Vonz minket az egzotikum, hiszen élményekkel kecsegtet. Élményekkel, amiket mindennapjaink mókuskerekében sosem tapasztalhatunk meg. A távoli, varázslatos helyek, az ismeretlen népszokások, a különleges ételek. Mind-mind olyan jellemzők, amikre az idők során egész iparágak épültek fel. A legnagyobb vonzerő azonban talán maga az ember. A távoli vidékek lakói, akik annyira különböznek, mégis annyira hasonlóak hozzánk, azonban életük, értékrendjük, világnézetük nagyon távol áll az általunk jól ismerttől. A tibeti szerzetes bölcsessége számunkra kezdetben szinte felfoghatatlan, az észak-amerikai indiánok természetkultuszára csodálattal és talán kicsit zavartan tudunk tekinteni, a jelenleg is törzsi társadalmakban élők életére pedig csak az arcunkon átsuhanó, apró mosoly a válaszunk. Hiszen felfogásunk szerint a modern kor vívmányai nélkül, a mindent elárasztó információk hiányában az élet nehéz. Sőt durva és primitív. A szemünkben minden bizonnyal az. Nincs internet, a zsebükben nem lapul értékes telefon, az emberiség tudása nem érhető el egy egyszerű kattintással. Az ilyen élet legtöbbünk számára elképzelhetetlen, ahogy ezen népek hitvilága is. A kereszténység térhódítása során meg kellett ismernie a világnak a „fehér emberek istenét”. Nem volt választás. Az ellenállást azonnali, kegyetlen megtorlás követte.  Azonban az inkvizítorok és hittérítők keze és gyilkos eszközei sem érhettek el mindenhová. Akiket utolért a hit, azok beolvadtak és megtanultak együtt élni az új istennel és azok követőivel, akiket elkerült ez a fajta terjeszkedés megmaradtak saját vallásuk stabil alapjainál. Azoknál az alapoknál, amik eredete évezredek homályába vész. Hitviláguk, módszereik és ceremóniáik sokkal ősibbek a miénknél.  Az elszigetelt vallások, kultuszok megismerése, módszereik, mágikus gyakorlataik lejegyzése kívülállók számára évszázadokig szinte lehetetlen feladatnak bizonyult, azonban változott a világ. Meglehet lehetőségeink máig korlátozottak, mégis napjainkban több lehetőség is rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy betekintést nyerjünk ezen tanok szinte bármelyikébe. A világunk multikulturális mivolta ezt nagyban elősegíti. Lehetőséget biztosít arra, hogy szobánk csendjéből szinte bárhová elérjünk, bármit azonnal megismerjünk. Szerzett tudásunk legtöbbször azonban csupán felszínes marad. Legtöbbünket ez maximálisan ki is elégíti. Egy jól sikerült könyv, egy dokumentumfilm, egy videómegosztó csatornán talált avatási rítus épp elég, hogy nyugtázzuk, milyen sokszínű és érdekes a világ, amiben élünk. Sokak valószínűleg így vannak az egyik legismertebb vallási kultusszal, a voodoo-val is. Ennek esetében azonban van egy nagyon fontos eltérés. A voodoo vagy vudu ugyanis sajátosságainak köszönhetően részévé vált az emberiség kollektív tudatának. A voodoo baba, a zombi, a mindent betöltő kongák ritmikus üteme és az eksztatikusan táncoló feketék alakja talán mindannyiunknak ismerős lehet, hiszen minddel találkozhattunk már valahol, részévé váltak a popkultúrának. A mágikus baba pólókon köszön vissza, a törzsi ritmusokat modern előadók dolgozzák fel nagy sikerrel, a zombik pedig életünk szinte minden területén lassan csoszognak – vagy éppen rohannak – ismeretlen végcéljuk vagy éppen újabb áldozatuk felé. Elég csak az X-akták vonatkozó passzusára, a Gyerekjáték-széria klasszikus részeire vagy bármely korai zombifilmre gondolnunk. A véráldozat, a liszttel vagy krétával felrajzol jelképek, a halálból visszatérő alakok azonban csupán külsőségek. Külsőségek, amik eredményesen fedik el előlünk a voodoo valódi természetét. Az elemi erejű, máig virágzó vallás élettel teli, ütemes lüktetését, aminek behatóbb megismerésére csak keveseknek adatik lehetősége.

A ma ismert voodoo – bár több ága is létezik (pl.: kubai vagy brazil) – elsősorban Haitihez köthető, de erős gyökerei egészen Nyugat-Afrikáig érnek és alapvetően az ottani többistenhívő vodun kultuszból fejlődött ki. A kezdetben spanyol majd később francia uralom alatt álló ország fő tevékenységét elsősorban a mezőgazdaság jellemezte, a dohány- és cukornádültetvények megmunkálása pedig hatalmas emberi erőforrásokat követelt meg a hatalmon lévő országoktól, amit több ezer rabszolga behurcolásával természetesen boldogan biztosítottak is. A 18. században a feketék ősi – leginkább szellemekbe vetett – hitének gyakorlását megtiltották és a kereszténység felvételére kényszerítették őket. Azonban ez maradéktalanul soha sem sikerülhetett. A voodoo ugyanis szinkretikus vallás, amire az arawak őslakosok öröksége, a karibi indiának befolyása legalább akkora hatást gyakorolt, mint maga a katolicizmus. Ezek azonban csak kiegészítették a hit lényegi magját, a nyugat-afrikai kultikus vallást, ezzel lehetővé téve, hogy a voodoo – főnixmadárhoz hasonlóan – hamvaiból új életre kelve perzselje fel gyakorlatilag az egész Karib-térséget.

Haiti történelmét sötét babonákkal és vérrel karcolták bele a történelem lapjaiba, amíg 1804. január 1-jén az egykori rabszolgák ki nem kiáltották függetlenségüket, a világ első olyan országaként, ahol tilos volt a rabszolgatartás.  Az országban azonban nem uralkodhatott teljes béke. Hányatatott sorsát megszálló hatalmak, véres felkelések, hatalmi harcok jellemezték. Végül 1915-ben az Amerikai Egyesült Államok megszállta az országot és egészen ’34-ig hatalmon is maradt. A ’40-es, ’50-es évek katonai puccsai és felkelései végül 1957. szeptember 22-én értek véget, amikor a nép megválasztotta az ország negyvenedik elnökét, François Duvalier-t. A „Papa Doc”-ként elhíresült orvos maga is voodoo hívő volt és varázslóként is tevékenykedett.

Pozícióját és a vallást pedig meglepően sikeresen tudta alkalmazni diktatúrájának kiépítésében is. Az ország a sötét tanok és a szegénység mocsarába süllyedt. „Papa Doc” mindent megtett annak érdekében, hogy hatalmát semmi se veszélyeztethesse. A katonaság létszámát drasztikusan lecsökkentette, majd 1959-ben létrehozta saját magánhadseregét, a hírhedt Tonton Macoute-t. A több mint 10 ezer főt számláló vidéki miliciák biztosították a diktátor rémuralmát. Éhezés, fosztogatás, gyilkosságok. A falvak lakói emberáldozatokról suttogtak kunyhóik mocskos árnyékában, visszatérő halottakról szóló történetek lengték be a trópusi éjszakát. A varázsló mindent tudott, mindent látott. Az ellenállókra halál vagy még annál is rosszabb várt, „élőhalott” cselédként szolgálhatták uraikat, akár hosszú évtizedeken át. „Papa Doc” azonban varázstudománya ellenére sem kerülhette el a halált. 1971 áprilisában, szívrohamban hunyt el. Örökségét – hasonló eszközökkel – fia, Jean-Claude Duvalier („Baby Doc”) vitte tovább, de végül, közel 15 éves „elnökségét” követően 1986 februárjában a nép egy felkelés során elűzte az országból. Az első – valóban – szabadon választott elnököt végül 1991-ben, Jean-Bertrand Aristide személyében nevezték ki. Az ország azóta sem mentes a feszültségektől. Katonai puccsok, belső zavargások ugyanúgy sújtják, mint súlyos természeti katasztrófák, mint például a 2010-es több százezrek életét követelő földrengés. Az ország jelenlegi elnöke a 2017-ben kinevezett Jovenel Moïse.

Mint arra már a bevezetőben is utaltam, a voodoo hitvilága jelentősen eltér az olyan nagyobb vallásokétól, mint például a kereszténység vagy a buddhizmus. A hívők szerint a világ istene, teremtője Bondye, aki azonban nem áll közvetlen kapcsolatban az emberekkel, világát egyfajta mindent átható akaratként, de passzívan szemléli. A vele való kapcsolatfelvétel csupán alárendeltjein keresztül lehetséges. Ezek az alárendeltek a „Loák”, olyan – szinte isteni hatalommal rendelkező – szellemi lények, amik az élet különböző területeit uralják és mindannyian különböző jellemzőkkel, személyiséggel és tulajdonságokkal bírnak. A hívők az ő segítségüket kérik, hozzájuk fohászkodnak, panaszaik enyhülését csak tőlük remélhetik. Ezen lények segítségének azonban ára van. Az adott Loa személyiségének függvényében ez lehet egy mágikus tett, valamilyen apróbb fizetség vagy akár áldozat is. Az áldozat gyakran kimerül néhány elmondott fohászban és némi füstölőszer elégetésében, máskor azonban – komolyabb rituálék esetében – nem ritka a véráldozat sem. Ezek általában leölt szárnyasok, de nem ritka a nagyobb áldozati állatok alkalmazása sem – vannak történetek a voodoo sötét praktikáit alkalmazó csoportokról is, akik emberáldozatokat is előszeretettel mutatnak be, ami gyakran társul kannibalizmussal is. A hit alapvetően bipoláris természetűnek mondható. A Loák között ugyanis megtalálhatóak a segítőkész, pozitív entitásként értelmezhető lények éppúgy, mint a sötétebb színezetű, leginkább ártó szándékú szellemek. Fontos azonban megjegyezni, hogy még egy alapvetőn pozitív Loa haragja is kivívható, egy súlyos hiba, egy rosszul bemutatott vagy éppen elmaradt áldozat által…

A hívő közösség és a Loák közötti kapcsolatteremtés a vallás papságán keresztül valósul meg elsősorban. A pozitív energiákkal dolgozó papot „houngan”-nak nevezik, a papnőket pedig „mambo”-ként ismerik. Ők járnak el a közösség érdekében, ők lépnek kapcsolatba a természetfeletti lényekkel, ők gyógyítják a betegeket. Egyes voodoo rítusok komplexitása azonban segédek alkalmazását is megköveteli, ezek a „hunsi”-k, olyan beavatottak, akik tanulóidejüket töltik a houngan vagy a mambo mellett, annak lejártával pedig – amennyiben eredményesen átesnek a hit beavatásának négy fázisán – ők is a papság teljes értékű tagjaivá válhatnak. A sötét praktikákat követő papot „bokor”-nak nevezik és a tőlük kért segítségnek általában nagy ára van. Nyugati, mágikus kifejezéssel élve a „bal kéz felőli ösvényt” követő papság tagjai gyakorlatilag külön csoportot alkotnak a voodoo-ban, de ismertek olyan tiltott rítusok is, amelyek végrehajtása még ebből a viszonylag zárt közösségből is azonnali kizárással jár...

Most, hogy a voodoo hitközösség hierarchikus rendszerébe betekintést nyerhettünk ideje megvizsgálni a Loák hasonló rendszerét is. A haiti vallás alapvetően a szellemi lények két különböző nemzetségét különbözteti meg. Az első a „Rada”, az ebbe a nemzetségbe tartozó szellemek idősebb entitiások, alapvetően jótékony lények, akik az ősi, nyugat-afrikai erkölcsök és alapelvek őrizői is egyben. A második nagyobb csoportra „Petro”-ként utalnak, ez a nemzetség sokkal „fiatalabb” szellemek gyűjtőhelye, akik elsősorban az Újvilághoz köthetőek és sokkal agresszívabbak idősebb testvéreiknél.  Fontos megemlítni azonban, hogy a Loák ezen csoportjaira nem lehet egyértelműen „jóként” és „gonoszként” tekintenünk. A Rada nemzettség loái felhasználhatóak ártó varázslatok során, a Petro loáinak segítségével pedig gyógyítani is lehet. A különbség egyértelműen az entitás személyiségében és temperamentumában valamint a pap/papnő szándékában érhető tetten. Az alábbiakban – természetesen a teljesség igénye nélkül – bemutatok néhány Loát mindkét nagy nemzetségből.

Az ősi, Rada nemzettség ismertebb loái a következők:

Papa Legba: a voodoo hit egyik legfontosabb loája. Általában öregemberként ábrázolják, szája sarkában pipával, kezében kampós bottal. Ő az útkereszteződések szelleme/istene valamint ő nyitja meg az átjárót világunk és a szellemvilág között. Színei a zöld és a barna. Számára kedves áldozat a kenyér, a gabona, a föld és a fakéreg.

Damballa: egy fehér bőrű kígyóisten. A vízistenek közé tartozik. Színei a fehér és az ezüst.  Szent napja a csütörtök. Áldozati kellékei a fehér rózsa, a fehér tyúk, az ezüst érme, a víz és a rum.

Baron Samedie: a holtak és a temető leghatalmasabb istene. Fekete, sovány cilinderes alakként ábrázolják, kezében pálcát tart. Színei a fekete és az ibolyakék. Kedvenc áldozatai a szén, a fekete gyertya, a fekete tyúk és a kő. A hozzá intézett rituálékat pedig minden esetben éjszaka, temetőkben kell megtartani. (Ezzel a loával a voodoo hitet egyáltalán nem ismerők is találkozhattak már, hiszen alakja világszerte elterjedt. A magas, vékony, fekete férfi, arcán fehér koponyafestés – de gyakran ábrázolják csontváz alakjában is.  A filmektől, a számítógépes játékokon és a képregényeken át egészen a Prodigy - Voodoo People című videójáig.)

A Petro nemzetség néhány loája:

Dantó/ Erzulie Dantó: az egyik legfontosabb loa, nemzetségének anyjaként tartják számon.  Szent napja a kedd. Színei a kék és a vörös. Legkedveltebb áldozatai az ékszerek és a vaddisznó. Dantó nagyon különleges loa, mivel létezik manifesztációja mindkét fő nemzetségben.

Canaima: az újvilág egyik ősibb szelleme. Már az arawak őslakosok köreiben is ismert erőszakos lény, amit a venezuelai indiánok között napjainkban is félelem övez. Alakváltó entitás, aki szinte bármilyen alakot felvehet, de mérges állatok alakját részesíti előnyben, mint például a pók vagy a varangy. Segítsége elsősorban ártó rítusoknál kérhető.

Canen: testnélküli lény. Rituáléinál elengedhetetlen a véráldozat. Minél több vér folyik a varázslat annál hatásosabb lesz. Rendkívül erőszakos entitás, aki előszeretettel száll meg terhes nőket és gyilkolja meg a még meg nem született magzataikat. Koraszülések és terméketlenséget előidéző szertartások során alkalmazzák.

A loákba vettet hit azonban nem csak az egyes entitások személyisége vagy éppen igényei miatt különleges annyira. Ezek a lények szerves részei a hívők mindennapjainak, jeleik, oltáraik kiemelt helyet foglalnak el a háztartásokban, mégis ami igazán rendkívülivé teszi őket az a szertartások során tanúsított megszállás, amikor egy loa birtokba veszi a hívők vagy a papság tagjainak testét. Általuk beszél, mondja el jövendöléseit, tanácsait, közli igényeit. A hívők pedig örömmel hozzák meg a legnagyobb áldozatot és rendelik testüket és elméjüket a loa akarata alá. Hitük szerint ez hatalmas kegy, valódi szentség, amely a kívülállók számra szinte elképzelhetetlen. A forró levegő, a füstölők mindent betöltő, nehéz illata, a dobok ütemes lüktetése és az azokat követő testek hullámzása. Színtiszta eksztázis, olyan, aminek megtapasztalására a legtöbbünk csak gyenge próbálkozásokat tehet, legtöbbször sikertelenül…

A fentiekben betekintést nyerhettünk a voodoo történetébe, hitvilágába és felépítésébe, most pedig szeretném bemutatni az előzőekben már említett beavatás négy fázisát.

A jövendőbeli papság tagjait gondosan válogatják ki, akik alkalmasnak bizonyulnak azokat kezdetben noviciaként kezelik.  Az első fázis egyfajta próbatétel, mely során a jelentkezőt egy kígyóval együtt egy koporsóba zárják. Az egész éjszakán át tartó rituálé célja, hogy a félelem legapróbb jele nélkül, először békéljen meg a loával. A második fázis szintén próbatétel mely során először izzó szénen kell átkelni a jelentkezőknek, fájdalomérzetüket kontrollálva, majd egy temetőben kell helytállniuk a Petro loák valamelyikével szemben, csak ezután lépnek át a harmadik fázisba, ahol elsajátítják a voodoo alapjait és a mágikus énekeket. Ezt a fázist egy megismételt tűzpróba majd a hallgatás próbatétele zárja le, egy három napos meditáció keretében. Ezt áldozat bemutatása követi, majd a jelentkező zászlóvivővé válik. A negyedik és egyben utolsó fázis egy hosszú tanulási időszak mely során a beavatott elsajátítja és elmélyed a megszentelt jelek tanaiban, a mágikus formulákban, megismeri a különböző gyógyfüvek és természetes mérgek hatásait és felhasználási lehetőségeiket.   A fázist lezáró próbatétel előtt pedig szent esküvel fogadja meg, hogy tudásával védelmezni fogja családját és a gyülekezetet, amennyiben ezt megszegi, kitaszítják a közösségből. A végső próba egy temetőben zajlik, mely során a tanoncot különleges tárgyakkal és szavakkal ajándékozza meg a temető ura, csak abban az esetben, ha ezen is félelem nélkül esik át, válhat csak teljes értékű pappá.

A nyugati mágikus hagyományhoz hasonlóan a voodoo-ban is nélkülözhetetlennek bizonyos jelképek, tárgyak és eszközök, amiket a szertartások során alkalmaznia kell egy beavatottnak. Az alábbiakban ezek közül mutatok be néhányat:

Veve: ez egy spirituális ábra vagy áldozati rajz, melynek felépítését a papnak tökéletesen kell ismernie. Az adott vevét krétával vagy lisztel szokták felrajzolni a rituális helyszínen. A szent jelkép geometrikus alakban egy középpillér – poteau-mitan – köré szerveződik. A jelkép azonban rendkívül különleges. Nem csak maga az aprólékosan kidolgozott, rajzolt kép lehet a része, hanem a benne tökéletesen elhelyezett tárgyak vagy akár maga az oltár is, így az ábra összes alkotóelemével együtt válik szent jelképpé. A vevéket használatuk előtt mindenképp fel kell szentelni, ezáltal is elősegítve az adott loával történő eredményes munkát. Miután a jelképet használatba veszi a pap, már több egyszerű rajzolt formánál, több az alkotóelemeinek összességénél vagy szent jelképnél. Ekkor már maga a szellem, egyfajta megtestesült istenség, amit a lehető legnagyobb tisztelettel öveznek.

Oltár: a különböző rítusok bemutatására szolgáló eszköz, amin megtalálhatóak a voodoo vallásra oly jellemző kellékek is. A miniatűr koporsó, a fából készült, rituális kereszt, a gyógynövények és varázsitalok éppúgy, mint a jóslásra szolgáló kártyák vagy éppen a babamágia eszközei. A leghatékonyabb eszköznek a saját kezűleg előállított oltárokat tartják.

Inga: leginkább jóslásnál vagy fontos dolgok – mint például az optimális rituális helyszín – felkutatásában alkalmazott, fémből vagy féldrágakőből készült tárgy, aminek megfelelője szinte minden okkult tanokkal foglalkozó beavatott eszköztárában megtalálható szerte a világon.

Mágikus mutató: az egyik legfontosabb eszköz a voodoo rítusok lebonyolítása során, a nyugati hagyományok varázspálcájának megfelelője. Funkciója megegyezik az előbb említett eszközével, vagyis a használt erők fókuszálására és irányítására szolgál. Elkészítése során kizárólag természetes anyagokat használnak. Általában bambuszból készítik, melyhez különböző mágikus jeleket és tollakat is erősítenek. (Van egy nagyon szokatlan alkotóeleme ennek a rituális eszköznek, ez pedig nem más, mint a tyúkláb – és bizonyos esetekben állati koponyák is. A szárnyast egy szertartás során vágják le, vérét pedig a szellemeknek áldozzák, a lábakat eltávolítják valamint sózás és szárítás útján tartósítják, majd a megfelelőnek ítélt végtagok rögzítik a mutató végére.) A mutató elkészültét követően védőolajok és füstölőszerek segítségével szentelik fel, melyek biztosítják az eszköz ártó behatásokkal szembeni védettségét is.

Ouanga: a kultusz jellegzetes bőrből készült amulettje, melyet a rituálé céljának megfelelően pozitív és negatív energiákkal egyaránt feltölthetnek. A voodooban több ilyen amulett is ismert kezdve a szerencsehozó daraboktól, a szerelmi mágiában alkalmazottakon át egészen a kifejezetten rontást hordozó varázstárgyakig. Tartalma alkalmazási területétől függően változhat. Lehetnek benne virágszirmok, szent jelképek és érmék éppúgy, mint tövisek, tollak vagy éppen állati maradványok.

Említettem már, hogy a vallás bizonyos aspektusai részévé váltak az emberiség kollektív tudatának. Ez olyannyira igaz, hogy akár szürke hétköznapjaink során is találkozhatunk – leginkább kevésbé autentikus formában – a kultusz jellegzetességeivel, mégis két dolog van, ami a voodoo szó hallatán szinte mindannyiunkban elsőre sejlik fel. Az egyik, a hírhedt „voodoo baba”, ami bár felettébb ismerősnek hat mégis a legtöbb ember tudása és elképzelése nem több egy régi tábortűz körül hallott ködös emléknél, amelyben valaki ártó szándékkal, szűnni nem akaró gyűlölettől vezérelve módszeresen pusztított el egy babát – melyet még az emléknél is homályosabb alapanyagokból állított elő. A másik, sokak kedvenc horrorfilmes szörnyetege, a „zombi”, az emberi szövetekre éhező halott, aki elhagyva sírja nyugalmát sietteti a világ pusztulását. Tudásunk mindkettő esetében elhanyagolható és gyakran megmosolyogtató is.

A Voodoo baba egy mágikus eszköz, melyet a papság tagja állít elő azzal a céllal, hogy az az által jelképezett személy életére hatást gyakoroljon. A közhiedelemmel ellentétben nem csak a zsákból vagy más durva anyagból varrt babák léteznek. Anyaguk éppúgy lehet agyag, fa vagy éppen viasz is. (A nyugati mágikus gyakorlatban is létezik megfelelője, a Boszorkanyságban leginkább viaszból készült bábukat alkalmaznak.) A hasonlósági – mely szerint a hasonló hasonlót hoz létre – és az átviteli mágia – a valaha kapcsolatban lévő dolgok szétválasztásuk után is hatással vannak egymásra – keresztezésének tökéletes példája ez az eszköz, ami nem csak ártó varázslatoknál alkalmazható.  A beavatott a bábu elkészülte során igyekszik hasonlatossá tenni azt kiszemelt célpontjához, általában szerepelnek rajta az egyedi jellegzetességek és az elsődleges nemi jellegek is.

A bábut legtöbbször különböző növényekkel és az ábrázolt személytől származó egyéb dolgokkal preparálhatja is – ez lehet egy fénykép, egy körömdarab vagy éppen egy hajszál. A közismert ártó varázslat – mely során a babát különböző helyeken szúrja át a pap – valójában egy igen hosszú folyamat eredménye és rendkívül kockázatosnak tartott voodoo gyakorlat. Több napos böjt és meditáció előzi meg a tényleges szertartást mely során több ima és idézés hangzik el, valamint véráldozat vagy véráldozatok is bemutatásra kerülnek a megidézett Loa segítségének elnyerése érdekében. A rítus során mind a Rada, mind pedig a Petro nemzettség tagjainak közbenjárása kérhető, azonban a legkisebb bizonytalanság is végzetes irányba mozdíthatja el a szertartás – alapvetően is negatív – jellegét. Súlyos fizikai sérülésekről, szűnni nem akaró megszállásról is szólnak történetek, de előfordulhat akár halállal végződő rituálé is – ami nem feltétlenül jelenti az áldozatnak szánt személy végzetét...

Az élők húsából és agyuk puha tekervényeiből falatozó, harapássukkal a halált terjesztő, rothadó élőhalottak alakja csupán legenda. Egy ősi félelem irodalmi és filmművészeti, eltúlzott kivetülése. Az általunk ismert kép már csak emléke a rettenetnek, ami egykoron őseink szívét töltötte el az élve eltemetés gondolatának nyomán. A föld elviselhetetlen súlya, a koporsóban érzett klausztrofóbia, az egyre fogyó oxigén, a biztos halál tudata. Mind hű társként szegődött a mellé a szerencsétlen halandó mellé, akit társai – gyakran hiányos tudásuk birtokában – tévesen földeltek el és adták át lelkét az isteni gondviselésnek.  Az életre kelt halott, a bosszúszomjas entitás ennek a képzetnek köszönhető. A valódi zombi azonban meglehetősen távol áll ettől a képtől – még akkor is, ha létezésének előfeltétele egy olyan állapot, amit talán halálként írhatunk le a leginkább. A voodoo zombijára az „élőhalott” talán a legjobb kifejezés, bár halottként sosem tekinthetünk rá teljes bizonyossággal. A kultuszban a zombi mágikus úton létrehozott lény, melyet legtöbbször egy bokor hoz létre. Létrejöttében pedig a kultusz hívői szerint legalább annyira szerepet játszik az ártó varázslat, mint a különféle mérgek és kábító hatású növények egyidejű használata. A filmek zombija általában agresszív, szinte állati szintre alacsonyodott lény, akit csak a létfenntartás szükséglete motivál, az igazság azonban sokkal szomorúbb ennél.

Az élőhalott ugyanis valójában rabszolga, egy akaratától megfosztott báb, aki csak teremtője akaratának engedelmeskedik. A zombifikálás folyamatának kezdetén a pap mérget állít elő – amelyet különböző növények magjaiból és leveléből valamint mérgező állatokból nyer ki – majd azt az áldozat közelébe juttatja. Az elkészült keverék lehet akár por formájú, akár bőrön keresztül felszívódó, zselés anyag is. Az állati összetevők közül bizonyos békafélék méregmirigyeinek váladékát használják, a legfontosabb azonban mégis a tetrodotoxin nevű idegméreg melyet számos élőlény szervezete termel, közéjük tartozik a gömbhal és a holdcsiga is éppúgy, mint a Karib-térségben elterjedt Diodon hystrix elnevezésű sünhalféle, melynek ivarmirigyei, bőre és mája is tartalmazza ezt a halálos mérget. Az előállított keverék a szervezetbe kerülés után gyorsan kifejti hatását és a létfontosságú szervek működését gyakorlatilag a minimumra csökkenti le, ezzel egy, a tényleges halálhoz rendkívül hasonló állapotot idéz elő.  Az eljárás alapvetően két fázisra bontható, az első a méreg előállítása és a „halál” előidézése, melyhez elengedhetetlen a pap szakértelme, ugyanis figyelembe kell vennie az áldozat egészségi állapotát és testsúlyát is. Ha számításai pontatlanok a halál nem lesz meggyőző, ha a méreg túl erős a kiásott koporsóban már csak hasznavehetetlen hústömeget talál, amire már csak a rothadás és a pusztuló szöveteken élősködő teremtmények megváltása vár. A megfelelően elvégzett szertartás végén azonban egy ember akár évtizedekig tartó szolgasága a jutalma. (Az így eltemetett személyeknél gyakran fellép agykárosodás is, ami a koporsóban töltött idő alatt fellépő oxigénhiánnyal magyarázható.) A második fázis a temetés éjszakáján következik be, ilyenkor történik meg a test kihantolása és az áldozat lelkének foglyul ejtését célzó mágikus munka is, amelyben a különféle invokációknak legalább akkora szerep jut, mint a bemutatott véráldozatnak.

Az élőhalottakról szóló történetek sokak képzeletét ragadták már meg mégis az első tényleges feljegyzések William Buehler Seabrook, ismert okkultista és újságíró 1929-ben megjelent, Varázssziget – The Magic Island – című könyvében lelhetők fel, amelyben a szerző saját élményeit meséli el a Haitin megismert kultusszal kapcsolatban. Az élőhalottakról szóló történetek azóta is részei a haitin élők kultúrájának és az elmúlt évtizedekből több dokumentált esetet is számon tartanak olyan emberekről, akik ezen rosszindulatú praktikák áldozataivá váltak (ezeket a jövőben a rovaton belül egy cikkben szeretném majd külön is bemutatni). A zombifikálás rítusa jelenleg is tabu és alkalmazója nem csak a közösség, hanem a Loák haragját is kivívhatja vele, ennek ellenére ma is létező gyakorlat, amelynek eredményeiről, felhalmozott tudásunk és mindent látó eszközeink birtokában sem szerezhetünk tudomást. Kívülállókként semmiképpen sem…

A fentiekben említett beszámolóknak azonban vannak olyan sajátosságai, amik gyakorlatilag az okkult tanokkal kapcsolatos történetekről általánosságban is elmondhatók és jelentősen képesek rontani azok hitelességét. Általában az ilyen elbeszélések eseményei a múlt egy távolabbi pontján történtek, igazságalapjuk nehezen ellenőrizhető, amin csak tovább ront az a tény, hogy a kapott információk legtöbbször közvetve jutnak el az érdeklődőhöz, magát a pozitív vagy negatív behatások közvetlen megtapasztalóját általában nem ismerhetjük meg, gesztusait nem láthatjuk, történetének részleteit elfedi az idő és a feledés fátyla. Nekem volt szerencsém megismerni egy történetet, amit egy észak-magyarországi kollégium egyik szobájában hallgathattam meg több mint tíz évvel ezelőtt, ami mégis igazán különlegessé tette az elbeszélést az a közvetlen kapcsolat volt, az események előidézője és megélője személyesen mesélte el tapasztalatait így első kézből szerezhettem információkat a kultuszban használt rítusok egyikéről és annak hatásairól.

A lány – mint a hozzá hasonló korúak általában – egy hatalmasnak érzett szerelem történetét mesélte el nekem. Fiatalok voltak és a tökéletesnek képzelt fiú egyszer csak elhagyta. Következett a bánat, a kétségbe esés és a remény. Remény abban, hogy minden helyrehozható, az egyensúly visszaállítható, a vágyott boldogság újra elérhető. Ebben az időszakban szinte bármire képesek lennénk annak érdekében, hogy céljainkat elérjük. Ekkor jött a megváltás ígéretével kecsegtető, ismeretlen szerelmi rítus, a voodoo egyik egyszerűbb szertartása. A szükséges hozzávalók beszerzése nem volt nehéz, az elnagyolt jelek könnyen felfirkálhatóak voltak a rögtönzött helyszínen, a pár csepp vér pedig nem tűnt nagy áldozatnak a várható jutalomért cserébe. A lányban pedig ott dolgozott az, ami minden okkult szertartás egyik legfontosabb alapfeltétele, a hit. A mérhetetlen hit, amit a bánat, a kétségbeesés és remény lángja egyaránt hevítettek. A kívánság elhangzott. A rítus véget ért. Nem kellett sok idő és a változás bekövetkezett. A szerelem visszatért. Erősebben lángolt, mint bármikor. Ez kezdetekben boldogságot okozott, később azonban a szerelem rajongássá alakult majd szinte elviselhetetlen kötödéssé mutálódott. A régi kapcsolat romjaira épült újban eltolódtak az erőviszonyok, a balansz felborult. A lány így válhatott egykori áldozatból végül zsarnokká, egykori érzéseinek kegyetlen gyilkosává. Megkapta, amit akart. Sőt talán többet is. Minden ráfordított energia, minden életre keltett gyertyaláng, minden csepp kiserkent vér, minden ima a legalkalmasabb pillanatban indult útjára, csak az eredmény mértékére nem tudhatott előre felkészülni. Elmondása szerint évekbe telt leépíteni azt a fojtogató kapcsolatot, ami után egykoron olyannyira vágyott.

A fenti történet és a kultuszról olvasott érdekességek után úgy érzem, joggal merülhetnek fel kérdések sokakban: hihetünk-e a hasonló kultuszukban vagy éppen a voodooban? Hihetünk a Loák létezésében? Hihetünk-e istenében vagy akár bármilyen istenben? A válasz szerintem egyértelmű. Nekem mindenképpen az, hiszen több mint negyed évszázada az okkultizmus elkötelezett hívének tartom magam. Másoknak valószínűleg a cikkben olvasottak nem jelentenek többet egy távoli, egzotikus ország babonáinál. Ez pedig valószínűleg így is van rendjén. Az igazság azonban szerintem sokkal árnyaltabb. Isten létezése, hívjuk akár Bondye, akár Odinnak, akár bármi másnak valószínűleg tőlünk és hitünk mélységeitől teljesen független. Hívhatjuk akár mindent átható energiának is. Ezzel az energiával azonban még azok is találkozhatnak néha, akik nem kifejezetten vallásosak. Életük nehéz időszakaiban azonban mégis fohászkodnak – tudatosan vagy tudattalanul – valakihez vagy éppen valamihez. Gyakran pedig ezek az imák is meghallgatásra találnak és megtörténik a változás. A voodoo kultusz csupán egy út a sok közöl. Út, amely lehetőséget biztosít az univerzum, világunk és saját magunk megismerésére is. A Loák hatalma/energiája koncentrálható és irányítható. A houngan, a mambo vagy éppen a bokor nem szent növényektől kábult félőrült, hanem isten manifesztációja, aki hatalmát és tudását a közösség és az azt alkotó egyének szolgálatába állította. Az energiáját az őt megbízó hívők alantas vágyai és önös érdekei mocskolják be. A voodoo tükör, amiben megláthatjuk magunkat, azt a belső énünket, aki céljai elérésének súlyos árat hajlandó kiegyenlíteni, a baj csak az, hogy ezt az árat legtöbbször másokkal fizetteti meg. Autentikus hasonlattal élve a kultusz olyan machete, amely az egészséges, érett gyümölcsök betakarítására ugyanúgy képes, mint végtagok kegyetlen csonkolására. A lényeg az, ki tartja a kezében. A választás rajtunk áll. A kultusz vibráló, színes világa csak arra vár, hogy nyíltsággal és érdeklődéssel forduljunk ösvényei felé, hiszen addig nincs mitől tartanunk, amíg nem találjuk egy keresztre feszített szárnyas tetemét ajtónkra szögelve vagy éppen egy Petro Loa vevéjét ágyunk alá rajzolva, amennyiben ez mégis bekövetkezik, akkor tudhatjuk, hogy olyan területre tévedtünk, ahol nincs keresni valónk és biztosak lehetünk abban, hogy nem is fogunk sokáig ott maradni…