Újabb vendégírás érkezett: eN.Dé., az olasz filmek nagy rajongója újabb Argento-művet ismertet. Köszönjük a cikket!

Sokan úgy gondolják, hogy Dario Argento az 1980-as években kiégett, és későbbi filmjei már korántsem nevezhetőek műremekeknek. Kritikusai szerint sem a történetei, sem pedig a látványvilág, amit a vászonra álmodik, nem tudja felvenni a versenyt példának okáért a Suspiriával. Van ebben a nézőpontban némi igazság, de azt látni kell, hogy Argento végig kitartott a rá jellemző történetmesélés és képi megjelenítés mellett. Ez nincs is másképpen a mai giallónknál sem, melynek címe Trauma, és 1993-ban mutatták be.

A film kezdetén megismerkedhetünk a történetet sorozatgyilkosával, a Hóhérral, aki arról nevezetes, hogy egy trükkös kis szerkentyűvel lefejezi áldozatait. Első jelenetünkben sincsen ez másképpen, 5 percen belül kapunk egy jó kis gyilkosságot. Ezt követően megismerkedünk a film főhősnőjével, Aurával, aki éppen végezni akar magával, amiben megakadályozza őt egy újságíró, David. Aura nagyon zavart, betegesen sovány és sápadt fiatal lány, aki egy klinikáról szökött meg. A rendőrség hamar meg is találja, és visszaviszik szüleihez. Az édesanyja nagyon határozott, félelmetes egy nő, akinek hogy, hogy nem, szeánszok megtartása a hobbija. Ám ez a szeánsz most balul sül el, és őt, valamint férjét Aura szeme láttára lefejezi a Hóhér. Aura nem tud kihez fordulni, így felkeresi Davidet, hogy segítsen neki kideríteni, mi történt a szüleivel. A gyilkosságok pedig eközben folytatódnak, és egy nagyon csúnya, kegyetlen és borzalmas indíték kezd szépen lassan kibontakozni.

Őszintén megmondom, hogy nem éppen ez a kedvenc Argento-filmem, pedig a gyilkos indítékai itt bizony nagyon is megalapozottak. A gyilkosságok is kreatívak, tényleg nem lehet eldönteni, hogy most az áldozatok megérdemelték-e a sorsukat, vagy nem. Teljesen lehetne azonosulni a gyilkossal, ha Argento hagyott volna rá elég időt. Ugyanis hatalmas problémája a filmnek, hogy borzalmasan lassan indul be, és olyan dolgokat is behoz a képbe, amiknek semmi köze sincsen a történethez. Ilyen például Aura anorexiája vagy David kétes párkapcsolata. Az anorexiás vonallal nagyon sokat foglalkoznak, még egy komplett kis definíciót is kapunk, de igazából ennek semmi, de semmi köze sincsen a történethez. Mint ahogyan Aura állapota is nagyon furán van ábrázolva. Egyik pillanatban semmi baja, majd kirohangál, meg kiabál, és elszökik.

Azt kell, hogy mondjam, Argento egy nagyon átlagos giallót készített, amiben sok jelenet visszaköszön az előző filmjeiből. Például a szeánszos rész egy az egyben ugyanaz, mint a Mélyvörösben. A képi világra és a gyilkosságok fényképezésére nem lehet panasz. A zene sokszor nem koherens a témával. A gyilkos indítéka viszont zseniális és nagyon zavarba ejtő. A színészi játék átlagos, de Asia Argento és Piper Laurie (Carrie) kiemelkedően jól hozzák a karaktereiket, utóbbinál nagyon sajnálom, hogy keveset szerepel a vásznon, mert minden mozdulata zseniális. Ami miatt nagyon fáj a szívem az az, hogy ez nem lenne egy rossz film, de Argentóhoz képest tényleg gyengére sikeredett. Valahogy nem tudta eldönteni a rendező, hogy a nyomozásra, a lelki síkra vagy az indítékhoz vezető út minél szélesebb körű bemutatására helyezze a hangsúlyt. Éppen ezért mindegyikből kapunk egy keveset. A Mélyvörös zsenialitását itt nem sikerült hozni, sőt ha valaki gyakorlott horrornéző, akkor a film elejétől fogva tudni fogja, hogy ki a gyilkos. Legalábbis én igen hamar rájöttem, de legalább az indítéka kárpótolt, valamint a film utolsó 10 perce is nagyon ütősre sikeredett. Összefoglalva: ez egy jó giallo, csak nem argentói értelemben.

Pontszámom: 5/10

IMDb | mafab