szinte mindent lefed, amit a horror műfajával kapcsolatban érzünk vagy gondolunk. Sőt azoktól sokkal többet is. A À l'intérieur - A betolakodó, a Martyrs és a Frontière(s) ugyanis minden határt átlép, és nem kegyelmez. Elgondolkodtató és mély alkotások, de egyben zsigeri horrorfilmek is. Nincs szörnyeteg. A rém nem létezik. Nincs lehetőség arra, hogy egy külső erőt okoljunk. Mi vagyunk az igazi fenevadak. Mi emberek. A cél szinte mellékes. Az eszközeink jellemeznek minket. Megmutatják kik is vagyunk valójában. Egy biztos, amit a fenti filmek mutatnak, azt nem szeretnénk se látni, sem pedig tudomásul venni. Pedig ettől a szembesítéstől csak ideiglenesen futhatunk el csupán, de sosem menekülhetünk el előle. Akik ismerik az említett alkotások valamelyikét szerintem tudják, mire gondolok, akik nem azok pótolják be ezeket a filmeket – de csak abban az esetben, ha kötélből vannak az idegeik és bírják is gyomorral. Nem fogják megbánni. Egy biztos. Ezekhez még csak hasonlót sem láthattak sosem… Rajongásomnak köszönhetően támasztottam nagy elvárásokat Julia Ducournau, filmrendezőnő, francia-belga koprodukcióban készült legújabb alkotásával, a Titane-val szemben is és azt kell, hogy mondjam nem kellett csalódnom. Még akkor sem, ha ezúttal nem a fenti filmek örökösét láthattam, hanem egy olyan alkotást, ami alternatív utakat járva, sokkal inkább a Calvaire /2004/ nyomdokain halad, fájdalmat és kétségbeesést hagyva maga után…

Alexiával (Agathe Rousselle) nincs – és talán soha nem is volt – rendben valami. A lány sorozatgyilkos. Látszólag indíték nélkül öl. Senkinek nem kegyelmez. Valószínűleg egy gyermekkori baleset hatására vált ilyenné, amiben súlyosan megsérült – a koponyájába még egy fémdarabot is be kellett ültetniük az orvosoknak, hogy megmentsék a lány életét. A gyilkos állapotát azonban nem csak elkövetett tettei, hanem parafíliája is tovább súlyosbítja. Szexuális vonzalmat érez tárgyakkal – pl.: autók – és anyagokkal – elsősorban fémekkel – kapcsolatban. Ezen vágyait pedig igyekszik is kielégíteni. Mindenáron. Csak így találhat megnyugvást. Békét. A gyilkosságok azonban nem maradnak rejtve így menekülnie kell. Egy megoldás létezik a számára. Felveszi egy rég eltűnt fiú személyazonosságát és megpróbál beilleszkedni egy számára ismeretlen környezetbe. Így ismeri meg a kétségbeesett apát, Vincent-et (Vincent Lindon), akivel egy végletekig eltorzult és kifordult apa-fiú viszonyt kezdenek ápolni, annak ellenére is, hogy Alexia gyermeket hord a szíve alatt…

A történet fenti, rövid összefoglalójából is érezhető, hogy a Titane minden, csak nem szokványos alkotás. Hihetjük azt, hogy tudjuk, mire számíthatunk a megtekintése során, de tévedni fogunk. Méghozzá hatalmasat. A film első harmada fékevesztett iramot diktál, szembesülünk a lány sorsával és baljós természetével. Az emberéletek levelekként hullanak a mélybe és válnak az enyészetté, hogy aztán az őrület hatalmasodjon el a mozitermek sötétjében. Nincs menekvés. A racionalitás a halványuló fények utolsó sugaraival mondott búcsút ennek a világnak. Nincs remény. Sokkoló.

A francia filmrendezőnő a 2016-os, Raw című alkotásával már bizonyította bátorságát. Hiszen egy olyan – rengeteg lehetőséget rejtő és méltatlanul alulhasznált – témával állt a nagyközönség elé, mint a kannibalizmus. Ez a filmje sokkal belsőségesebb utazás, egy valódi sámántánc az elme sötét fellegei alatt. Végtelenbe kántált ismeretlennek tűnő mondatokat sora, ami az utolsó képkockák során végül értelmet nyernek majd és ráébredünk, hogy nem, hogy csak a jelentésüket értjük csupán, de mi is elsuttogtuk már szavait. Hatásos. Fájdalmasan az. Ez a film legnagyobb előnye. A mondanivaló. Az őrült helyzetek és személyek között felfénylő jelentés. Titok, amit ismerünk, de még magunknak sem valljuk be igazán. A film üzenete azonban jóval kevésbé lenne megrázó, ha nem ilyen színészgárda tolmácsolásában élhetnénk át. A film két főszereplője egyszerűen zseniális, mégis számomra az alkotás valódi sztárja a Vincent-et alakító Vincent Lindon, aki úgy hozza a normalitás talajától régen elszakadt tűzoltóparancsnokot, hogy arra tényleg nehéz szavakat találni. Érezzük a fájdalmát és képesek vagyunk megérteni tetteinek mozgatórugóit is. Olykor elítéljük, olykor együtt érzünk vele, olykor undorodunk tőle, olykor kedveljük. Félelmetes. Ez az a hullámvasút, amit csak vele tudott garantálni a film. Jó döntés volt. Látni kell.

Julia Ducournau ezúttal is jó mozit rendezett és most is olyat sikerült alkotnia, ami nem lesz – és nem is lehet – közönségfilm. Mégis úgy érzem, hogy meg fogja találni a közönségét és kultstátuszba emelkedik majd. Nem az explicit gyilkosságokat bemutató jelenetek által, nem a szexuális perverziók miatt. A történet miatt, amit közvetít. Vincent és Alexia őrültek. A férfi lelkét mardosó kín egyfajta fékezhetetlen manifesztációja a lány, akik csak egymásra találásukkal válhatnak teljessé. Létük a másik nélkül csupán egy árnyék, a létezés kézzelfogható, bár tünékeny délibábja. Illúzió. Egymás mellett értelmet tudnak adni saját sorsuknak ezzel pedig a másikénak is. Így találhatnak békét és megváltást. Feloldozást. Hiszen mind erre vágyunk…

IMDb | mafab