Az első két Underworld fő cselekményszála a jelenben játszódott, a múlt visszhangjaival, flashbackek formájában. Az első részben csak egy-két jelenet erejéig, a másodikban már viszont közel negyedórányit, ami az egész franchise leghangulatosabb szegmensévé vált. Biztos, hogy nem csak én élveztem a középkorban játszódó jeleneteket, mivel a készítők úgy gondolták, a harmadik rész eseményeit teljes mértékben abba a korba helyezik, feldolgozva a két faj közötti háború kirobbanását. Csakhogy egy óriási gond van a filmmel: nincsen Kate Beckinsale, aki elvinné a hátán…

Selene, a hűséges és kegyetlen halálosztó rájött, hogy mindannyiukat átverték. Viktor (Bill Nighy), aki az első vámpírnak hazudta magát, saját lányát végeztette ki, mivel az beleszeretett egy likánba, Lucianbe (Michael Sheen), aki később a vérfarkasok vezéré vált, és alkut kötve a vámpírokkal túlélte a nagy háborúkat, hogy revansot vegyen.

Ebbe az átírt Rómeó és Júlia-történetbe kalauzolt vissza bennünket Patrick Tatopulos, akinek azóta is ez az egyetlen rendezése. Már maga az alapkoncepció is sántít, hiszen tudjuk, már az első részben kiderült, mi történt Viktor lányával, Sonjával és hogyan vált Lucian a farkasok vezérévé, ezért teljes mértékben érdektelen és felesleges volt ezt ismét bemutatni, csak másfél órára nyújtva, főleg, hogy Marcus és William szála sokkal érdekesebb volt a második részben, és az igazán megért volna egy előzménytörténetet. A legendárium természetesen tovább bővül a likánok származásának megismerésével és Lucian múltjával. Valahogy az időrend is furcsa, teli van logikai buktatókkal, hiszen a második részben elzárják Williamet, aminek Marcus a szemtanúja, de itt már alszik Marcus és Amelia is, míg William szabadlábon van, valamint egy kulcskarakter is hiányzik, akivel Lucian lepaktált.

A másik rendkívüli hiba, amin egyetlenegy Underworld-rajongó sem tud túllépni, az Kate Beckinsale hiánya. Évszázadokkal a vámpírrá születése előtt járunk, és tudjuk, hogy Viktorhoz azért is állt olyan közel, mert hasonlított Sonjára, ezért ezúttal őt tették főszereplővé. Csakhogy a casting félrement, és bebizonyosodott, hogy hálát adhatunk Len Wisemannek, hogy Selene szerepét nem adta oda Rhona Mitrának, mert csapnivaló az alakítása. Selene azért lázadt fel saját faja ellen, mert az igazságérzete sokkal erősebb volt hűségénél, értelmetlenül pedig nem akart vért ontani, ezzel szemben Sonja csupán azért mondott ellent apjának, mert unatkozott, ezt pedig Rhona Mitra tette élvezhetetlenné a csücsörgő és durcás játékával. Mivel ismerjük a végkimenetelt, az izgalomfaktor teljesen kiveszett a filmből, a rosszul felépített karakterek miatt pedig együtt sem tudunk érezni velük.

Persze van pozitívuma a filmnek, a remek helyszínválasztás, a színek és az operatőri munka, de a jelmezek tekintetében nem tudtak a „korhűségre” figyelni az illetékesek, ahogyan az előző filmeknél. A vérfarkasok lázadása egy teljesen felesleges epizód, amit szerintem igazán senki nem is visz figyelembe.

Szerintem: 5/10

IMDb | mafab