Levente kollégám igen nagy sorozatrajongó, és úgy véli, hogy a sorozatoké a jövő, és nemcsak a büdzsé tekintetében, hanem a sztárokat, rendezőket is figyelembe véve rendkívül igényes produkciók születnek. Én ugyan nem hiszem, hogy a mozira nagy veszélyt jelentenének a sorozatok, de abban mindenképpen egyetértünk, hogy évről évre egyre magasabb színvonalú produkciókat hoznak el nekünk a tévéképernyőkre. Nálam két sorozat volt, ami mérföldkőnek számított a sorozatgyártás történetében, a True Blood – Inni és élni hagyni, valamint a True Detective, vagyis A törvény nevében. Most ez utóbbiról lesz szó.

Az első évad főszereplői Rust és Marty, akiknek egy szövevényes, vallási rítusokkal átitatott gyilkosságot kell felgöngyölíteniük. Egy fiatal lányt találnak holtan, egy fához kikötözve, agancsokkal a fején. Rust egészen bizonyos benne, hogy nem ez volt a gyilkos első ténykedése, és teljes erővel beleveti magát a nyomozásba. Martyt elborzasztja ugyan társa hideg profizmusa, ahogyan az egész ügyet kezeli, de elkötelezi magát a társa mellett, és elhatározza, hogy mindenben segíteni fogja őt. Mindezt flashbackekből tudjuk meg, miközben Martyt és Rustot kihallgatják a régi ügyükkel kapcsolatban. Megismerjük a két férfi kapcsolatát, a magánéletüket, a személyiségüket, a hitüket, a filozófiájukat, miközben egy mindenen átívelő, borzalmas sorozatgyilkosság részletei tárulnak elénk. Az évad feléig megy ez így, aztán váltanak, és a jelenben játszódnak tovább az események, mert hiába romlott meg a két nyomozó viszonya és változott meg gyökeresen az életük, a régi ügyükkel még nem végeztek. Vagy inkább az ügy nem végzett velük?

A True Detective egy zseniális sorozat, mégpedig azért, mert van stílusa. Kezdjük azzal, hogy Cary Fukunaga rendezte mind a nyolc epizódot, tehát nyolc órája volt arra, hogy kidolgozza a koncepcióját, és ez bizony maradéktalanul sikerült neki. Nic Pizzolatto forgatókönyvíróval egy nagyon összetett, okosan felépített történetet hoztak össze, melynek főszereplője az emberi természet és a létünkkel folytatott küzdelem. Ikonikus, erőteljes, szimbolikával teli monológokat alkottak meg, amihez Louisiana adta a keretet. Méghozzá micsoda keretet! Minden mocskos, párás, fülledt és kiégett. Egy-egy képben több a mondanivaló, mint a párbeszédekben.

Mindemellett pedig kaptunk két A-listás színészt, akik az egész sorozat lelkét adják. Matthew McConaughey és Woody Harrelson egészen elképesztően játszik, és nagyon működik közöttük a kémia. Borzasztóan érdekes látni a kapcsolatuk fejlődését és azt a két típusú karaktert, amit megformálnak. Harrelson egy egyszerű lélek, akit mindenki szeret, és aki csak teszi a dolgát. Igyekszik mindent úgy tenni és úgy élni az életét, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, miközben mást sem csinál, csak folyamatosan mentegeti magát és menekül a felelősségvállalás elől. Rust teljesen kiégett, cinikus fazon, igen érdekes világképpel. Igyekszik mindent kívülről nézve elemezni, miközben meg van győződve arról, hogy mindent jobban tud. Kettejük közül ő a megosztó személyiség. Papíron Harrelson karakterét kéne szeretnünk, McConaughey karakterét pedig utálnunk, de ez bizony nincsen így. Olyan jól megalkották őket, hogy tökéletesen átjön az üzenetet, amit Rust és Marty képvisel. Tudunk velük azonosulni, tudjuk őket sajnálni, szeretni, gyűlölni és tudunk értük izgulni.

A történeten látszik, hogy olyan filmeket vettek hozzá alapul, mint a 8 mm, a Hetedik, vagy A csontember. A 90-es évek ponyváiból merítettek, és ha az alapsztorit nézzük, akkor észrevehetjük a sztori egyszerűségét és hibáit. Mert hibái is akadnak. Nagyon túlbonyolították a dolgot, és nem vitték végig rendesen a fonalat. Maradtak kérdőjelek, de a rosszabbik fajtából, ami miatt kicsit összecsapott lett a végeredmény. Néha kicsit sok a duma, hogy aztán hirtelen váltsanak, és akkor csak kapkodjuk a fejünket, hogy már megint mi történt. Miért van az, hogy ez mégsem érdekelt, és miért nézem végig a sorozatot újra és újra?

Ha jobban megnézzük a dolgot, akkor észrevehetjük, hogy miért olyan újító és zseniális ez a sorozat. Pizzolatto és Fukunaga sokkal jobbat hozott el nekünk, mint egy egyszerű ponyvát, amiben egy rituális sorozatgyilkos szedi áldozatait. Pedig tényleg elmerültek a mocsokban: van itt gyermekmolesztálás, prostitúció, kínzás, bandák, drogok, kegyetlen gyilkosok. Ám ennél sokkal tovább mentek. Pizzolato a Yellow Kinget és Carcosát egy XIX. századi horrortörténetből vette, amit megfejelt egy kis lovecrafti világképpel és ezt vegyítette el az egyszerű mocsokban hempergő gyilkosságokkal. A végeredmény pedig egy rendkívül újító, igazán mély mondanivalóval rendelkező, misztikummal, vallással és filozófiával megfűszerezett történet, két remek főszereplővel és egy egyszerű krimisztorival. Megvannak a hibák, de ez senkit nem érdekel, mert a sorozat az első résztől kezdve beszippantja a nézőjét, folyamatosan túráztatja az agyát, miközben elborzasztja az emberi természet legundorítóbb tetteivel. Ez egy nagyon kemény és újító sorozat, ami nemcsak zavarba hoz, de rabul is ejt. Nem hisztek nekem? Nézzétek meg a sorozat openingjét, szerintem önmagáért beszél, nem kellek én védőügyvédnek. :)

9/10

IMDb | mafab