A harc tovább folytatódik a Vastrónért, Ukognos mellett pedig az én értékeléseimmel találkozhattok majd felváltva.

A harc tovább folytatódik a Vastrónért, Ukognos mellett pedig az én értékeléseimmel találkozhattok majd felváltva.

Az előző epizódban csak megindult, de a harmadikra meg is érkezett Havas Jon Sárkánykőre, hogy végre a legtöbb rajongó kívánsága teljesüljön és bekövetkezzen a találkozás a tűz és a jég gyermeke között. Persze a hatodik évad óta tudjuk, hogy igazából Daenerys nincs egyedül a világban, mint Targaryen, de fejlődő kapcsolatuk épp vérvonaluk ismeretlenségének köszönhetően lesz annyira izgalmas. Euron Greyjoy, mint házának első tagja, igazi ünneplésnek és tiszteletnek lehet tanúja, miután átadja Cerceinek a hőn áhított ajándékot, biztosítva ezzel hűségéről. A Sárkányok anyjának makulátlanijai pedig megindulnak Caster-hegy felé, hogy elfoglalják a Lannister ház legősibb fészkét, a legnagyobb szöget ütve ezzel Cercei uralmának koporsójába. Természetesen a Trónok harca világában semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elképzelik.

Kicsit visszatérve az előző heti cliffhangerre, és arra, hogy igazából három évadnyi dorne-i vonal, a Homokkígyók és Elaria szála Cercei bosszújába futott ki, teljes mértékben felesleges volt. A Homokkígyók első megjelenésük óta nevetség tárgyát képezték, életképtelenek voltak és a lehető összes közhelyet megtestesítették, szerepüknek semmi célja nem volt és személy szerint én nem is tudtam izgulni értük. Cercei bosszúja tökéletesen megérthető és nem túlzó a szemet szemért elve, hiszen Elarianak igazából semmiféle joga nem volt arra, hogy Mircellával fizettesse meg szerelmének halálát. A dorne-iak mellett Yara Greyjoy karakterét sem tartottam sokra, ő is egy klisé halmaz volt annak ellenére, hogy egy rendkívül jó, erős női játékos lehetett volna a sakktáblán, de Euron megjelenésével igazából mindenféle stratégiai, ésszerű jelenlétét elvesztette. Nem csodálom, hogy már az új évad második részében az arcába tolták a készítők, hogy milyen is az igazi stratéga. Theont is végre kiírhatnák a sorozatból, mert az ő jelenlétének még kevesebb értelme van, elképzelni sem tudom, hogy a maradék tíz részben a nagy fináléig bármiféle haszna lesz.

Cercei tehát erős szövetségesre lelt egy pszichopata személyében, de az ő köreiben ez már senkit sem lep meg. Számomra a Lannister királynő az egyik kedvenc karakter, mert hihetetlenül erős túlélő, az érzelmei vezérelte tettei sokszor hibát hibára halmoztak, de miután mindent elvesztett és maga is rájött erre vérfagyasztó és kegyetlen uralkodónőként lépett fel a Vastrónra. Éppen ezért gondolom, most már egyértelműen, hogy hét év után oly érdektelen lett, hogy ki ül rá a Vastrónra, hogy igazából én annak örülnék, ha Cercei-Daenerys-Havas Jon trió összefogna a Mások ellen, majd szépen felosztanák a hét királyságot és egymás mellett uralkodnának.

Ez a gondolat Jon és a sárkánykirálynő találkozásakor is végig ott motoszkált a fejemben, mert az igazi veszélyt már tényleg nem az jelenti, hogy ki veheti el a jogos trónörököstől az uralmat, hanem a holtak serege, ami egyre duzzad és egyre közelebb ér. Jon éppen ezért próbálja megnyerni Daeneryst, aki szkeptikus és nem helyezne más célt a sajátja elé. Az első pillanat volt, hogy másik nagy kedvencem, a Láncok leverője arrogáns, egocentrikus, duzzogó kislánynak tűnt. Miután természetesen az összes nevét felsorolták végignézhettük, hogyan próbál érvelni amellett, hogy ő a törvényes királynő, Jon pedig tökéletesen rámutatott arra, hogy tökéletesen lényegtelen a vér, a származás. Kettejük kapcsolatától várom a továbbiakban a legtöbbet, mert talán ők ketten tudnának igazi uralkodókká válni, a Vastrónt mellőzve.

Fontos kitérnem Melisandrera, akinek a vérét követelték két éve a rajongók, akiket akkor sem értettem. A papnő az egyik legösszetettebb szereplője ennek a nagy játszmának és igazi ember, aki ráébredt a hibáira, amit nem fog egy feltámasztás jóvátenni, viszont személyének megtörése, a hitének megkérdőjelezése még erősebbé és valamiért még vészlósjóbbá, hitelesebbé tette. Varysszal való párbeszéde több mint hidegrázós és baljóslatú.

Északon Sansa, mint egy logikusan gondolkodó királynő végre azzal törődik, ami az orra előtt van, az igazi télre való felkészüléssel. Kisujj persze tovább próbálkozik a játszmázással és a kígyószerű tekergéssel, csak remélni merem, hogy Sansa egy szavát sem hiszi el soha többé. Igazából azt sem értem, miért hagyja életben, kitanult már annyit Cerceitől, hogy tudja, hogyan tegyen el valakit láb alól úgy, hogy a seregét megtartsa, a tettet pedig eltusolja. Talán ő ment át a legnagyobb karakterfejlődésen és valamiért nyugtalanító a jelenléte, elképzelhetőnek tartom, hogy tőle számíthatunk még nagy meglepetésekre.

Érződik, hogy a véghajráig nincs sok és minden percet ki kell használni ezért kissé meglepő módon, Tyrion narrációja alatt pár snittben láthatjuk Caster-hegy bevételét, ami egyik szempontból persze Pazar, mert a Trónok harca már akkora büdzsével rendelkezik, mint egy mozifilm és a látvány már évek óta lélegzetelállító, mégis úgy éreztem, hogy ezek a csaták már mellékesek, nem olyan megdöbbentőek, mint mondjuk a Fattyak csatája. Valami sokkal nagyobb és látványosabb fog jönni hamarosan.

Az epizód végi cliffhangerre nem tudok szavakat találni, mert abszolút nem értem a motivációkat és, hogy a Tövisúrnőt mi vezérelte arra, hogy egy megalkuvó legyen, igazából szemen köpve az egész családjának emlékét. Persze az utolsó mondata üt, de számomra mégis érthetetlen volt ez a lépése.

A harmadik epizódot izgalmasabbnak találtam az előzőnél, a sorozat kezd visszatérni azokhoz az elemekhez, amikben igazán jó, a stratégiai játszmákhoz, intrikákhoz, kevesebb nagy elmélkedésekhez, kevesebb Sam Tarlyhoz és még mindig a női karakterek a legérdekesebbek, legerősebbek.A harc tovább folytatódik a Vastrónért, Ukognos mellett pedig az én értékeléseimmel találkozhattok majd felváltva.

Az előző epizódban csak megindult, de a harmadikra meg is érkezett Havas Jon Sárkánykőre, hogy végre a legtöbb rajongó kívánsága teljesüljön és bekövetkezzen a találkozás a tűz és a jég gyermeke között. Persze a hatodik évad óta tudjuk, hogy igazából Daenerys nincs egyedül a világban, mint Targaryen, de fejlődő kapcsolatuk épp vérvonaluk ismeretlenségének köszönhetően lesz annyira izgalmas. Euron Greyjoy, mint házának első tagja, igazi ünneplésnek és tiszteletnek lehet tanúja, miután átadja Cerceinek a hőn áhított ajándékot, biztosítva ezzel hűségéről. A Sárkányok anyjának makulátlanijai pedig megindulnak Caster-hegy felé, hogy elfoglalják a Lannister ház legősibb fészkét, a legnagyobb szöget ütve ezzel Cercei uralmának koporsójába. Természetesen a Trónok harca világában semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elképzelik.

{spoiler}

Kicsit visszatérve az előző heti cliffhangerre, és arra, hogy igazából három évadnyi dorne-i vonal, a Homokkígyók és Elaria szála Cercei bosszújába futott ki, teljes mértékben felesleges volt. A Homokkígyók első megjelenésük óta nevetség tárgyát képezték, életképtelenek voltak és a lehető összes közhelyet megtestesítették, szerepüknek semmi célja nem volt és személy szerint én nem is tudtam izgulni értük. Cercei bosszúja tökéletesen megérthető és nem túlzó a szemet szemért elve, hiszen Elarianak igazából semmiféle joga nem volt arra, hogy Mircellával fizettesse meg szerelmének halálát. A dorne-iak mellett Yara Greyjoy karakterét sem tartottam sokra, ő is egy klisé halmaz volt annak ellenére, hogy egy rendkívül jó, erős női játékos lehetett volna a sakktáblán, de Euron megjelenésével igazából mindenféle stratégiai, ésszerű jelenlétét elvesztette. Nem csodálom, hogy már az új évad második részében az arcába tolták a készítők, hogy milyen is az igazi stratéga. Theont is végre kiírhatnák a sorozatból, mert az ő jelenlétének még kevesebb értelme van, elképzelni sem tudom, hogy a maradék tíz részben a nagy fináléig bármiféle haszna lesz.

Cercei tehát erős szövetségesre lelt egy pszichopata személyében, de az ő köreiben ez már senkit sem lep meg. Számomra a Lannister királynő az egyik kedvenc karakter, mert hihetetlenül erős túlélő, az érzelmei vezérelte tettei sokszor hibát hibára halmoztak, de miután mindent elvesztett és maga is rájött erre vérfagyasztó és kegyetlen uralkodónőként lépett fel a Vastrónra. Éppen ezért gondolom, most már egyértelműen, hogy hét év után oly érdektelen lett, hogy ki ül rá a Vastrónra, hogy igazából én annak örülnék, ha Cercei-Daenerys-Havas Jon trió összefogna a Mások ellen, majd szépen felosztanák a hét királyságot és egymás mellett uralkodnának.

Ez a gondolat Jon és a sárkánykirálynő találkozásakor is végig ott motoszkált a fejemben, mert az igazi veszélyt már tényleg nem az jelenti, hogy ki veheti el a jogos trónörököstől az uralmat, hanem a holtak serege, ami egyre duzzad és egyre közelebb ér. Jon éppen ezért próbálja megnyerni Daeneryst, aki szkeptikus és nem helyezne más célt a sajátja elé. Az első pillanat volt, hogy másik nagy kedvencem, a Láncok leverője arrogáns, egocentrikus, duzzogó kislánynak tűnt. Miután természetesen az összes nevét felsorolták végignézhettük, hogyan próbál érvelni amellett, hogy ő a törvényes királynő, Jon pedig tökéletesen rámutatott arra, hogy teljesen lényegtelen a vér, a származás. Kettejük kapcsolatától várom a továbbiakban a legtöbbet, mert talán ők ketten tudnának igazi uralkodókká válni, a Vastrónt mellőzve.

Fontos kitérnem Melisandrera, akinek a vérét követelték két éve a rajongók, akiket akkor sem értettem. A papnő az egyik legösszetettebb szereplője ennek a nagy játszmának és igazi ember, aki ráébredt a hibáira, amit nem fog egy feltámasztás jóvátenni, viszont személyének megtörése, a hitének megkérdőjelezése még erősebbé és valamiért még vészlósjóbbá, hitelesebbé tette. Varysszal való párbeszéde több mint hidegrázós és baljóslatú.

Északon Sansa, mint egy logikusan gondolkodó királynő végre azzal törődik, ami az orra előtt van, az igazi télre való felkészüléssel. Kisujj persze tovább próbálkozik a játszmázással és a kígyószerű tekergéssel, csak remélni merem, hogy Sansa egy szavát sem hiszi el soha többé. Igazából azt sem értem, miért hagyja életben, kitanult már annyit Cerceitől, hogy tudja, hogyan tegyen el valakit láb alól úgy, hogy a seregét megtartsa, a tettet pedig eltusolja. Talán ő ment át a legnagyobb karakterfejlődésen és valamiért nyugtalanító a jelenléte, elképzelhetőnek tartom, hogy tőle számíthatunk még nagy meglepetésekre.

Érződik, hogy a véghajráig nincs sok és minden percet ki kell használni ezért kissé meglepő módon, Tyrion narrációja alatt pár snittben láthatjuk Caster-hegy bevételét, ami egyik szempontból persze Pazar, mert a Trónok harca már akkora büdzsével rendelkezik, mint egy mozifilm és a látvány már évek óta lélegzetelállító, mégis úgy éreztem, hogy ezek a csaták már mellékesek, nem olyan megdöbbentőek, mint mondjuk a Fattyak csatája. Valami sokkal nagyobb és látványosabb fog jönni hamarosan.

Az epizód végi cliffhangerre nem tudok szavakat találni, mert abszolút nem értem a motivációkat és, hogy a Tövisúrnőt mi vezérelte arra, hogy egy megalkuvó legyen, igazából szemen köpve az egész családjának emlékét. Persze az utolsó mondata üt, de számomra mégis érthetetlen volt ez a lépése.

{/spoiler}

A harmadik epizódot izgalmasabbnak találtam az előzőnél, a sorozat kezd visszatérni azokhoz az elemekhez, amikben igazán jó, a stratégiai játszmákhoz, intrikákhoz, kevesebb nagy elmélkedésekhez, kevesebb Sam Tarlyhoz és még mindig a női karakterek a legérdekesebbek, legerősebbek.