Halálhajó a tengeren. Akár ezt a címet is adhatnánk az alábbi műalkotásnak celluloidszutyoknak, amely remek példaként szolgál, hogyan lehet egy impozáns színészgárdával és pazar látványvilággal rendelkező sci-fi horrort szinte minden ponton elrontani.

Sokunk egyetért abban, hogy 1999 volt talán a bemutatott filmes klasszikusok legerősebb éve. Ekkor jelent meg A mátrix, a Harcosok klubja, az Ideglelés vagy épp A múmia első része is, amelyek mind-mind frissítő jelleggel hatottak a mozgóképgyártás színes palettáján. Két év telt el az Event Horizon – Halálhajó bemutatója óta, amely az Alien után ismét az űrben reformálta meg a klausztrofób horrorok műfaját, majd 1998-ban jött a Deep Rising – Kísértethajó, ami már a földi vizekre helyezte a borzalmakat a CGI-polip szerepeltetésével, majd 2002-ben a Szellemhajó hozta a frászt a halott lelkeivel a nézőkre, és a tetőpont a 7 évvel későbbi Triangle – A háromszöggel érkezett meg, hogy annak időcsavaros sztorija új alapokra helyezze a „hajós-szörnyes”-témát. Eme filmek közé pofátlankodott be 1999-ben az eredetileg Virus névre hallgató alkotás, amely a magyarországi megjelenésekor még a borzasztóan semmitmondó, ZS-kategóriás akciófilmekre hajazó Lépéskényszer címet kapta, ám pár évvel később átkeresztelték és a témára jobban fókuszáló Vírus – Pusztító idegenként jutott el a televíziók képernyőjére.

Meglepő módon nem egy századik „láttunk-már-ilyet”-féle koppintásról van szó, a mű eredetije egy sikeres képregényen alapszik. Az amerikai Chuck Pfarrer által 1990-ben alkotott Virus című füzet némi finomítás után 1995-ben jelent meg a Dark Horse kiadásában, amelyből a technikai fejlődés megfelelő szintjére érve az alkotó Dennis Feldman forgatókönyvíróval karöltve álmodott egy változatot a filmre való adaptáláshoz.  A rendezésre John Brunot kérték fel, aki eleinte rajzfilmek művészeti vezetőjeként alkotott maradandókat (a Beszélő kutyák csodacsontja, a Heathcliff vagy épp a Scooby-Doo néhány része is az ő keze közül került ki), ám a nagy áttörést a Terminator 2 - 3D: Battle Across Time című, a Universal Studios élménypark számára készült, egyébként felettébb zseniális 24 perces T2-folytatás hozta el neki. Ezt követően már épp James Cameron keze alatt a Titanic technikai részén kezdett el munkálkodni, mikor lehetősége adódott az első nagyjátékfilmjét elkészíteni, ám a szakmai bravúrt rendezőként minden igyekezete ellenére sem tudta megismételni. Hiába castingolták le a sikolykirálynő Jamie Lee Curtist, a Fear The Walking Dead Travisét alakító Cliff Curtist, Donald Sutherlandet vagy épp William Baldwint (az örök szívtipró Alec testvérét), a csapnivaló forgatókönyv és a színészek közti összhang teljes hiánya rányomta bélyegét a kész produktumra.

A semmitmondó dialógusok nem egy A-listás, hanem egy sokadrangú Sharknado-szintű tévéfilmre emlékeztetnek, nem egyszer késztetnek mosolygásra és emellett teljesen idegenül hatnak az éppen akkor történtekre (egy jó példa: „- Ha még egyszer fegyvert szegez rám…” „- Akkor mi lesz?” „- Majd meglátja”). A botrány már a forgatáskor sem maradt el, ugyanis a film elején hallható orosz mondatokat olyannyira rosszul és fülsértően sikerült kiejteni a színészeknek (főként Joanna Paculának, akiről még lesz szó), hogy az oroszországi premier előtt inkább újraszinkronizáltatták az ominózus jeleneteket rendes orosz szinkronszínészekkel, így történhetett meg az a furcsa anomália, hogy a főbb előadók az orosz hangsávban más szereplőknek is hangjukat adták, rendesen megkavarva a nézőket (bár ahol a mai napig a filmek 60 %-a egynarrátoros szinkront kap, azokat nem annyira zavarhatta ez a tény). Tetézte a bajt a William Baldwin és Donald Sutherland közötti fagyos hangulat, ugyanis a két férfi már az 1991-es Lánglovagokban is együtt játszott, ahol az egyik jelenet forgatása közben összeszólalkoztak, minek következtében Sutherland egy hatalmasat húzott be Baldwinnak, akinek megrepedt az alsó állkapcsa, és emiatt a forgatás befejeztének határideje jócskán elhúzódott. A forgatási határidők a Lépéskényszernek sem kedveztek, ugyanis a rengeteg utómunkának köszönhetően a ’98-as júliusi premiert el kellett halasztani ’99 januárjára, így bár elkerülte a nyári uborkaszeont, a Prérifarkas Blues és a Gyilkos álmok mögött csak a „futottak még” kategóriába tudták beszorítani. Az időzítés megtette hatását, a 75 milliós büdzséből alkotott sci-fi mind a kritikai, mind a nézői visszajelzések terén elhasalt és a rá áldozott összegnek csupán a negyedét tudta visszatermelni, amely megpecsételte a rendező és a film tervbe vett folytatásának sorsát is.

A történet képregényhez méltóan légből kapott, ám van egy nagy előnye a filmváltozattal szemben: amely cselekménysor vázát az elménk eredeti formájában elmesélve képes megértetni és a nem lerajzolt kockák tartalmát képzelőerőnkkel kitölteti, addig ugyanez vászonra álmodva már nem bizonyul annyira működőképesnek. Egy űrben sodródó elektromos anomália nekiütközik a még akkoriban fent keringő orosz MIR űrállomással, amely összeköttetésben áll a Csendes-óceánon szolgáló Volkov nevű anyahajóval. Az ütközés elpusztítja az űrállomást, az ismeretlen anyag a rádiós parabolák közötti összeköttetésen lejut az anyahajóra, ahol az elektromos áramforrásokat kihasználva először feldolgozza az emberiségről elérhető információkat, majd elkezdi szisztematikusan lemészárolni a legénységet és a testüket felhasználva megalkotni egy saját gép-ember hibrid fajt. Egy héttel később a viharba került Tengeri Csillag nevű vontatóhajó rakományát elvesztve rábukkan a szerencsétlenséget szenvedett Volkovra, és a busás haszont remélő legénység elindul felfedezni a hajót.

A nem túl eredeti sztori ellenére a végeredmény akár még jól is elsülhetett volna, azonban már a casting sem a legfényesebben sikerült, így hiába Jamie Lee Curtis, akinek játéka az egyetlen elfogadható az egész bagázsban, ha mind Sutherlanden, mind Baldwinon, de főleg a Nadiát alakító Joanna Paculán látszik a totális érdektelensége a karakter iránt. Ez persze felróható a forgatókönyvírónak, aki nem fordított kellő figyelmet a karakterek kidolgozására, vagy a direktorra, aki nem adta meg a kellő instrukciókat a színészeknek. Emellett Bruno annyira próbált Ridley Scott űrbéli klasszikusának megfelelni, hogy még a színészeket is igyekezett minél változatosabb formában összeállítani, így van itt fekete, fehér, orosz, maori és kubai származású is, csak míg A nyolcadik utasban megteremtették a csapattagok között kommunikáció élvezetességét, itt ez elmaradt és kaptunk egy sótlan dialógusokkal telepakolt katyvaszhalmazt. Lee Curtis későbbi nyilatkozata alapján ha bármikor, az ismerőseivel való beszélgetései során felmerül a világ legrosszabb filmje, ő azonnal rávágja, hogy neki megvan a legsz*rabb, és megmutatja nekik a Lépéskényszert. Hasonlóképp vélekedik Sutherland is, akire a filmben látható félig robot, félig ember sminkjét hat óra tették fel, emiatt a színész csupán egyszer volt hajlandó ezt a procedúrát végig ülni, így a stábnak mindössze egyetlen napja volt felvenni a jeleneteket.

A filmben szereplő hajót a haditengerészet bocsájtotta a stáb rendelkezésére, amelyet már csak a rozsda tartott össze. A költséghatékonyság jegyében a USNS General Hoyt S. Vandenburgnak csupán az egyik oldalát fosztották meg a korróziótól és pingálták ki a filmben látható módon, majd a forgatások végeztével ott hagyták a kikötőben. 2007-ben a hajót elvontatták Florida Keysbe, és változatlan állapotban süllyesztették el, egy mesterséges korallzátonyt kialakítva belőle a búvárkodás szerelmeseinek. A mai napig ott hever a tengerfenéken.

Mint fentebb említettem, a Lépéskényszer összesen 75 millió zöldhasúból készült, aminek java része a technikai dolgokra és a CGI-effektekre ment el. Everton kapitány bioverzióját egy hat fős csapat két hét alatt dobta össze, amely 3,5 milliójába fájt a gyártó Universalnak, és csupán egyetlen napnyi forgatásra tudták felhasználni, így ez lett minden idők legdrágább napidíjas kelléke. A film végén látható, közel három méteres Góliát névre keresztelt robot-ember hibriden három és fél hónapot dolgoztak a tervrajzoktól a kész állapotig a kellékesek, amely végül közel két tonnát nyomott, és a forgatás után szétszedve egyes részeit felhasználták a Jurassic Park III dínóinak megalkotásánál. Az egyéb kisebb robotok megteremtése és programozása összesen hat hónapot vett igénybe, készítésük még a jelenetek forgatása közben is tartott. A végeredményt látva azonban megállapíthatjuk, hogy a klasszikust idézve „nem spóroltak semmin”, bitang jól néz ki minden egyes kis robot és biomechanikus organizmus, a kompjúter által megvalósított effektek szemet kápráztatóan gyönyörűre sikerültek, amelyekből igyekeztek minél többet felhasználni a filmben, így a legnagyobb erőssége egyben a legnagyobb hátránya is lett a filmnek. A kicsit több, mint másfél órás játékidő 80%-át a különféle mechanikus alkotások és audiovizuális látványeffektek töltik ki, amelyek teljesen megölik a feszültségkeltés örömét.

A merchandisingra közel 10 milliót költött a Universal: Jamie Lee Curtis karaktere, Foster és a többi szereplő által mintázott játékbábuk a halloweeni és karácsonyi szezonra lettek gyártva, ám az elhúzódó munkálatok, no meg a csúfos kritikai és nézettségi bukás miatt kénytelenek voltak visszavonni a termékeket, jelentős kárt okozva a stúdiónak és játékgyártó cégeknek. A francia Cryo Interactive, akiknek a nagy sikerű Dune és Lost Eden című PC-játékokat is köszönhettük a ’90-es években, a filmhez kapcsolva készítettek egy, csak Playstationre kiadott adaptációt, amely a Virus: It is Aware névre hallgatott, és egyfajta ötvözete lett volna a Resident Evilnek és Tomb Raidernek. A mindössze öt hónap alatt összetákolt játék a kirívóan rusnya grafikájával, kezelhetetlen irányításával és hibákkal teli játékmenetének köszönhetően szintén hamar a feledés homályába merült (akit érdekel, az ezen a linken beletekinthet ebbe a műremekbe). Évekkel később, 2005-ben az Ubisoft által kiadott Cold Fear című, általam zseniálisnak tartott TPS-túlélőhorror megmutatta, hogy lehetséges kihozni egy épkézláb alkotást a Pusztító idegenhez hasonló sztoriból is.

A film VHS, DVD illetve Blu-ray változata is szépen elhasalt, hazánkban eddig csupán videokazettán jelent meg, amelyet az SPI adott ki 2003-ban. Itt jegyezném meg, hogy a magyar szinkron hangzásilag nagyon profira sikerült, a Dolby Surround hangsáv egy jobb minőségű lejátszóról nézve már-már a DVD-Audiohoz hasonló hangzást nyújt. A szinkronkasztingnál azonban valami nagyon félremehetett, ugyanis Gesztesi Károly ide, Schell Judit oda, a szereplőkhöz teljesen idegen, hozzá nem illő hangok kerültek, amelyek még élvezhetetlenebbé teszik az amúgy sem acélos filmet. És ha már hang, egy apró érdekesség: a film stáblistája alatt hallható orosz muzsika dalszövegét megfigyelve a filmbéli kaarkterek nevei jönnek ki visszafelé olvasva.

Csodálkozni a fentiek ismeretében nincs okunk, számos helyen és módon elrontották a Lépéskényszert. Az ütős színészgárda megvolt hozzá, az alapanyag kis finomítással működőképes lehetett volna, a technikai színvonal szintén magas nívót képviselt, így egy kis odafigyeléssel, jobb operatőri munkával és mondjuk egy húsz perccel hosszabb játékidővel ma már a jobban sikerült sci-fi horrorok közé sorolhatnánk. John Bruno rendezőnek azonban nem sikerült megugrania az Universal által felállított lécet, ami a T2 rövidfilmjénél működött, az már egy egész estés verzióban nagy falatnak bizonyult. Nem csoda, hogy Bruno felhagyott a rendezéssel és megmaradt vizuális koordinátornak, és ebben igazán sikeresnek bizonyult: többek között dolgozott az Avataron, a Kingsmanen, az Alkonyat-szérián és legújabban a NOS4A2 című sorozatban kamatoztatja technikai tudását.

4/10.

IMDb | mafab