Az utóbbi években egy érdekes trend kezdődött el a közönségfilmes horrorok berkein belül. Nevezetesen az, hogy korábbi közkedvelt, általában vígjáték központú, egyedibb filmek receptjeit vegyítsék a slasher horror műfajával. Ilyen volt például a 2015-ös The Final Girls, ami Az utolsó akcióhős elemeit vegyítette a Péntek 13. filmekkel, majd a 2017-es Boldog halálnapot!, ami az Idétlen időkig alapvetését turbózta fel, végül pedig a 2020-as Freaky, ami a Nem férek a bőrödbe, és a többi ehhez hasonló testcserés vígjáték toposzokat boronálta össze a horrorral. Ezekről a filmekről elmondható, hogy alapjáraton inkább a nagyobb közönség számára készültek, ijesztőnek nem kifejezetten nevezhetőek, inkább tényleg a vígjátéki vonal dominál erősebben, és nem is annyira maradandóak, de még is kifejezetten szórakoztató, és kedvelhető filmekről van szó. A kérdés persze mindig adott, hogy ezek után még is milyen hasonló műfaj eleggyel tudnak legközelebb előállni? Hát, idén erre is megkaptuk a választ, mert a 2023-as Gyilkos a múltból a Vissza a jövőbe című klasszikushoz nyúl vissza, amit egyébként kerek perec ki is mondanak a filmben.

Észak-Vernon városkájára egy borzalmas múltbéli tragédia árnya vetül. 1987-ben három fiatal lányt gyilkolt meg brutálisan egy maszkos gyilkos. Az azóta 16.-os gyilkosnak elkeresztelt elkövető felszívódott, és soha nem kapták el. Harmincöt évvel később, a gyilkosságok és a gyilkos személye már a város nevezetességeivé váltak, és az emberek is szinte minden halloweenkor a 16-os gyilkosnak öltöznek. Talán csak egyvalaki nem nézi őszinte jó szívvel ezt az egészet; a gyilkosságok egyik túlélője, és az áldozatok egykori barátnője, a most már felnőtt és házas Pam (Julie Bowen). Ám ezen a halloweenen úgy tűnik, hogy a gyilkos annyi év után visszatér, hogy bevégezze Pam-en, amit 1987-ben félbehagyott. Pam lánya Jamie (Kiernan Shipka) nem bírja elviselni anyja halálát, és mindenáron a gyilkos nyomába akar eredni, aki így célba veszi őt is. A tudományos vásáron, a gyilkos elől menekülve Jamie végül legjobb barátnője kísérleti időgépében köt ki, aminek köszönhetően a lány visszakerül 1987-be, közvetlenül a gyilkosságok idejére. Ezt a lehetőséget kihasználva megpróbálja megakadályozni a gyilkosságokat, és leleplezni az elkövetőt, és ezzel megmenteni az anyját is, még mielőtt túl késő lenne.

Az alapvetés jól láthatóan pofon egyszerű, de a Gyilkos a múltból jól érezhetően még az elődeihez képest is jóval direktebben csinálja a fentebb taglalt formulát. Mindazonáltal még így is vannak benne érdekes ötletek, és jó pillanatok. A film nyitánya például egész jól sikerült. Jól belehelyez minket abba az alapvetésbe, hogy itt harmincöt évvel korábban brutális gyilkosságok történtek, és szereplőinkre ez komoly hatást gyakorolt. Pam jóformán Laurie Strode túlélő üzemmódban van, csak annak egy jóval stabilabb verziójában, aki képes fenntartani egy jól működő családi életet. Ennek a háttérnek köszönhetően még az is logikus, hogy a lánya Jamie, a film főhősnője, miért tud alapból kompatibilis módon szembeszállni a gyilkossal, hiszen egy olyan nő nevelte, és képeztette önvédelemre, aki már harminc éve egy sorozatgyilkos visszatérésétől retteg. A kezdés tehát abszolút rendben van. Aztán amikor bejön az időgép és az időutazás, annak mibenlétét nem fejtik ki valami alaposan, csak gyorsan adnak rá nekünk egy logikus magyarázatot, aztán ugrunk is az igazi lényegre, vagyis, hogy főszereplőnk a modern korból visszakerül 1987-be. Az időutazás témájához jóformán nem tesz hozzá sok újdonságot, nagyrészt a jól ismert klisékkel dolgozik. Ám érezhetően a készítők valamennyire próbálták ezt a témát is megfűszerezni valamivel, és be is dobtak egy elég érdekes új ötletet, ami a Mandela-effektushoz köthető. Apró, de érdemi adalék.

Ezeknél a filmeknél már megszokhattuk, hogy a gyilkos személye, és a gyilkosságok háttérbe szorulnak, és inkább a fiatal főszereplőink közti interakciók, és az adott helyzetre adott reakcióik vannak jobban a központban. Ez itt sincs másképp. A 16.-os gyilkos egy teljesen felejthető karakter, akiben nincs semmi egyediség, vagy hatásosság ahhoz, hogy maradandó horror rém legyen. Ehhez mérten kevés gyilkosságot is kapunk, viszont ami van, az azért eléggé véres, és itt azért teljesíti is a slasher-ökre vonatkozó alapkvótát a film, még ha nem is viszi annyira túlzásba. A fő fókusz viszont itt is inkább Jamie karakterén van, hogy hogyan próbálja kiismerni magát a nyolcvanas években, megértetni magát az akkori generációval, és többek között fiatal anyjával is. Mivel ez nem egy olyan slasher, ami papírmasé karakterekkel dolgozik, hanem rendesen felépített szereplőkkel, így azért muszáj őket is szóba hozni, elsősorban a főszereplőnket. Jamie karaktere, és az őt játszó Kiernan Shipka eleinte eléggé unszimpatikusnak mondható, és ez elég sokáig nem változik. Próbálja a laza, kemény csaj figuráját hozni, aki képes önerőből szembeszállni a gyilkossal, majd a múltba visszatérve, a nyolcvanas évek nemzedékének is osztja az észt a modernebb eszméivel. Itt meg is kell állni egy kicsit, mert szerencsére nem tolják nagyon túl ezt a dolgot, de még is talán ez a film egyik legirritálóbb pontja. Jamie túl sokat okoskodik, hogy a nyolcvanas években mennyire helytelenül viselkedtek az emberek, és, hogy ezzel szemben a modern, huszonegyedik században mennyivel értelmesebb és kulturáltabb eszmék uralkodnak. Szerencsére így sem azt kapjuk, hogy Jamie lealáz ezzel mindenkit a múltban, hanem azért rendesen vissza is kapja a leckét a nyolcvanas évek nemzedékétől a „hülyeségeiért”, de még így is nagyon az ember arcába tudnak mászni ezekkel. Még úgy is, hogy jó néhány pont, amire rámutatnak, az tényleg jogos. Ezen túllendülve, és Jamie karakteréhez visszatérve, elmondható róla, hogy sokáig tényleg nem egy tisztán szimpatikus karakter, de ez azért a film előrehaladtával megváltozik, és jóval szerethetőbb és átérezhetőbb karakterré válik. Önmagában ebben a filmben a drámája is jól működik, de itt azért ez is jóval lejjebb van húzva a vígjáték vonal miatt. És ezen a ponton muszáj megengedni magamnak egy összehasonlítást, mert például a The Final Girls-ben Taissa Farmiga karaktere lényegében ugyanezen a traumán megy keresztül. Viszont Farmiga abban a filmben sokkal átélhetőbben és szívhez szólóan adta elő az édesanyját elvesztő lányt, akinek hírtelen lehetősége támad megmenteni a halott szülőjét. Ráadásul a két film történetét figyelembe véve a The Final Girls esetében sokkal több idő telik el a tragédia után, míg itt Jamie szinte egyből a gyilkosság után visszautazik az időben, amikor még a legfrissebb a seb, de jóformán alig látszik rajta a gyász. Még az anyja fiatal énjével való közös jelenetekben is csak nagyon ritkán jönnek elő valóban megindító pillanatok. Persze ez sem Kiernan Shipka hibája, inkább a rendezői koncepcióé. A többi szereplő eléggé rendben van, mindenki hozza a kötelező klisés, de nem annyira üres karaktereket, akiken azért jól lehet szórakozni.

A cselekmény teljesen ártalmatlan módon csorog végig a saját medrében, jó pár szórakoztató jelenetben, de azért a humorfaktort sem tolták nagyon túl. A poénok és a viccesnek szánt pillanatok nem ütnek valami nagyot, csak pár enyhe mosolyt tudnak kisajtolni belőlünk. A befejezés félig meddig kiszámítható, de még így is tudtak rajta csavarni egy keveset, hogy azért mégse a sokszor látott kliséket lássuk. Összességében a Gyilkos a múltból egy kedvelhető és szórakoztató film, de önmagában egyáltalán nem egy nagy durranás. Egy nyugis vasárnap délutáni-esti filmezésre teljesen alkalmas, de nem fog mély nyomot hagyni bennünk. És ez már kezd egy kicsit unalmassá és sajnálatossá válni, mert bár nem egy rossz filmről beszélünk, de az utóbbi időben túlságosan is sok lett a túl átlagos film, és ebbe a kategóriába tartozik bele a Gyilkos a múltból is. Nem rossz kis alkotások ezek, de nincs bennük semmi egyedi, semmi igazi plusz, ami maradandóvá és többször nézőssé tenné őket. Lehet ez a tömeggyártás velejáró átka, de így az ember egy idő után már nem sok élvezetet fog találni ezekben a filmekben. De lehet csak én vagyok túl borúlátó.

IMDb