Szellemes horrorokkal nemhogy Dunát, de egyenesen óceánt lehetne már rekeszteni és annak ellenére, hogy vannak tényleg kiváló és ötletes filmek (Más világ, Árvaház), igazság szerint mindenki ugyanazt a receptet követi. Telepakolják a filmeket jumpscare-rel, a szellemek ijesztgetnek minket, ajtókat csapkodnak, kiderül, hogy már nem is szellemek, hanem démonok (mert ezeket már eléggé egybemossák, holott igenis van különbség) és csupán annyi a céljuk velük, hogy a játékidőben ránk hozzák a frászt, hogy ugyanazzal a lendülettel el is felejtsük, amit láttunk. Mivel kedvelem ezt a zsánert, ezért minden előítéletem ellenére próbálkozom ezekkel a filmekkel, hogy hátha látok valami újat. Így jutottam el a We Go On című alkotáshoz, ami igencsak meglepett.

Miles egy olyan figura, akinek a fóbiái abból adódnak, hogy rettenetesen fél a haláltól. Nem akar meghalni, igyekszik elkerülni minden olyan helyzetet, ami az életét veheti. A fóbiái azonban kezdenek elhatalmasodni rajta, tehát élni ugyan éli az életet, de nem tudja megélni azt. Egy örökségnek köszönhetően kitalálja, hogy saját terápiába kezd. Azt akarja megtudni, hogy mi vár ránk a halál után? Vannak-e szellemek? Felad tehát egy hirdetést, amiben 30.000 dollárt ígér annak, aki bármilyen bizonyítékkal szolgál a halál utáni életre. Több mint ezren jelentkeznek, amiből kiválaszt hármat és anyjával karöltve elindul, hogy választ találjon, amivel talán meg tud szabadulni a fóbiáitól. Csak arra nem gondolt, hogy mi van akkor, ha megkapja a választ.

Ez egy egészen érdekes koncepció volt, nem igen találkoztam ilyen alapvetésből kiinduló filmmel és nagyon érdekelt, hogy mit fognak kihozni belőle. Nemcsak Miles-t, hanem engem is a válaszok foglalkoztattak. Vajon azt akarták elmondani, hogy nincsenek szellemek, vagy azt, hogy minden bokorban vannak és arra várnak, hogy a frászt hozzák rád, esetleg egy harmadik utat választottak, amire én nem gondoltam? Az alkotók se nagyon tudtak dönteni és összemixelték ezt a három lehetőséget, ami tőlem egy szemráncolgató, félig elismerő, félig rosszalló hümmögést ért.

Szóval, a film felépítésével nincsen probléma, vannak ugyan benne kiszámítható dolgok, de ettől nem lesz rossz az összhatása. Kétségtelenül van mondanivalója is a filmnek, ami nem is hülyeség, sőt kifejezetten elgondolkodtató. Két nagy csattanó van benne, és két kisebb, ezek jól működnek, jókor dobják be őket. Miles és az anyja nagyon jó karakterek, a kapcsolatuk érdekes, szerethetőnek annyira nem mondanám őket, inkább kicsit furcsán átlagosak. Van azonban karakterfejlődés, amit én mindig nagyon értékelek. Igaz Miles anyja eléggé egysíkúra sikeredett, ami a sztori szempontjából kicsit érthetetlen, kaphatott volna egy minimális teret őt is, főleg a film közepénél tapasztalható irányváltás miatt.

Igen, vannak benne ijesztgetések, de nem minden 3. percben és az elhelyezésük is jó ütemben történik. A vége is tetszett a filmnek, szerencsére nem rontották el, a szálakat ügyesen elvarrták, a humort is okosan használták és adtak egy jó lezárást a filmnek. Most kérdezhetnétek, hogy akkor tehát sikerült nekik? Mire én azt mondanám, hogy hááááááááááátttttttttt… Ugyanis hiába volt jó a felütés és hiába építkeztek jól egyről elfeledkeztek: a hangulatról. Olyan semmilyen volt az egész film. Nem tudta végig fenntartani a figyelmemet, a közepe felé majdnem bealudtam rajta és bizony van egy nagyon komoly mellékszál, amivel nem kezdtek semmit. Tehát benne van a filmben, le is zárták, ugyanakkor csak úgy lóg az egész a levegőben.

A We Go On a tipikus példája annak, hogy nem elég, ha van egy jó alapötleted, amit egész jól viszel végig. Mert így a nagyon jóból, először egész jó lesz, mire lemegy egy pontnál ez az elmegy kategóriába, hogy aztán visszaküszködje magát az egész jóra. Ez a film olyan langyos, színtelen-szagtalan végeredmény lett. Pedig lehetett volna kiváló is.

A Jesse Holland – Andy Milton duónak ez a harmadik filmje, amit együtt írtak és rendeztek. Ezt megelőzően elkészítették a YellowBrickRoad-ot, illetve a Chilling Visions: 5 Senses of Fear-ből a Listen című részért feleltek. Jesse Holland pedig párjától különválva 2016-ban leforgatta a The Crooked Man-t. Ha pedig végignézzük ezt a filmográfiát, akkor megállapíthatjuk, hogy egyértelműen a We Go On volt az eddigi legjobbjuk, mert ez valamivel az átlagos fölé kúszott, sajnálom, hogy csak valamivel. Végezetül még annyit: a trailer kerülendő, mert spoileres és jobb, ha Miles tempójában haladunk mi is végig az állomásokon.

Pontszámom: 6/10

IMDb | mafab