Ron Underwood 1990-es klasszikusa, ami magyar keresztségben az Ahová lépek, szörny terem címet kapta, napjainkig is népes rajongótáborral rendelkezik. Habár az eredeti bagázsból mára csupán Burt Gummer (Michael Gross) maradt velünk, ő kitartóan viszi tovább a franchise egyes epizódjait. Legutóbb három évvel ezelőtt találkoztunk a fegyvermániás, nagydumás jenkivel, és most ismét elérkezett az idő, hogy újfent bevesse magát és híres HK91-esét, két kontinensnyi viadal után immáron az Északi-sarkkörön harcolva a drabálok ellen.

Bizony-bizony, az ötödik felvonás afrikai helyszíne után ismét földrészt váltunk. A sztori szerint az eddig ismert szörnyikénknek létezett egy évmilliókkal hamarabb élt ősfaja, ami egykor az északi sarkkör területén vadászgatott a Jurassic World lényeire. Aztán a hirtelen jött jégkorszak bekövetkezte miatt ez a faj is megfagyott és hibernálódni kényszerült, ám most, a globális felmelegedés és a környezetváltozás hatására néhány példányuk újra feléledt, hogy a kanadai felségterületen terrorizálják az ott dolgozó kutatókat. Egyetlen ember lehet csak segítségükre: Burt Gummer (Michael Gross), aki a segítségkérésre reagálva (és persze tetemes adótartozása miatt) azonnal felkerekedik újdonsülten megismert fiacskájával, Travis-szel (Jamie Kennedy), hogy a havas tájakon is szembeszálljon a förmedvényekkel. És ha eddig nem lenne elég baja, kiderül, hogy a sok drabálbensőségben való mászkálások során hősünk megfertőződött egy szörnyikevírussal, és a gyógyulásához egy élő fenevad váladékára van szükség.

Bevallom őszintén, mikor láttam az első előzetest, valami eszméletlen hangulatba kerültem, annyira ismerős és mégis más volt az egész széria. Aztán mikor kijött a film, és belepillantottam egy jelenetbe, kicsit elszomorodtam a látottakon: egy szörnyű párbeszéd egy gagyin megvalósított repkedő madárral volt az első dolog, ami elém tárult. Keserű szájízzel feküdtem hát neki a hatodik etapnak, és meg kell mondjam, a végére kellemesen csalódtam, ugyanis először pont a leggyengébb jelenetet sikerült kifognom a 98 perces filmből.

De miben más ez a rész, mint az eddigiek? Voltaképpen nem sokban, mégis a módosításoknak hála sikeresen újult meg harmadjára is a franchise. Szereplők terén maradt az előző részből Gross és Kennedy, a stábból pedig a rendező Don Michael Paul és a szkriptíró John Whelpley, akik tovább vitték a felvett vonalat.

Meg kell hagyni, ez a sarkvidékes vonulat jót tett a szériának: amellett, hogy szemkápráztató tájakon játszódik a film egésze, az újdonsült graboidok kinézete is csillagos ötöst érdemel. Oké, hogy csak videóra készült ez a rész, de aki megtekinti HD-ben a Hideg napot, nagyon ritkán talál kivetnivalót a látványban. CGI-szörnyek ide vagy oda, pazarul megvalósították őket (kivéve a fentebb említett robbanóseggű szárnyas, az maradt a régi), véres pillanatok is akadnak, a földmozgásos-kirobbanásos részek is dicséretet érdemelnek, emellett szinte az összes forgatott kép tűélesen köszön vissza a képernyőn. Maradtak a lassításos jelenetek is, főleg a meneküléses akciók során, melyek nagyon látványosra sikeredtek, és szerencsére nyoma sincs a Kaptár: Túlvilág-féle 40 perces hosszússágra elnyújtott szintre helyezve. Zseniális maradt a film humora is: nagyrészt elhagyták a Vérvonalakban túlzottan erőltetett párbeszédeket, amik maradtak, azok rendkívül humoros társalgások és beszólások egyvelege. Ami mégis nagyot dob a filmélményen, az a retrófaktor kellemes bevonása. A Hideg nap ugyanis számtalan ponton megidézi a klasszikus első felvonás momentumait: visszatérünk ismért Perfectionbe, láthatjunk Chang boltját (immár ajándékbolttá alakítva Burt tulajdonában) vagy éppen Val-ék autóját, és visszaköszön szinte az összes kulcsjelenet a tornácról meneküléstől kezdve az útjavítókon át a víztornyos és quados részekig bezárólag, persze mindezeket kicsit átdolgozva.

Sajnos mivel Kevin Bacont most sem sikerült visszacsábítani a folytatásra (habár a készülő sorozatverzióban már főszerepet játszott volna, ha nem kapnak kaszát), be kell érnünk új szereplőként az általa alakított Valentine és földrengéskutató kedvese, Rhonda lányával, Valerie-vel (micsoda névválasztás). Szőkeségünk sokat emlegeti szülei véleményét Burt-ről, ami segít egyrészt növelni a nosztalgiát, másrészt felveti valamelyikük felbukkanásának lehetőségét a további részek egyikében. A Valerie szerepében látható Jamie-Lee Money habár sok lehetőséget nem kap a bizonyításra, azért szépen kiveszi a részét a szörnyirtásban, és bár a filmográfiáját elnézve is kezdőnek számít, mégis magasan a legszimpatikusabb karakter az újoncok közül. Hiába szerepel itt a Halálfutam 2-ből ismerős Tanya van Graan (aki kiköpött hasonmása Elisabeth Olsennek), a Dr. Sims-et megformáló szerepe másra sem hivatott, minthogy egy ponton megidéztessék vele az első epizód végejelenetét.

Michael Gross természetesen ismét hozza a formáját, bődületes beszólásai („Olyan erős vagyok, mint az ötödik pohár whisky”) és fegyverimádatát most sem hanyagolták el, és bár a kezdetek óta jelen van a szériában, látni rajta, hogy nagyon élvezi Burt karakterét. Más a helyzet a Vérvonalakban megismert fiacskájával: Travisszel való viszonya cseppet sem javult, még mindig szárnysegédként, semmint egyenlő partnerként tekint a fiára, és fájó, de az őt alakító Kennedy uraság sem fejlődött pozitív irányba színészileg… inkább irritáló, mintsem jópofa a rá osztott szerepe. Pedig bőven lenne benne potenciál, már az itt is elhangzó örökség miatt is.

Végezetül elmondhatjuk, hogy a vérbeli Tremors-fanokat elégedettséggel töltheti el ez a rész is, nem kaptunk sem jobbat, sem rosszabbat az eddigieknél, és bár nem volt sok elvárásunk, azokat maradéktalanul sikerült teljesítenie a a Cold Day-nek. Részemről megelőlegezek egy hetedik részt is, még ha csak Burt-öt is kell századjára látnom. De tényleg, soha rosszabbat.

7/10.

IMDb | mafab