Nem tartozom azok közé, akik állandóan számonkérik a True Detective alkotóit, hogy miért nem tudnak olyan évadot összehozni, mint legelőször. Tény és való, hogy imádtam az első évadot és abban is egyet tudok érteni, hogy a második évad nem hozta azt a színvonalat, viszont sokakkal ellentétben én abban is megtaláltam azt, ami miatt tudtam szeretni. Nagyon más volt, mint az első, gondolom azért, hogy ne essenek az ismétlés hibájába. Ugyanakkor nem figyeltek arra eléggé, hogy megtartsák azokat a karakterjegyeket, amik miatt annyira szerettük Cohle és Hart történetét. A harmadik évadot ezért is vártam annyira, hiszen az előzetesekből egyértelműen látszott, hogy Nic Pizzolatto meghallotta az elégedetlenkedők hangos moraját és ezért visszatért az alapokhoz. Lássuk, ezúttal sikerült-e neki a varázslat? SPOILERES kibeszélő következik.

A történet középpontjában két kisgyermek eltűnése áll. Egy testvérpár elindult a bicajával és aztán már nem tértek haza. Wayne Hays és Roland West nyomozók kapják meg az ügyet. Ám ahelyett, hogy egy klasszikus nyomozós krimibe csöppennénk bele Pizzolatto csavart egyet a történetmesélés szerkezetén és három idősíkon keresztül mutatja meg nekünk, mi is történt.

Az első idővonalat az 1980-ban kezdődött nyomozás adja, majd ugrunk 10 évet az időben, amikor is az ügyet ismét előveszik, majd pedig már napjainkban járunk, amikor Hays és West már öregek, de az ügy csak nem hagyja nyugodni őket. A három idővonalat Hays karaktere szemszögéből ismerhetjük meg. Ebben az évadban rá építettek mindent. Láthatjuk, hogy egy nyugisnak tűnő este, hogyan fordul rémálomba, majd azt, hogyan igyekeznek mindent megtenni, hogy megtalálják a gyermekeket. Láthatjuk, mennyi szálon indultak el, mennyi hibát követtek el, hogyan hatott ez rájuk és a kapcsolataikra, valamint hogy mi történt az ügyben érintett személyekkel. Az idővonalak nem egymást követik, hanem folyamatosan ugrálunk bennük, így összerakva a kirakóst. Ám felmerül a kérdés: valóban arra megy ki a játék, hogy megfejtsük az ügyet?

Szerintem ebben az évadban a nyomozás nagyon kis hangsúlyt kapott. Nem az volt a cél, hogy a nézők rájöjjenek az ügy nyitjára. Nem a hajsza volt a cél, éppen ezért elég haloványra sikerült ez a szál, pedig maga az ügy igen durva volt. Igazság szerint végig azt éreztem, hogy nagy disznóság van a dologban, de nem úgy, ahogyan az első évadban láthattuk. Itt az alkotók követtek el disznóságot. Tudniillik három lehetséges út közül választhatnak a krimiket megkomponáló írók. Az első az, hogy több szálon futó, szövevényes bűnesetet kapunk, ami azért bonyolult, mert maga az ügy is az és túlmutat önmagán. Aztán van az a lehetőség, hogy van egy egyszerű történet, aminek azonban több lehetséges magyarázata lehet. Ezeket tálalják nekünk, miközben kis nyomokat mutatnak meg ezzel előkészítve azt, ahová kifut a nyomozás. Végül van a harmadik, egyben nem követendő verzió: amikor nagyon egyszerű az ügy, nincs benne annyi kraft, ezért mindenféle szálon nekimennek, amiknek alig van közük egymáshoz, mindezt pedig azért teszik, hogy nyújthassák a cselekményt. Nos, sajnos ebben az évadban a harmadik verzió valósult meg. Maga az ügy és a nyomozás nagyon jó volt, érdekes volt a végkifejlet is, sőt szívszorító. Ugyanakkor nagyon egyszerű is, amit csak azért húztak-nyúztak, hogy kitöltsék a nyolc részt. Semmi más célja nem volt és ez bizony baj. Ez sokat rontott az összképen és az emészthetőségen is. Nem függtek egybe a cselekményszálak, voltak logikai bakik is.

A lassú történetvezetés a True Detective védjegye, mint ahogyan a karakterekre épülő mesélés is. Ezzel most sem volt akkora baj, ugyanakkor nem tudták kitölteni a játékidőt és sokszor bizony álmosító volt egy-egy jelenetsor. Nem tudták fenntartani a részeken belül végig a feszültséget és a figyelmet. A karakterek viszont nagyon jók voltak. Az első évados kevés szereplőre fókuszáló változathoz tértek vissza, ez pedig lehetőséget adott arra, hogy jobban elmerüljünk a szereplők személyiségében, motivációiban, emlékeiben és érzéseiben. Mint ahogy fentebb mondtam ezúttal Wayne Hays karaktere volt a központ, mindent az ő szemén keresztül látunk. Megismerjük, hogy milyen ember volt és láthatjuk, milyen lett. Közben pedig bejárhatjuk vele az utat, ahogyan formálódott maga az ember és milyen hatással volt mindez az életére. Láthatjuk a feleségével, Ameliaval való kapcsolatának alakulását. Ez nagyon izgalmas volt, hiszen ők az ügy kapcsán jöttek össze, majd az ügy miatt távolodtak el, hogy aztán együtt elengedve lépjenek a közös útra. Felmerült itt az etikai kérdés is, hiszen míg a férfi nyomoz az ügyben, addig a nő cikket, majd könyvet írt az esetről, ez pedig felvet pár morális problémát és elég sok feszültséget okoz közöttük. Ezek a részek nagyon érdekesek voltak, új vonalat adtak a történetnek, ugyanakkor nem tehetek róla, de Amelia minden percben idegesített és nagyon ellenszenves volt, ezért nehéz volt az azonosulás. Pedig Carmen Ejogo jó munkát végzett, de úgy írták meg a karakterét, hogy csak pillanatokra lehetett kedvelni.

Mahershala Ali viszont elképesztően jó volt. Három különböző életkorban kellett bemutatnia Hays karakterét, a személyiségének alakulását, a külvilággal való kapcsolatát, a múltjától való félelmét, a sötét titkait és a jelenét, ami azzal fenyegetett, hogy mindent elfelejt, hiszen öregkorára Hays Alzheimer-kórban szenved. Ez adott egy erős feszültséget a sorozatnak, hiszen szó szerint versenyt kellett futni az idővel. Az idővel, ami minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy Hays emlékei végleg elvesznek. Ez volt a mostani évad legnagyobb erőssége és itt jött be a filozófiai vonal is. Megmutatták nekünk, hogy mennyire fontosak az emlékeink, az ahogyan és amikre emlékszünk. A velünk történt dolgok, a személyek, akikkel az utunk során találkoztunk rövidebb vagy hosszabb időre. Megmutatták, milyen veszély fenyeget minket akkor, amikor ezeket elveszítjük. Az utolsó részben pedig ez volt a legszívbemarkolóbb. Hays ugyanis rájön az ügy nyitjára. Rájön arra, hogy mi lett az eltűnt kislány történetének vége. Megnyugodhatna, erőt meríthetne ebből, de ez már nem jut neki ki. Amikor eljut a megnyugvásig, pontosan ekkor esik szét ő maga és fogalma sem lesz róla, mit derített fel. Nem kapja meg a megnyugvást, ugyanakkor ott van a folytatás lehetősége, amikor a cetlit továbbadja a fiának, nyomot hagyva az utókorban. Gyönyörűen megkomponált rész volt az utolsó, Ali pedig az egész évadban csodálatos alakítást nyújtott.

Ám mégsem lehetünk maradéktalanul elégedettek, mert elkövettek az alkotók egy nagy hibát. Azzal még nem volt akkora baj, hogy a történetben nem volt annyi, hiszen ha rámennek a karakterekre, akkor másodlagossá válhat a nézők szemében a nyomozás izgalma. Itt azonban bejön az, hogy nagyon elhanyagolták Hays társát, Westet. Ez pedig nagy hiba volt. Először is azért, mert az első évadban is az volt a legjobb, ahogyan Cohle és Hart személyiségein és interakcióin keresztül mutattak be társadalmi problémákat, felfogásokat és fogalmaztak meg kritikákat. Két különböző személyiség világképén keresztül haladtunk előre, akik azonos hangsúlyt kaptak az évadban. Most azonban mindent Haysre tettek fel és persze meg is tehették, hiszen Mahershala Ali nem véletlenül kapott már két Oscart is, kiváló színész és minden pilllanata aranyat ért a képernyőn. Ugyanakkor kellett volna egy másik fókusz mellé. Hiányzott mellőle egy ellenpont, többet akartam tudni Westről. Főleg, mivel az etnikai ellentéteket és nézőpontokat is beemelték a történetbe, ami nagyon jó volt, csak éppen semmit nem kezdtek vele. Pedig itt lehetett volna nagy szerepe ennek a kérdésnek. A fehér és a fekete zsaru élethelyzeteinek. Ám West karaktere csak pislákolt. Odavetettek dolgokat, mint azt, hogy talán meleg a karakter, de aztán ezzel nem kezdtek semmit. Ez pedig nem csak a történet kibontása miatt volt fájó, hanem azért is, mert elvesztegettek egy olyan színészt, mint Stephen Dorff. Azt a Stephen Dorffot, aki legalább olyan jó volt, mint Ali, sőt meg merem kockáztatni, hogy amikor előtérbe került, még jobb is. Dorff egy nagyon jó színész, akit nagyon keveset foglalkoztatnak. Pontosabban szerepel ő sok mindenben, de nem igen kap olyan szerepeket, amikben igazán maradandót tudna alkotni. Pedig jól tudjuk, hogy a tehetsége megvan hozzá (Deacon Frostként is überkirály volt, hogy mást ne mondjak) és pont a True Detective az a sorozat, ahol igazán kaphatott volna nagyobb teret, több játékidőt és hangsúlyosabb cselekményszálat.

Összességében azt tudom mondani, hogy Nic Pizzolatto igyekezett kiszolgálni a rajongókat és visszatért a kezdetekhez. Ez nagyrészt be is jött neki, hiszen sikerült sok mindent beemelnie ebbe az évadba, ami olyan jól működött az elsőnél. Levette a karakterei számát, ez okos döntés volt, a három idővonal is izgalmassá tette a történetet, Hays karaktere nagyon jó volt és a filozófiai kérdések feszegetése is kellő hangsúlyt kapott, habár nem akkorát, mint az első évadban. Az emlékek személyiségformáló hatásairól való értekezések nagyon jók voltak, az ügy kellően érdekes volt, csak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A közepe felé leült a sorozat, de aztán az utolsó két részre nagyon magukra találtak. Megint több olyan jelenet és esemény volt, amit fel tudok idézni, a nyitány ismét karakteresre sikerült, a zene nagyon jó volt és ne menjünk el a maszkmesterek munkája mellett sem, mert nagyon odatették magukat. Egy percre nem éreztem azt, hogy hamis lenne az öreg Hays és West.

Szerintem korrekt évad lett ez a harmadik és nagyszerű színészi játékokat láttunk. Érdemes tenni vele egy próbát annak, aki szereti a karakterdrámákat, az érdekes és elgondolkodtató felvetéseket és nem a nyomozás izgalma, hanem az ügy személyekre gyakorolt hatása érdekli. Addig is míg várjuk a következő évadot, ne felejtsük el, hogy minél több emléket gyűjtsünk, mert ezekből a kis darabkákból leszünk azzá, akik vagyunk, élhetjük át újra, ami már megtörtént és meríthetünk belőlük erőt, amikor szükségünk van rá.

Pontszámom: 7,5/10.

IMDb | mafab