James Franco és Jonah Hill párosa (kiegészülve Seth Rogan-nel) egyet jelent a füves vígjátékokkal, gusztustalan poénokkal és féktelen elmebajjal. Persze a két színész már külön-külön bebizonyította, hogy sokkal több van bennük ennél, sőt kifejezetten tehetséges, jó színészek, de azért nehéz kitörniük a hülyefüvesgyerekekről szóló vígjátékokból. Éppen ezért keltette fel az érdeklődésemet a 2015-ös Igaz történet, mert itt aztán nem az elmebajos poénokról van szó.

Michael Finkel és Christian Longo története tényleg igaz. Finkel a New York Times ünnepelt újságírója volt egészen addig, amíg el nem ferdített egy címlapsztorit. Ekkor elveszíti az állását, partvonalra kerül és éppen keresi a visszautat. Christian Longo személyében érkezik a megváltás. A férfi körözött gyilkos és amikor elkapják a rend éber őrei a "Michael Finkel" álnevet mondja be. A saját családját kiirtó Longo nem hajlandó senkivel sem beszélni, csak Finkel-el, aki persze kapva-kap a lehetőségen, hiszen élete sztoriját fújta elé a szél. Kettejük kapcsolatáról és beszélgetéseiről szól a film.

A filmet egyébként Finkel azonos című regénye alapján készítették el. Jonah Hill kapta meg Finkel szerepét, Franco pedig Longo-t alakította. Kezdjük velük, hiszen a játékuk nagyban befolyásolta a végeredményt. Erre pedig nem is volt panasz. Nagyon jól hozták a szerepeiket, a filmet pedig úgy építették fel, hogy csak rájuk fókuszáltak. Hol az egyik, hol a másik története került előtérbe, ekkor az a karakter kapta a főszerepet, amikor pedig együtt voltak, akkor megosztották a reflektorfényt közöttük. Mind a két színész nagyon jó volt, de Franco azért nem egyszer lejátszotta a partnerét. Eredeti nyelven érdemes megnézni a filmet, mert amit a színész a hangjával csinált, attól megfagyott a vér az ereimben.

A két színészen kívül azonban már nem lehet ódákat zengeni a filmről. Ennek pedig az az oka, hogy Rupert Goold nagyon felületes munkát végzett. Egy ilyen történetnél nem baj, ha lassan csordogálnak az események és az információk. Elvégre a karakterek személyisége és a kettőjük közötti interakció a lényeg. Ehhez pedig fel kell őket építeni, hiszen a nézőknek meg kell érteniük ezeket az embereket, a motivációikat és tetteiket. Az Igaz történet arról szól, hogyan indul meg egy ember a lejtőn. Igaz ez Hill és Longo esetére is, csak a tettük különbözteti meg őket, de sok hasonlóságot is fel lehet fedezni közöttük. Nem véletlen az, hogy Finkel egy idő után megkedveli a családgyilkos Longot. Sok időt töltenek együtt, sokat beszélgetnek, kialakul közöttük egyfajta kötelék. Csak az a baj, hogy ezzel aztán a készítők nem kezdtek semmit.

Hiába volt ott alapnak a könyv, Goold úgy döntött, hogy csak és kizárólag erre a fura barátságfélére fog fókuszálni, ez pedig nagyon nem elég egy jó filmhez. Nem azért, mintha nem lehetne minimális helyszínen, csak a karakterekre fókuszáló fillmet készíteni. Elég csak Hitchcock A kötél című csodájára, vagy Lumet 12 dühös ember című kiválóságára gondolnunk. Goold azonban kihagyta azt, ami ezeknek a filmek a legfontosabb összetevője. Kihagyta a lényeget: az erkölcsi mondanivalót. A tettek, a motivációk elvesztek, nem kapott a folyamat teret és ezáltal kiüresedtek a szavak. Azt vettük észre, hogy a komolynak szánt párbeszédek lassan háttérzajként léteznek és a néző pedig szépen elbóbiskol a film közben. A kezdeti figyelmet először a közöny, majd az unalom váltotta fel, hogy aztán a végére megint felfigyeljünk a cselekményre, csak addigra már elveszítettük az érdeklődésünket.

Azért volt olyan érdekes a Finkel-Longo páros, mert az újságíró azt veszíti el a film elején, ami a legfontosabb fegyvere: a szavahihetőségét. Nem lehet benne megbíznunk, mint ahogyan Longoban sem, aki pedig mesterien játszik az érzelmekkel és nagyon jó manipulátor. Egy Gyilkos elmék néző tisztában van vele, hogy a gyilkosok a legjobb profilozók és itt ez meg is látszott, csak ezzel sem kezdtek semmit. Pedig ott volt a mélység, hiszen ezek az emberek mentegetik magukat és ennek érdekében hazudnak. Maguknak és másoknak egyaránt. Finkel megbízhatatlan elbeszélő, ez egy nagyon lényeges pont kellett volna, hogy legyen a filmben. Kiüresítették a filmet és kevés volt Hill és Franco párosa ahhoz, hogy megmentse az alkotást a közönytől. Pedig ők tényleg nagyon odatették magukat. Szóval én azt javaslom, hogy akit érdekel ez a nagyon is megdöbbentő, rengeteg kérdést és kétséget felvető, zavarbaejtő sztori, az olvassa el a 2005-ben megjelent könyvet. Vagy nézzétek meg a Capote filmet, vagy az 1967-es Hidegvérrel adaptációt. Persze ezzel is lehet tenni egy próbát, leginkább a két színész kiváló teljesítménye miatt, csak ne álmosan üljetek le megnézni, mert tuti be fogtok aludni rajta.

Pontszámom: 5/10.

IMDb | mafab