A horror műfaja nem csekély jelentőséggel bír a filmtörténelemben, és vele együtt a művészettörténetben, az általános lélektan vizsgálatában és egyéb társadalmi témák bemutatásában. Ennek ellenére a legnagyobb filmművészek közül nagyon kevesen nyúltak csak hozzá a műfajhoz, pedig az a kevés eset is bizonyítja, hogy amikor egy ekkora tehetségű zseni fog bele egy horror (vagy csak részben horror) történet elmesélésébe, abból kivétel nélkül egy örök érvényű mestermű született meg. Elég csak Stanley Kubrick, Alfred Hitchcock, vagy Roman Polanski példájára gondolni. És nincs ez másként a nagy Svéd rendezőzsenivel, Ingmar Bergmannal sem. Noha a Farkasok óráját alapjáraton nehéz lenne egy konkrét műfajba beskatulyázni, az igazi, szürreális és rémálomszerű horror jelenléte megkérdőjelezhetetlen.

Johan Borg (Max von Sydow) festőművész, felesége, Alma (Liv Ullman) társaságában egy távoli svéd szigetre költöznek ki, hogy egy ideig magukban lehessenek, és Johan is nyugodtan alkothasson. Ám ahogy telik az idő, egyre zavarba ejtőbb dolgok kezdik felkavarni az idilli környezetet. Először még csak Johan magatartása válik szép lassan távolságtartóvá és rideggé, majd a férfi néhány különösen groteszk vázlatát is megmutatja feleségének, amiken az őt kísértő lényeket örökítette meg. Ezek után Alma aggasztó dolgokra lel férje naplójában, amiben különös rémálmokról és fantomlényekről ír, amikbe aztán a férfi nyíltan be is avatja feleségét. Majd a szigeten lakó furcsa idegenek állandó és néha tolakodó felbukkanása fokozza zaklatottságukat. A békés sziget rövidesen Johan szürreális rémálmainak birodalmává válik, egyre közelebb sodorva őt és feleségét az őrület legvégső fokáig, ahogy szép lassan beköszönt a farkasok órája.

„A farkasok órája az éjszaka és a pirkadat közé esik, ebben az órában halnak meg a legtöbben, ekkor a legmélyebb az álom, a legvalószerűbb a lidércnyomás. Az álmatlan embert ekkor nyomasztja a legsúlyosabb szorongás, ekkor a leghatalmasabbak a kísértetek és a démonok. És a farkasok órája az az időszak is, amikor a legtöbb gyerek jön a világra.” Már ez is egy roppant ígéretes alapfelvetés lenne, de Bergman nem elégszik meg a félelem bemutatásával és érzékeltetésével. A Farkasok órája több témát is boncolgat, de végül mind egybeforrnak egy igazi hagymázas rémálomban. Maga Bergman is igen személyes alkotásként kezelte a filmjét, nem félve ihletet meríteni a saját életéből. Ezáltal a film egy igazi lélektani és pszichológiai mélyrepülés az emberi elme és lélek legsötétebb zugaiba. Johan álmatlanságban, és az ebből fakadó sorozatos rémlátomásoktól szenved, és ezeknek az okát próbálja meglelni magában. És számtalan lehetőség felmerül, amiknek a bemutatására és nyugtalan érzékeltetésére Bergman kellő időt szán. Szimbolista és álomszerű képek váltogatják egymást, és az ezekkel szervesen átszőtt narratíva teljesen elbizonytalanítja a nézőt is, hogy mi az, ami valóságos, és mi az, ami csak Johan képzeletében él. Bár egy idő után a kettőt már nem sok választja el egymástól.

Többek között a művész alkotói válsága is terítékre kerül, megelőlegezve a későbbi fantazmagóriákat. Johan részben a nyugodt és zavartalan munka reményében utazott a szigetre feleségével, ám az idő múlásával egyre jobban nehezére esik bármit is a papírra vetni, eszelős rémlátomásain kívül. Persze ez még csak a jéghegy csúcsa, ami érezhetően sokkal komolyabb problémákat fed le. Az egyik ilyen pont a menekülés a múlt elől, ami itt leginkább Johan volt szeretője képében nyilvánul meg, de a film finoman érzékelteti, hogy talán valami más, sokkal súlyosabb dolog is húzódhat a háttérben. Megtudjuk, hogy a kérdéses nővel egy eléggé nagy botrány közepette ért véget a kapcsolat, még sok évvel ezelőtt, de a férfi azóta sem tudta kiverni őt a fejéből. Sőt, valószínűleg még mindig szerelmes belé, és ezek a lefojtott érzések mérhetetlen frusztráltságot eredményeznek a magánéletében, amik aztán nem hétköznapi módon jutnak kifejezésre. És emellett még ott van annak a meg nem nevezett bajnak a sejtetése, ami sötét árnyékként nehezedik Johan és Alma életére, és egy mérhetetlen bűntudatot és önmarcangolást eredményez a férfinál. Hogy miért, azt biztosra nem tudhatjuk, és az is kérdéses, hogy valós e az alapja, vagy Johan ingatag érzelmi világának az eredménye. Emiatt a két főszereplő között is egyre nagyobb szakadék képződik, amit Alma elkeseredetten próbál áthidalni, de ő is érzi, férje eljutott egy olyan pontra, ahonnan már nincs visszaút. Ám csavarhatnánk a végtelenségig is ezt a megannyi mélylélektani témát, végeredményben mind egy nagy közös ponthoz vezet. Ez pedig magának a megőrülésnek, és a teljes mentális leépülésnek a bemutatása. Ezt pedig a film elég jól, és átérezhetően prezentálja nekünk a játékidő folyamán.

Bergman lassú, komótos, de baljóslatú történetvezetéssel és különleges technikai és vizuális megoldásokkal jeleníti meg nekünk ezt a végeérhetetlen lázálmot. Fekete fehér fényképezése intelligens módon játszik az árnyékokkal és a sötétséggel, amik a korai német expresszionista filmeket idézik meg. Sok szimbólumot használ, mind fizikai mind pedig asszociációs formában. Szürreális képsorait álomlogikával fűszerezte, amik az átlag nézőnél egy idő után könnyen kicsaphatják a biztosítékot, vagy csak szimplán érdektelen zagyvaságnak tűnhetnek számukra. Akit viszont megragadnak, azoknak egy életre az emlékezetükbe vésődnek ezek a képsorok. A minimalista, de kellően nyugtalanító zene tökéletes összhangban van ezekkel a jelenetekkel, így fokozva azok hatásosságát. Tökéletes példa erre a vízparti epizód az agresszív kisfiúval, vagy a nagy finálé az egymás után megjelenő rémalakokkal a sötét kastélyban. Ezekről a fantomokról pedig elég sok és konkrét szörnyűséges leírást hallunk, de igazából ezekből a rémségekből viszonylag keveset látunk a maga konkrét valójában. Bergman inkább a sejtetésre hagyatkozott, hiszen ő is tudta, hogy az a legnyugtalanítóbb, amit nem látunk, és amit az embernek egymagának kell elképzelnie. Ez a lépés egyértelműen őt igazolja. Abban a kevésben pedig, amit megmutat, a korához képest teljesen korrekt maszkmesteri munkát láthatunk, amik a fekete fehér filmen még hatásosabbak. Szinte megelőlegezik David Lynch Radírfej című filmjét, és nem lennék meglepve, ha maga Lynch is a kedvencei között tartaná számon a Farkasok óráját.

A rendező állandó színésze, Max von Sydow remek munkát végez a főhős, Johan Borg szerepében. Bár játéka itt elégé visszafogott, de ehhez a szerephez éppen erre volt szükség. Nem egy kiemelkedő alakítás, de Sydow még is hiteles tud maradni az önmarcangoló és egyre jobban megőrülő művész bőrében. Partnere, Liv Ullman legalább ennyire hiteles a férjéért aggódó és egyre zaklatottabb Almaként. Végig átérezzük lelki megpróbáltatásait, és a Johan iránt érzett szeretetét, és az azzal járó szenvedését, ahogy szinte már magára veszi Johan fájdalmát, és ő maga is eggyé válik a férfi téveszméivel. Ez a rengeteg pozitívum valóban a film nagy erősségeit képezik, aminek hatásosságához nem is férhet kétség, ám az is elmondható, hogy önmagukban így sem eredményeznek egy hibátlan mesterművet. Szigorúan véve Bergman az őrületnek, és a lélek sötét oldalának csak egy aprócska szeletét mutatja meg nekünk. Ennél sokkal mélyebbre is hatolhattunk volna, bár kérdéses, hogy a valódi, legvégső rémálom feltárása mennyire lett volna elviselhető bárki számára. Így csak egy kis réteget sikerült igazán megérinteni a témában, bár azt tisztességesen elénk tárta a rendező. A lassú és zavaros történetvezetés, a sok szürreális jelenettel karöltve viszont sokakat próbára tehet, bár ez inkább csak első megtekintésnél okozhat problémát. Mert ezt a filmet bizony többször is meg kell nézni, hogy teljesen a magunkévá tehessük. De mindezekkel együtt elmondható, hogy Bergman bármennyire is jól dolgozott, a nagy műveihez képest itt kicsit takaréklángon tartotta zsenijét. Így ezen filmje szinte egy tisztességes, de frenetikus ujjgyakorlatnak érződik tőle.

A Farkasok órája nem egy könnyű darab, ahogy a rendező legtöbb munkája sem az, de aki fogékony erre a stílusra, és könnyen magával ragadják a látottak, az egy kitörölhetetlen filmélménnyel lesz gazdagabb. Kevesen tudták igazán hatásosan mozgóképre adaptálni a valódi lázálmok lidérces valóját, és az emberi elme sötét rémképeit, de Bergman filmje egyértelműen ezen produkciók közé tartozik. Ez nem csak egy film, ez a szó szoros értelmében véve egy lázálom, és egy igazán személyes pokol prezentálása.

7/10.

IMDb | mafab