A Frederick Knott darabjából készült Várj, míg sötét lesz, abszolút kedvenceim között szerepel. Féltem tőle gyerekként, megrémiszt felnőttként, Audrey Hepburntől pedig szerintem senki nem várt volna akkora alakítást. Éppen ezért is voltam rendkívül kíváncsi az Orlai Produkció interpretációjára, a Belvárosi Színház színpadán, főszerepben kedvenc magyar színésznőmmel, Kovács Patríciával. Persze voltak bennem félelmek is, hiszen a film igazi klasszikus, nagyon nehéz egy több évtizedes filmet aktuálissá tenni, nem szerettem volna, hogy modernizált legyen, Kovács Patríciának pedig főleg femme fatale szerepei vannak, itt viszont nem alakíthatja a végzet asszonyát. Azt azért nem gondoltam volna, hogy lesznek momentumok, amik jobban tetszenek majd Novák Eszter darabjában, mint a filmben.

Egy titokzatos férfi egy összkomfortos, kedves kis lakásban keres valamit, mire egy régi ismerőse, egy frissen szabadult bűnöző is betoppan, majd egy harmadik, még misztikusabb, de egyben veszélyesebbnek tűnő férfi is. Egy babát keresnek, amiben jó nagy adag kokaint szállítottak át a reptéren, kihasználva egy fotós segítőkészségét. A babát sehogy sem találják, de információik szerint maga a fotós, Sam Hendrix sem. A felforgatás közepette betoppan a ház úrnője, Hendrix felesége, Susy (Kovács Patrícia), aki nagy döbbenetükre vak. A férfiak aljas tervet eszelnek ki, úgy gondolják, hogyha egy látássérült emberrel űznek játékot, könnyebben kizsarolhatják majd az információkat, de igazán lebecsülik Suzy-t, aki maga sem gondolta volna mekkora túlélő és harcos.

Remek és érdekes alaphelyzet minden thrillerben és horrorban, amikor a főszereplő valamiféle, köztudat által kiszolgáltatottnak vélt helyzetben van. A csodás Julia szemei, ahol a hősnő szépen lassan veszti el látását, a Hush, ahol a egy síket nő küzd a túléléséért. A Várj, míg sötét lesz nemcsak azt bizonyítja, hogy teljes életet élhet egy sérült ember, és esetleg sokkal jobban rá tud hagyatkozni más érzékszerveire, hanem, főleg ebben az adaptációban kap egy rendkívül jó feminista felhangot.

{spoiler}

Az eredeti filmben mindig kicsit zavart a férj, Sam Hendrix hozzáállása a felesége vakságához, mert nyilvánvaló volt a segítő szándéka, az akarata, hogy Susy önállóan tudjon élni, segítség nélkül, mégis volt számomra egy bántó felhangja. Ez a darab elején ugyanúgy kijött, a férj, mint védelmező, tanító, aki majd kioktatja a vak nőt, feladatokat ad neki és néha ki is használja, hogy nem lát. Pont a zárójelenet az, amiben apró, de számomra nagyon fontos részletben különbözik a darab a filmtől, mert megkapja azt a feminista felhangot, ami megilleti a hősnő küzdelmét.

{/spoiler}

A film végén az ikonikussá vált hűtőszekrény mögött találnak rá Susy-ra, a túlélőre, aki férje karjaiban nyugszik meg. A korszellem miatt nyilván nem szúr szemet annyira, de engem mindig idegesített ez a zárójelenet, mintha a rendező azt sugallta volna, hogy végül, azért mégis csak egy férfi karjában kapja meg a hősnő a megérdemelt nyugalmat és biztonságot. Ezzel szemben a darab Susy visszapillantásával zárul, ahogy, mint harcos túlélő visszatekint ránk, világtalan szemével. Rendkívül erős képnek éreztem és úgy gondolom pontosan ez illik ehhez a történethez.

De had térjek rá a főszereplőre, Kovács Patríciára, akinek már sok filmjét és színpadi darabját is láttam, tényleg abszolút kedvenc hazai színésznőm, rendkívül kíváncsi voltam hogyan alakítja majd Susyt. Zseniálisan. Nem csak, hogy abszolút hitelesen játszotta a vak nőt, egy percre sem másolta Hepburn remekbeszabott játékát, érezhető volt benne ő maga, a saját megközelítése. A férfiaknak mellette nem igazán volt lehetőségük, persze jól játszottak, de itt nem ők vannak a rivaldafényben, ahogyan a film esetében sem. Szabó Kimmel Tamás és Nagy Dániel Viktor is életet csempésztek a karaktereikbe és nem volt rájuk panasz.

A történet hálás és színpadra kívánkozik, a maga egy helyszínével, összesen 5 szereplőjével, de a rendezőnő remekül keltette a feszültséget és használta ki a fényviszonyokat. Előszeretettel játszottak többször a világítással, megteremtve a vakság hangulatát, majd érzéseket fejeztek ki – szintén a világítással.

Összességében nemhogy csak egy pozitív csalódásként éltem meg, hanem egyik legjobb színházi élményemmé vált, ahol ugyanúgy tudtam izgulni és félni, ahogyan az elődöt nézve, Kovács Patríciát pedig alapjáraton imádom nézni.

10/10