A szokásos mainstream vonalba tartozó filmes felhozatalban ritkán jut figyelem az olyan elvontabb, underground alkotásoknak, amik a megszokott sémáktól homlokegyenest eltérnek, általában sokkal szűkebb rétegekhez szólnak, és némelyikükre akár még jogosan is érvényes lehet a „mindfuck” jelző. Ezeknek az alkotásoknak mindig van egy mélyebb szinten értelmezhető tartalmi mondanivalója, ám de sajátos filmnyelvük miatt, ennek befogadására kevesen képesek. Vagy ha esetleg még sem olyan erős a háttértartalom, a finoman szólva is egyedi, agyunkat megerőszakoló filmélmény még így is maradandó hatással lehet ránk. Ám időnként néhány ilyen alkotás valahogy még is nagyobb figyelmet kap, és ezzel együtt lehetőséget arra, hogy nagyobb nézői rétegekhez is eljuthasson. Ilyen kisebb figyelemben részesült most a Vivarium is.

Gemma (Imogen Poots) és Tom (Jesse Eisenberg) épp új házat keresnek maguknak, és keresésük során jutnak el egy igen különös ingatlanközvetítőhöz. A nagyon is furcsa ingatlanos, egy bizonyos Martin (Jonathan Aris) megismerteti őket a meseszép és tökéletes Yonder lakóparkkal, ami az idilli kertvárosi élet tökéletes mintaképe. Meg is nézik az egyik házat, ám ez a kis lakástúra azzal zárul, hogy az ingatlanos váratlanul és nyomtalanul eltűnik. Gemma és Tom úgy is döntenek, hogy gyorsan maguk mögött hagyják ezt a bizarr helyet, csak az a probléma, hogy nem képesek kijutni a lakóparkból, ami egy végtelen útvesztőnek tűnik. A dolgot csak tovább tetézi, hogy rövidesen kapnak egy csomagot is, benne egy újszülött gyerekkel.

A Vivarium alapvetően egy kamaradráma, és ennek a zsánernek az alapkövetelményeihez rendre igazodik is. A lényegi cselekménynek összesen három szereplője van, és csak egy behatárolt helyszínen játszódnak az események, ahonnan a kijutásra való esély teljesen reménytelennek látszik. Ez alól kivétel a film legeleje, de ez viszont csak a felvezetés szerepét tölti ki. Amint azonban szereplőink bekerülnek a Yonder lakópark baljós világába, azzal a lendülettel már egy valóra vált, végtelen rémálomba kerülnek. Ezen a ponton pedig tényleg teljesen magunk mögött hagyjuk a józanésszel felfogható realitás stabil világát. Maga Yonder is egy teljesen abszurd, a végletekig stilizált világ, ami a tipikus, amerikai kertváros groteszk karikatúrájaként jelenik meg, az egyforma házak végtelen tengerével. Ezt tetézi még egyéb abszurd dolog a későbbiekben, de mindennek a kihangsúlyozása fontos ahhoz, hogy láthassuk, hogy a Vivarium tényleg nem egy tipikus, hétköznapi thrillerként funkcionál.

Ebben a bizarr közegben játszódik a cselekmény, ami első ránézésre eléggé nyögvenyelősnek, unalmasnak, vagy egyenesen értelmetlennek tűnhet. Mert lényegében nem túl sok eseménydús dolog történik. Szereplőink eleinte keresik a kiutat, de a helyszín végtelenségeiből és anomáliáiból adódóan lassan megváltozik a hozzáállásuk. Még mindig ki akarnak jutni, és keresik a lehetőségeket, de egy idő után, átlátva saját helyzetüket, kicsit már bele is törődnek a sorsukba. Pontosabban Gemma az, aki szép lassan a beletörődés felé sodródik, Tom még talál magának egy „életcélt” a kert felásásában, a lehetséges kiút megtalálásának érdekében, de ez is inkább egy elkeseredett próbálkozásnak tűnik. És mindennek a tetejében ott van a gyerek is, aki az átlaghoz képest rohamos léptékben fejlődik, és puszta létezésével is rátesz még egy lapáttal a főszereplők amúgy is pokoli életére. Ezek az események, és az ezekből fakadó kisebb harcok és küzdelmek alkotják a cselekmény magvát, de persze akárhogy csavarjuk a dolgot, lényegében a két főhősünk reménytelen kálváriáját követjük nyomon a játékidő során. Egy ilyen koncepció esetében rengeteg múlik a karaktereken és az őket játszó színészeken, és ezen a téren a Vivarium jól is teljesít. Mind Imogen Poots, mind pedig Jesse Eisenberg is remek alakítást nyújtanak, de főleg Poots, akinek sokkal több lehetősége van a kibontakozásra, és a színésznő él is ezzel a lehetőségével (a gyalázatos Fekete karácsony után jól is jön neki). A karaktereik is jól meg vannak írva, alapvetően teljesen hétköznapi figurák, de jellemük, tulajdonságaik és döntéseik mind átélhetőek és megérthetőek. Maximálisan együtt lehet érezni velük, így a film eléri, hogy tudjunk szurkolni nekik, hogy valahogy kijussanak ebből a helyzetből, és valamennyire mi is meg tudjuk élni a szenvedésüket. Külön ki kell emelni még a kisgyereket játszó Senan Jenningset, aki az itteni alakításával vitán felül az egyik legidegesítőbb és leghátborzongatóbb gonosz kisgyerek karakternek számít a filmtörténelemben.

A szereplőkkel pedig már csak azért is könnyű együtt érezni, mert velük együtt kicsit mi is úgy érezhetjük, hogy egy szürreális és értelmetlen agymenést kínlódunk végig. Az előbb tárgyaltakhoz mérten a cselekményvezetés elég lassú és ráérős, ami önmagában nem is lenne baj, főleg, hogy egy karakterdrámáról beszélünk. Ez a lassúság viszont gyakran van teletűzdelve olyan elemekkel és pillanatokkal, amik vagy monotonnak, vagy pedig totál értelmetlennek, és egyben érdektelennek tűnhetnek. Nem beszélve a kissrác idegtépő viselkedéséről, aminek köszönhetően együtt tudunk bekattanni a szereplőkkel. Mindezt könnyen lehetne öncélúságnak vagy ötlettelenségnek is nyilvánítani, ám mindezek mögött, a rendezőnek, Lorcan Finnegan-nek van egy nagyon is határozott mondanivalója. Ha túllátunk az abszurd, eltúlzó megoldásokon, akkor könnyen kirajzolódhat előttünk a szürke, hétköznapi mókuskerékbe beleragadt nyomorúságos élet karikatúrája. Mert végül is ez tárul a szemünk elé. Két ember megkeseredett élete, akik napról napra léteznek csak a megszokott környezetben és a megszokott rutinok között, és ezen létezésüknek lényegében semmi értelme nincs, csak az előírt folytonosság. A film cselekménye ráadásul simán lebontható három fő stációra is. Először a főszereplőink még fiatal párként jelennek meg, akik épp megkezdik közös életüket, és ezzel együtt belelépnek ebbe a szürke örvénybe. Majd ezután jön, amikor már családként léteznek együtt a kapott gyerekkel, akit fel kell nevelni a megadott közegben. Végül ezt követi a folyamat kifutása, az öregkor, de ez nem feltétlen jelenti az egész végét. Ebből a szemszögből nézve a Vivarium keserű és kemény kritikát fogalmaz meg a hétköznapi szürke, egyen életről, a mindenki által előírt, és már tudatlan módon követendő életmódról, ami sokakat kiüresít és megfoszt az élet igazi értelmétől. Ezzel párhuzamosan más kisebb témákat is belenget a film, amiknek elbeszéléséhez rengeteg szimbólumot és allegóriát használ. Elég csak megemlíteni már a film legelején, a főcím alatt látható kakukk montázst, aminek egyre több értelem és jelentősége lesz a film előrehaladtával.

Ám még ezzel együtt is, a film nem ad konkrét válaszokat, vagy kielégítő magyarázatokat. A film végére a dolgok folyamatát meg lehet érteni, de ez még így is kevés lehet a megnyugtató fellélegzéshez. Itt a szabad értelmezés teljesen ránk van bízva, nekünk kell összerakni az elénk tárt dolgokat, és a magunk módján értelmezni és befogadni. Ez viszont nem mindenkinek lesz könnyű feladat. Már csak a témafelvetése, és az a köré teremtett szürreális világ miatt is egy remek filmnek tekinthető a Vivarium, ám még is inkább erősíti azon produkciók táborát, ahol az alapötlet jóval erősebb, mint az a mód, ahogyan sikerült megvalósítani. Félreértés ne essék, a Vivarium egy jó film, de érződik rajta, hogy ezt még sokkal jobban is elő lehetett volna adni. Persze akkor lehet tényleg megmaradt volna az underground vonalon, és még ennél is kevesebb emberhez jutott volna el, akik közül még így sem tudja mindenki tetszését elnyerni. Így nem is lesz belőle egy mindent megrengető, filmtörténeti kult darab, de így is egy tisztességes és elgondolkodtató produkció. Persze még így sem való mindenkinek. Kell hozzá egy kis türelem és kellő ráhangolódás, illetve egy kis lelki erő, mert bár brutális dolgok nem történnek benne, de így is könnyen ki tudja kergetni az embert a világból, és egyeseknek valóban rossz érzés lehet nézni. Mindazonáltal akik szeretik a szokásostól eltérőbb, elvontabb, és mély mondanivalóval rendelkező filmeket, azok bátran tegyenek vele egy próbát.

6/10

IMDb | mafab